Napló kategóriaarchívum

Fénymásolás nincs

Napló, , , ,

Tegnap gyalog jöttem hazafelé a munkából, és a postára menet megakadt a szemem egy üzlet ajtajára kitett feliraton: „Fénymásolás nincs.”.

Hát már hogyne lenne, vágtam rá gondolatban azonnal, tegyünk egy eredeti példányt egy fénymásolóba, nyomjuk meg a „Másolás” gombot, majd vegyük ki a másolatot a gépből, ez a fénymásolás, és ez van, létezik.

Persze nem vagyok hülye, nyilván rájöttem, hogy a felirat arra az üzletre vonatkozik csak, amelyiknek az ajtajára ragasztották, és valójában azt jelenti, hogy abban az üzletben vagy nem tudnak (mondjuk mert nincs fénymásolójuk), vagy nem akarnak fénymásolni (mondjuk mert tele van a hócipőjük az ózon illattal, amit a folytonos fénymásolás miatt el kell viselniük).

De azért persze a dolog nem ilyen egyszerű, hiszen ha ilyen egyszerű lenne, nem írnék most (másnap) róla az egyik kedvenc blogomban. Végülis maga a mondat egy abszolút kijelentés, ha letakarok mindent körülötte, és csak a mondatot nézem, akkor ez egy abszurd és hamis állítás. Hogy a készítője szándékának megfelelő értelmet kapja, kell hozzá a környezet, az ajtó, az üzlet, és az emberi gondolkodás, tele sémákkal, módszerekkel és (ez a legfontosabb) konvenciókkal. Az ember tehát – ez van akinek nyilvánvaló, másnak újdonság lehet – környezetfüggő nyelvtant, kommunikációt használ. Az „Árokásás nincs.” egészen mást jelent, ha egy kubikos házának kerítésén olvassuk, mint ha egy élelmiszerbolt kirakatában látjuk meg.

Az tehát, hogy az emberi beszéd, vagy tágabban az emberi kommunikáció erősen környezetfüggő, ezen példák alapján egészen nyilvánvalónak tűnik. De az már nem tűnik annyira kézenfekvőnek, hogy bizony ebbe a környezetbe, amitől végülis a mondatok megkapják a valódi értelmüket, bele kell értenünk annak az elméjét is, aki mondja a mondatot, és annak az elméjét is, aki befogadja a mondatot. És ez nagyon sok félreértést, sőt, nemegyszer komoly konfliktust is okozhat a kommunikációban résztvevők között.

Peggy und Marco Lachmann-Anke képe a Pixabay -en.

Számos alkalommal tapasztaltam már, hogy leírtam valamit egy blog bejegyzésben, vagy egy hozzászólásban valamelyik internetes fórumon, és hihetetlen erős, és agresszív reakciókat kaptam érte cserébe. Először nagyon felhúztam magam, mondhatni megsértődtem, és persze hasonló agresszív stílusban vágtam vissza. Aztán, ahogy ez egy párszor megismétlődött, elkezdtem gondolkodni az okokon is. És ahhoz, hogy teljesen összeálljon a kép, éppen az a „Fénymásolás nincs.” felirat kellett.

Amikor írok valamit az interneten, de amikor beszélek valakivel, vagy levelet írok, bármilyen kommunikációs helyzetben, amikor fogalmazok, bennem eleven érzelmek vannak mindazzal kapcsolatban, amiről beszélek, vagy írok (mint ahogy mindenkiben, gondolom). És amikor megfogalmazom a mondandómat, ezek az érzések alkotják számomra a kommunikációs környezetet, a színpadot. Ha én éppen ironikus hangulatban vagyok, és leírok valamit, nagyon könnyen eshetek abba a hibába, hogy ironikusnak gondolom azt, amit leírok, csupán csak amiatt, mert az én értelmezési környezetem éppen ilyen. Más ugyanazt a mondatot elolvasva, az ironikus érzelmi környezet hiányában, vagy éppen teljesen más érzelmi színtér közepette, teljesen konkrét közlésnek is értelmezheti, és jogosan háborodhat fel rajta, és el sem tudja képzelni, hogy hogy lehet valaki annyira tapló, hogy ilyesmiket írjon. És persze ennek megfelelően reagál.

Amire végülis figyelmeztetni szeretnék mindenkit, persze elsősorban magamat, az az, hogy jobban figyeljünk arra a környezetre, amiben kommunikálunk. Ha kiragasztunk egy cédulát, annak fix környezete van, de még ezt a környezetet is lehet szűkebben vagy bővebben értelmezni, és az értelmező ember belső világa mindenképpen torzíthatja a megértett tartalmat. Ha a szél elfújja a cédulát, és más környezetbe kerül, egészen megváltozhat az üzenete. Ha pedig telefonon, vagy interneten kommunikálunk, a környezet, ami segítheti az értelmezést, egészen beszűkülhet (milyen nevetséges, amikor valaki mobiltelefonálás közben az utcán gesztikulál, széles mozdulatokkal), észre sem vesszük, hogy a mi értelmezési környezetünk egészen más, mint a befogadó értelmezési kontextusa. Bár a telefonnál még mindig megmarad a hangszín, a hanglejtés, ami sokat segíthet, de az internetes kommunikációban már csak a hangulatjelek maradnak.

Ezért nagyon fontos az internetes „beszélgetésekben”, „monológokban”, hogy igyekezzünk eltávolítani minden környezeti tényezőt akkor, amikor fogalmazunk, és vegyük tudomásul, hogy az írott szöveg olvasásakor az egyetlen kapaszkodó az azt olvasó számára maga a szöveg, és semmi egyéb, nincs arckifejezés, hanglejtés, kézmozdulat, semmi, csak a szavak. Ha tehát pontosan szeretnénk valamit átadni, akkor használjuk a szavakat, és ne lássunk mögéjük semmiféle környezetet, a magunkét biztosan ne.

Nyíregyháza, 2012. június 12.

Hogyan működik az emlékezet?

Napló, , , ,

Kedvenc cukrászdámba tértem be éppen – itt lehet kapni mákos pozsonyi kiflit -, vettem is kettőt mindjárt. A háttérben zene szólt, volt már ilyen máskor is, de most felkaptam a fejem, ugyanis az „I Drove All Night” ment éppen, de nem az eredeti változatában. Mivel nagyon szeretem ezt a számot (párjával a „Time after Time”-mal együtt), mondtam is, amíg a kifliket csomagolták, hogy milyen szuper ez a szám, persze nem ebben az előadásban, sokkal jobb az eredeti.

És persze, amikor hozzá akartam tenni, hogy ki az eredeti előadó, nem jutott eszembe. Ilyen is volt már, tudom, hogy ha valamire emlékezni szeretnék, sohasem szabad arra koncentrálni, mert úgysem fog az eszembe jutni. És minél inkább próbálkozom, annál messzebb leszek a megoldástól.

Így aztán úgy jöttem el a cukrászdából, hogy zenei tudásommal és kiváló emlékezetemmel nem sikerült elkápráztatnom azt a személyt, akinek pedig egyébként annyira szerettem volna imponálni. Igen, ő csomagolta a pozsonyi kifliket.

Persze, hiába tudtam, hogy teljesen felesleges erőlködnöm, a kocsiban hazafelé végig az járt az eszemben, ki az, aki eredetileg énekelte ezt a számot. Csak abban voltam biztos, hogy a nevében van „t” betű, sőt, valószínűleg a keresztneve kezdődik ezzel a betűvel.

Sorolni kezdtem válogatás nélkül az énekesnőket és színészeket, Cameron Diaz-tól, Winona Ryder-ig, attól függetlenül, hogy volt-e a nevükben „t”, avagy sem. Hihetetlen mennyiségű nevet soroltam fel igen rövid idő alatt, de nem volt köztük az igazi, a keresett név. Közben többször is belebotlottam a „Trini Lopez” névbe. Fogalmam sem volt kiről van szó, azt sejtettem, hogy egy hölgy lehet az illető, de a képbe csak úgy illett bele, hogy a keresztneve – már ha a „Trini” keresztnév -, „t” betűvel kezdődött.

Alig vártam, hogy hazaérjek, ha egy évig kocsikáztam volna még így, a neveket sorolva, akkor sem találtam volna meg a megoldást, csak egyetlen módszer maradt, gyorsan bekapcsoltam a számítógépet, és a Total Commander-rel megnyitottam a „Music” mappát. Persze azonnal szinte kiverte a szememet: Cyndi Lauper! Meg is hallgattam a számot, és persze a „Time after Time”-ot is, és csak azután kezdtem el gondolkodni.

Az rendben van, hogy nem jutott eszembe, ez mindenkivel előfordul, de könyörgöm, még csak nem is „t”-vel kezdődik! Hát miért voltam ennyire biztos abban a „t” betűben, és miért szűrtem a neveket aszerint, hogy „t”-vel kezdődnek-e vagy sem?

Na és hogy kerül a képbe „Trini Lopez”?

Talán mostanra már az Olvasó is sejti, amire én akkor hirtelen rájöttem: „Cyndi Lauper” és „Trini Lopez” neve kísértetiesen hasonlít egymáshoz. Mind a kereszt-, mind pedig a vezetéknév két-két szótagból áll, és csak a magánhangzókat kiejtve, a kettő tökéletesen megegyezik: „i i o e”.

Ez létezik – gondoltam magamban -, hogy az agyamban magánhangzókra épülő hangzás alapján rendeződnek bugyrokba a nevek? És amikor emlékezni próbáltam a „Cyndi Lauper” névre, szinte azonnal ráakadtam a helyes bugyorra, amiben az „i i o e” típusú nevek voltak? És csak annyi volt a probléma, hogy ebből a csoportból éppen a „Trini Lopez” ugrott be elsőként? Ezek szerint nem a „t” betűre kellett volna koncentrálnom, hanem az „i i o e” hangzásra? Ha ez így van, akkor az agyam nem a szokásos szótár rendben tárolja a neveket, ekkor ugyanis működött volna a „t” alapú keresés.

Legközelebb megpróbálom újonnan szerzett tudásomat kamatoztatni, és ha egy névre kellene emlékeznem, akkor nem a kezdőbetűkre fogok koncentrálni, hanem a hangzásra, így talán rövidíthetek azon az úton, amit az emlékezetemben kotorászva kell megtennem, míg végre eszembe jut az oly annyira keresett név.

Amikor talán túlzott optimizmussal megpróbálunk mesterséges intelligenciát létrehozni, érdemes elgondolkodnunk azon, lehet, hogy az agyunk sokkal, de sokkal érdekesebb, bonyolultabb és fondorlatosabb technikákat alkalmaz, mint amit mi jelenleg a számítógép programozás alapelvein nevelkedve el tudunk képzelni. Talán olyan algoritmusok futnak az agyunk hardverén, amelyet nemhogy kitalálni, de megérteni sem fogunk soha.

A hangzás típusú tárolás talán csak egy a könnyen megérthető és felfogható technikák közül, lehet, hogy a képek, arcok tárolása is valami ehhez hasonló, csak éppen sokkal bonyolultabb módszerrel történik. Különben hogyan lehetnénk képesek egyetlen pillantást vetve egy arcra azonnal eldönteni, hogy ismerjük-e az illetőt, vagy sem.

És hogyan vagyunk képesek egyetlen gitárhangból azonnal ráismerni Mike Oldfield-ra?

És hogyan tudunk egy karikatúrát látva megismerni bárkit is? Amit látunk torz, és sokkal kevesebb információt tartalmaz, mint az eredeti arc, mégis a karikatúra készítője tudat alatt tud valamit a vizuális emlékezetről, tudja, hogy mik azok a vonások, amiket még akkor is felismerünk, ha óriási mértékben eltorzítva látjuk. A művész ismeri azoknak a bugyroknak a szerveződését, amikben az arcokat tároljuk, de persze ezt nem tudja elmondani, még kevésbé tudja algoritmussá alakítani.

Agyunk és emlékezetünk működése talán örökké megérthetetlen marad. Még ha találunk is a hangzáson alapuló tárolási eljáráshoz hasonló megoldásokat, amik alapján bizonyos funkciókat képesek lehetünk feltárni, soha ne feledjük el: minden, amit a saját agyunkról megtudunk, beépül az agyunkba, és csak még bonyolultabbá teszi azt.

Lehet, hogy minden, amit az agyunkról megtudunk, csak még nehezebbé teszi annak megértését?

Meglátjuk, de ne szaladjunk ennyire előre. Egyelőre használjuk újonnan szerzett képességünket, és ha legközelebb „Cyndi Lauper” neve nem jut az eszünkbe, ne a „t” betűnél keressük, hanem az „i i o e” címkéjű bugyorban.

(A teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy a dal szerzője Roy Orbison, amint az kiderült, miközben a neten kerestem a dal akkordjait és szövegét. Így a dal legelső előadója valószínűleg Roy Orbison, bár az ő előadásában én sohasem hallottam ezt a számot, így számomra továbbra is Cyndi Lauper számít eredeti előadónak. A lényegen ez nem változtat, de a Roy Orbison iránti tiszteletem megkívánja, hogy ezt a kiegészítést még ide tegyem.)

2012. december 23.

Emlékezet

Napló,

Nem emlékszem, hogy valaha is emlékezetkiesésem lett volna. Arra viszont emlékszem, hogy a múltkor emlékeztem valamire, de hogy mi volt az, arra már nem emlékszem. Néha emlékszem a jövőre is, de amikor bekövetkezik az esemény, amire egyszer már emlékeztem, akkor már nem emlékszem vissza arra, hogy erre már emlékeztem egyszer. Csak valami olyan érzésem van, hogy majd a jövőben fogok egyszer visszaemlékezni arra, hogy a mostani pillanatra már emlékeztem a múltban valamikor. Hogy ez mikor lesz a jövőben, arra most éppen nem emlékszem.

Tudom, hogy sok mindent meg kellene még tanulnom, de hogy ezek mik lennének, arról fogalmam sincs. Egy csomó mindent meg el kellene felejtenem, hogy újakat tudjak megtanulni, de hogy miket kellene elfelejtenem, azt elfelejtettem. Tehát fogalmam sincs, hogy mennyit tudok, és hogy mennyi mindenről felejtettem már el, hogy tudom. Azt is nehéz megmondani, hogy mikor felejtettem el azt, hogy miket kellene elfelejtenem. De mivel erre már nem emlékszem, valójában nem tudom, hogy ezeket most még tudom, vagy már egészen megfeledkeztem róluk, ebben az esetben tanulhatnék egy csomó mindent, ha nem felejtettem volna el, hogy mik lennének ezek.

Valójában csak egy dolgot kellene elfelejteni, azt, hogy milyen az, amikor valamit elfelejtek. Ekkor ugyanis automatikusan mindent tudnék, legalábbis úgy érezném, hogy amit megtanultam, azt tudom is, hiszen már nem tudnám mi az a felejtés. Viszont, ha előbb felejteném el a felejtést, mint hogy elfelejteném, akkor már sajnos nem tudnám soha többé elfelejteni, milyen is az a felejtés, hiszen már nem emlékeznék rá.

Gondoltam rá, hogy mindezeket le kellene írnom, mert eléggé érdekesek, de amikor elővettem a számítógépet, akkor láttam, hogy hiszen ezeket egyszer már leírtam, mert nagyon érdekeseknek találtam a gondolataimat, de sajnos elfelejtettem, hogy ezt már sikerült egyszer leírnom. De persze nem baj, hogy nem emlékeztem rá, hiszen a lényeg, hogy egyszer már leírtam, csak nem tudom, mikor.

Pedig milyen jó lett volna leírni, olyan jó gondolatok ezek, bár leírtam volna őket. Szerencsére persze le is írtam már egyszer, legalábbis, remélem, hogy én írtam le őket, más ki fért volna hozzá a számítógéphez, és persze a gondolataimhoz.

Mert így olvasva, olyan, mintha én írtam volna őket, de a tény, hogy nem emlékszem rá, mikor, elülteti a gyanút bennem, hogy ezek valaki más gondolatai. Csak éppen olyanok, mint az én gondolataim. Lehet, hogy az a másik elfelejtette, hogy leírta őket? Véletlenül másolta át a gépemre? Akkor viszont akár le is írhatnám a saját gondolataimat most, még frissiben, de felesleges, olvasva a más gondolatait, amik megegyeznek az enyémekkel, éppen olyan, mint leírni az enyémeket. Minek dolgozzak feleslegesen. Örüljek neki, hogy valaki már leírta a gondolataimat, így nekem már nem fáradnom vele. És főleg, ha ez a valaki én voltam, akkor az még jobb, bár erre most nem emlékszem pontosan, milyen is az az érzés, amikor valaki azt hiszi, hogy a gondolatait valaki más már leírta, holott most éppen ő maga írja, csak éppen nem emlékszik rá.

Furcsa, hogy a jelenre nem is emlékszem, csak amikor már múlt lesz belőle. Néha próbálom elkapni a pillanatot, amikor a jelenem átcsúszik a múltba, de szinte azonnal más lesz a jelenem, és amikor arra figyelek, hogy ebből hogyan lesz múlt, azonnal elfelejtem, hogy az előző jelen pillanatból hogyan lett múlt. Így mindig csak az aktuális jelen pillanat múlttá válására tudok emlékezni, de azt is hamar elfelejtem.

A múltkor olyan érzésem volt, hogy az a valami már megtörtént egyszer, aztán rájöttem, hogy persze, éppen akkor történt, amikor azt hittem, hogy már egyszer megtörtént, ami lényegében igaz, csak ezt akkor még nem tudtam.

Egyszer meg írni akartam az emlékezetről, érdekes gondolataim voltak erről, de a felejtés sajnos magával vitte őket, ki tudja, mikor fogok megint emlékezni rájuk, vagy mikor fognak újra az eszembe jutni azok a frappáns kis gondolatok, csak úgy, a nélkül, hogy emlékeznék arra, hogy ezeket egyszer már kitaláltam.

De végül is olyan mindegy, hiszen éppen most írom le őket, legalábbis úgy emlékszem…

2013. június 8.

Digitális aranykor

Napló, , , , , , ,

Ha egy kétszáz évvel ezelőtt élt embernek megmutatnám digitális korunk villogó és zajongó csodáit, valószínűleg előbb varázslatnak gondolná, és valószínűleg nehezen fogadná el ezeket a valóság részeinek.

De még jobban meglepődne akkor, ha azt mondanám neki, hogy semmi sem teheti az embert elesettebbé, kiszolgáltatottabbá és frusztráltabbá, mint ezek a varázseszközök.

Van két mobiltelefonom, egy saját és egy szogálati. Néha (ritkán) magammal kell vinnem őket, ilyenkor, hogy a zsebembe téve néhány véletlen gombnyomásnak köszönhetően ne generáljanak váratlan hívásokat, természetesen bekapcsolom a billentyűzárat. Mindkét telefonon másképpen kell bekapcsolni, és másképpen kell feloldani is a billentyűzetzárat. Ezért már előre félek a pillanatoktól, amikor a zsebrevágás előtt többszöri próbálkozás ellenére sem sikerül eltalálnom, hogy melyik telefonon, melyik a megfelelő kombináció. Inkább olyan helyre teszem, hogy a billentyűzet amúgy is védve legyen, vagy egyszerűen nem viszem magammal.

Van egy ébresztős rádióm, minden reggel ő kelt. Tettem bele elemet, hogy áramszünet esetén se felejtse el a beállításokat. Csakhogy az elem sem örökéletű, és egyszer eljön az a nap, amikor egy áramkimaradás miatt, és a gyenge elemnek köszönhetően a készülék nemcsak, hogy nem ébreszt, de el is felejti a beállításait. Mondanom sem kell, ettől a naptól is félek. Meg kell küzdenem majd a kezelőszervek jelöléseinek értelmezésével, ha újra be akarom állítani az ébresztést. Ha ez nem sikerülne, elő kell keresnem a használati útmutatót (remélem ott lesz, ahol a többi, és a többi is ott lesz, ahol sejtem, hogy vannak).

Van egy hőmérséklet és páratartalom jelzőm is, egy külső és egy belső egységgel. Mindkettőbe elem kell. Ha az elem kimerül, be kell majd állítanom őket. Nyelv, év, hónap, nap, óra perc, mindezt a készülék hátlapján lévő négy gombbal, és persze más a funkciójuk, ha folyamatosan nyomom őket, vagy csak egyszer, röviden.

Van egy tévém, UPC felvevővel. Néha elfelejti a felvevő beállításait (még nem fejtettem meg, miért), ilyenkor csak az „Init” felirat látható a kijelzőjén. Meg kell adnom egy háromjegyű kódot, legalább ezt sikerült megjegyeznem, (440), mert megegyezik az irányítószám első három jegyével, egyébként meg felírtam a kezelési utmutatóba, ami valamelyik szekrényem valamelyik polcán rejtőzik. Ezután újra végigkeresi a csatornákat, majd meg kell adnom a kedvencek listáját is, persze miután egy félóra bolyongás után megtalálom a megfelelő menüt. Eddig háromszor játszottuk el ezt a kis szertartást, de biztosan lesz még részem benne.

Van egy laptopom, ezen írom ezt a szöveget is, a billentyűzete néhány ponton radikálisan és idegesítően különbözik az asztali gépemétől. Az Insert, a Home, a Delete és az End minden egyes alkalommal külön küzdelmet kíván, míg megtalálom. Az ékezetes betűk, úgy-ahogy már meg vannak. Külön kalandossá teszi az írást, amikor néha hozzáérek az egérpadhoz, majd minden egyes alkalommal rácsodálkozom, hogy mi történik. Ez az egérpad amúgy is egy egészen furcsa valami, tulajdonképpen önálló életet él, így pótegér nélkül gyakorlatilag nem is tudom használni a gépemet.

Artem Podrez fotója a Pexels oldaláról

Van az asztali gépemhez egy Samsung monitor, ami amúgy teljesen kiváló, míg véletlenül hozzá nem érek az alján a beállítógombokhoz. Azt visszaállítani az eredeti állapotába egy igen kimerítő küzdelem. Fekete alapon fekete apró szimbólumok jelzik a négy apró, alulról megnyomható gomb funkcióját. Ezek a gombok csak tökéletes megvilágítás mellett és szemüveggel láthatóak, tehát egy újra beállítás már eleve előkészületeket igényel.

Van egy hordozható CD lejátszóm, ami audio-, és MP3-as CD-ket is lejátszik. Tápegységről nem megy (elromlott ez a része), így elemről hallgatom. Az elem (leginkább a tölthető) minden előjel nélkül merül le, kb. a hallgatott CD első harmadánál. Ilyenkor aznap már nem hallgatok CD-t, ugyanis ki kellene cserélni az elemeket, újra elindítani a lejátszást, és végighallgatni még egyszer a már meghallgatott részt, vagy keresni egy szemüveget, egy használati útmutatót, és megnézni, vagy kitalálni, hogyan kell előreléptetni a számokat. Az MP3-as verzióról nem is beszélek, mert arról eleve lemondok. Általában nem játssza le a CD-ket, vagy ugrik, ráadásul mire kiválasztanám a megfelelő albumot, már amúgy is csökkenne a lejátszás élvezeti értéke (ehhez is apró gombokat kell a megfelelő sorrendben nyomogatni, közben figyelni az apró kijelzőt, amihez már eleve szemüveg kell).

Amúgy meg manapság már nem kapni hordozható CD lejátszót, tehát ha ez végleg elromlik, akkor nincs többé mobil CD lejátszás…

Van egy 1 gigabájtos MP3 lejátszóm is, de mire ezt feltöltöm a számítógépről a megfelelő mennyiségű zenével, már elmegy a kedvem az egésztől. Ez is elemes, és ebben is a legrosszabb pillanatban merül le az elem. Amúgy meg vagy végighallgatom a rajta lévő anyagot folyamatosan, vagy keresek egy szemüveget, egy útmutatót, és kitalálom, hogyan kell az albumok és a számok között léptetni.

Édesanyámnak van egy Sony tévéje, amikor egy új csatornát kell hozzárendelnem egy nyomógombhoz, mindig összeveszés a vége. Addig minden rendben megy, amíg megtalálom a csatornát, és kiválasztom hozzá a megfelelő sorszámot. Itt azonban megakad a folyamat, a távirányítón nincs „Elfogad” funkcióval rendelkező nyomógomb. Ha lenne, azt megnyomnám, eltárolná az éppen szerkesztett beállítást, és kész. De nem, egy olyan billentyűkombináció soron kell végigmenni, ami nagyjából huszadik alkalomra jön össze. Ennyiszer kell újra végiglépkedni a csatornákon, majd kiválasztani a nyomógombot, majd ha nem sikerül a tárolás, kezdeni az egészet elölről. Ilyenkor elég sok csúnya szó hagyja el a számat. Amikor végre sikerül a tárolás, akkor felírom a kombinációt egy papírra, majd abban reménykedek, hogy a papírcetlit sikerül olyan dossziéba és olyan fiókba tenni, ahol majd később megtalálom. Persze a cetli akkor is itthon van nálam, a tévé meg édesanyámnál, és persze nyilván nem tudom előre, hogy mikor kell a műsorsorrenden változtatni, és mikor lenne szükség a cetlire.

Volt egy Daewoo tévém, annak olyan távirányítója volt, amin elhelyeztek egy gombot, aminek a megnyomása a kép teljes elvörösödését idézte elő. Hogy ennek mi volt a célja, fogalmam sincs, mindenesetre előrelátóan a némítógomb mellé tették. Így ha mellényúltam egy reklám elnémításakor, kaptam egy jó vörös képernyőt. Amíg visszaállítottam a nekem kellemes pasztelles árnyalatot, szintén elég sok csúnya szó hangzott el a szobában.

Általában, ha a távírányítókat sötétben használja az ember, nagyon gyakran úgy elállítódik a tévé, hogy csak a ki-, bekapcsolás segít.

Néha nagy kedvem támad kétszáz évet visszautazni az időben, ülni egy kandalló előtt, nézni a tűz játékát, néha beleszívni a pipámba, belekortyolni a borba, és lehunyt szemmel arról álmodozni, vajon milyen lesz az élet úgy kétszáz év múlva, és milyen jó is lenne akkor élni…

2011. augusztus 14.

…a dolgok néha tudnak rosszabbak is lenni

10 év telt el. Már Samsung tévém van, és UPC/Vodafon Set-Top boxom. Így két távirányítóm van, egy a TV-hez, egy a box-hoz. A be/kikapcsoló-, és a némító gomb mind a kettőn máshol van. Ha a TV-t akarom kikapcsolni, de a jobb oldali gombot nyomom meg, amivel a Set-Top box távirányítóján kellene a box-ot kikapcsolni, a TV átváltja a bemenetét, és ezt csak hosszas küzdelem, szemüveg és megfelelő világítás mellett lehet visszaállítani. Nagyon-nagyon sokszor nyúltam már mellé a sötétben, amikor a lefekvéshez készülődve ki akartam kapcsolni a készülékeket. Ugyanígy, ha némítani akarom a TV-t, és egy gombbal lejjebb nyúlok, szintén átáll a bemenet egy másik forrásra, amit én minden egyes alkalommal csúnya szavakkal honorálok.

Általában, a távirányítók a legkevésbé sem felhasználó és sötétben tévéző barátak.

Arról most nem beszélek, hogy az óraátállítás miatt a digitális órákat (van 3-4 belőlük) mind különbözőképpen kell átállítani (a vérnyomás-, és vércukor mérőket nem is szoktam állítani, legfeljebb egy órával eltérnek a rögzített időpontok a valóságtól, de ez nem érdekel).

Aztán ott vannak a rádiók, az autóban és a Sony CD lejátszómon, bár évek óta meg vannak, még nem hangoltam be a rádiókat, számomra az eljárások annyira körülményesek, hogy nem éri meg. Úgyis csak zenéket hallgatok USB-ről, vagy CD-ről, manapság rádiót amúgy sem érdemes hallgatni, csak felnyomja az ember vérnyomását.

Az MP3 zenehallhatás problémája szerencsésen megoldódott, az autóban egy 128 GByte-os pendrive, itthon a számítógép, a Sony lejátszó és a legújabb tabletem 512 GByte-os MicroSD kártyája segítségével, akkor és azt hallgatok, amikor és amihez éppen kedvem van.

És akkor még nem beszéltem a tabletekről. Csak néhány rossz emlék ízelítőül:

Artem Podrez fotója a Pexels oldaláról

Az Asus tableten (nem vettem észre) egyszerre nyomtam meg a ki-bekapcsoló és a hangerő szabályzó gombokat. Erre karakteres képernyőre és valamilyen karbantartó üzemmódra váltott át. amiról végső elkeserésemben csak úgy tudtam visszatérni a normál üzemmódra, hogy naaaaaaaaagyon hosszú ideig nyomtam a ki/bekapcsoló gombot.

Az új Samsung tabletet próbáltam először kikapcsolni, úgy, ahogy azt az Asus tableten megszoktam, erre közölte, hogy nincs hálózati kapcsolata. Nem tudtam, hogy a kikapcsoláshoz miért van szüksége Internetre, de amikor elolvastam a kézikönyvét, amit nem adtak hozzá, le kellett töltenem, kiderült, hogy be lehet állítani azt, hogy a ki/bekapcsoló gomb miként funkcionáljon, a Samsungnál ezt NEM kikapcsolásra, hanem valamilyen használhatatlan web hivatkozásra állították be.

Aztán volt még az, amikor fel akartam olvastatni valamit az Asus tabletemmel, és sikerült olyan feolvasó módra átkapcsolni, ami angolul felolvasta a magyar feliratokat, amúgy meg nem csinált semmit, így vissza sem tudtam állítani, mert ahányszor megpróbáltam, csak felolvasta a képernyőn a szöveget, de nem reagált az utasításra. Szörnyű körülményes volt visszaállítani, hogy megint a nekem tetsző módon működjön.

És akkor arról már nem is beszélek, hogy mit küzdök a WordPress szerkesztőjével, és magával a WordPress-szel. De egyelőre ez a legjobb blog motor, hát elviselem.

De legalább nincsen mobiltelefonom! Egy frusztráció forrással kevesebb…

2021. március 15.

Legmerészebb álmaink is megvalósíthatók

Napló, , , , , ,

Fiatal koromban a nyár egy részét Bulgáriában töltöttem, hol a tengerparton, hol Szófiában. Akkoriban ott lehetett inni Schweppes üdítőt (ami nálunk akkor még teljesen ismeretlen volt). Tulajdonképpen ez volt az egyetlen üdítő, amit érdemes volt inni. Érdekes, hogy a Coca-Colának, amit viszont nálunk már akkoriban is lehetett inni, Bulgáriában csak egy teljesen ihatatlan, helyi változatát gyártották.

Na de térjünk vissza a Schweppesre. Két ízben árulták, narancs és ananász ízben, mindkettő nagyon finom volt, de az ananász volt az igazi kuriózum. Amikor hazafelé indultam, mindig hoztam magammal néhány literes üveggel, hogy egy darabig még itthon is ihassam. Nálunk ugyanis nem volt ananászos szénsavas üditőital (már akkor sem).

Amikor a rendszerváltás elhozta hozzánk is a Schweppes italokat, megörültem, milyen jó lesz felidézni újra az ananászos Schweppes ízét. Csakhogy közben valamiért megszűnt az ananász Schweppes gyártása.

Amikor aztán kijött az Apenta málnás üdítő, akkor ennek váltam a rabjává, de azért ez sem feledtette el teljesen a Schweppes ananászt. Arra gondoltam, ha van citromos, narancsos, málnás, grapefruit és bodza Apenta, miért ne lehetne ananászos. Rákerestem a Google-lel, nincs ilyen.

Közben rájöttem, hogy a Schweppes grapefruit üditőt is készít, ekkor már tényleg bosszantott, hogy miért nem tették meg a teljesen triviális következő lépést az ananász irányába.

Ekkor gondoltam egy merészet, és a Google kereső ablakba beírtam „szénsavas ananász üdítő”. És csodák csodája, kiderült, hogy CBA és King márkájú ananászos szénsavas üdítők igenis léteznek (jó, nem a csúcskategória, de azért ez is valami).

De hol lehet ilyet kapni? Itt már csak a véletlen segíthet, bementem hát a közeli kis élelmiszerboltba, és egyenesen rákérdeztem: van ananászos szénsavas üdítőjük? És volt. „Family Star” kétliteres. Vettem egyet.

Igazság szerint messze van az eredeti Schweppes ízétől, de ahogy egyre többet ízlelgetem, valahogy mégis vissza-visszajön az a régi csodálatos íz. Ma reggel például rájöttem, hogy valószínűleg az energiamentes édesítőszer miatt nem tökéletes, így megcukroztam egy kicsit.

És az már valami volt. Valami, ami nagyon közel volt ahhoz az ízhez, amit kerestem.

Ugyan még nem találtam meg, de egy új világ nyílt ki előttem. Egy világ, amelyben legmerészebb álmaink is megvalósíthatók.

Köszönet és tisztelet Örkény Istvánnak a címért, amelynél tökéletesebbet nem tudtam volna kitalálni.

2009. augusztus 20.

Út a tökéletesség felé…

A „Family Star” nem sokáig maradt a kedvencem, ugyanis ugyanabban az üzletben rátaláltam a „Trombi” nevű üditőitalra, ha a „Family Star” 50%-os eredeti élményt nyújtott, akkor a „Trombi” bizony olyan 75% körül teljesített.

Kettesével-hármasával hordtam haza a kis üzletből, ahol csak a kedvemért szerezték be, bár az igazat megvallva mostanában már ritkábban jöttem el a kisboltból Trombival megrakodva.

És ekkor jött az újabb meglepetés, az Apenta Duo ananász-grapefruit ízesítéssel. Amikor megkóstoltam, szinte beleborzongtam, mintha egy időgépbe ülve utaztam volna vissza távoli bulgáriai nyaraim egyikébe, azonnal 98%-os értékelést adtam neki, csak azért nem kapott maximumot, mert azért a grapefruit mégis csak ott volt az ananász mellett (persze szerintem teljesen feleslegesen).

De nem baj, nem is kell mindig maximalistának lenni, elég ha arra gondolok, hogy most talán egy darabig megint ott lehetek fiatalságom idején, ha csak néhány korty erejéig is.

2011. augusztus 20.

…és vissza

Sajnos időközben teljesen eltűntek az ananász ízesítésű üdítőitalok, vannak ugyan mesterséges ízesítéssel készített rostos ananász italok, de ezek borzalmasak. Még a Schweppes körte is eltűnt, pedig nagyon finom volt. A trend az üdítőital gyártásban most az, hogy mindent, ami különleges, finom, tüntessünk el, mindent mesterséges cukrokkal készítsünk, amiknek gyalázatos utóízük van, és a mellékhatások miatt egészségtelenek is. Mintha a világ örömét lelné a rossz ízekben. Vagy én vagyok ennyire különleges?

Ez sajnos narancs, és nem ananász

Mindenesetre, ha egy darabig megvalósíthatónak tűntek legmerészebb álmaink is, most ott tartunk, hogy a legjobb dolgok és ízek már csak az emlékekben és az álmokban léteznek…

2021. március 15.

Miért nem hiszek az UFO történetekben?

Napló, , , , ,

Időről-időre újra és újra felbukkannak az ismeretterjesztő TV csatornákon a különböző UFO észlelésekről szóló műsorok, legutóbb a roswelli incidens egy újabb feldolgozását láttam. Valószínűleg azért népszerűek ezek a műsorok, mert sokan szeretik a titkokat, sokak fantáziáját megmozgatja az idegen civilizációk földi látogatásának lehetősége, még többen vannak, akik egyszerűen csak a kormányukkal szembeni bizalmatlanságukat fejezik ki azzal, hogy elhiszik, a kormányuk összeesküvést sző a titkok leplezésére, és igaznak látszó hazugságok terjesztésével takarják el a valódi tényeket.

Amellett, hogy osztozok a mindenkori kormányokkal szembeni bizalmatlanságban, és azzal együtt, hogy mélyen hiszek a földönkívüli intelligens élet létezésében, eddig egyetlen olyan UFO történettel sem találkoztam, amit hitelesnek tudnék elfogadni. Talán a roswelli az egyetlen, ami jobban elgondolkodtatott, elsősorban azért, mert olyan szemtanúi vannak, akikről nagyon nehéz elhinni, hogy összetévesztenék egy meteorológiai ballon maradványait egy földönkívüli jármű roncsaival.

De a roswelli eset sem meggyőző, úgy gondolom, ha az amerikai hadseregnek a birtokában lenne egy idegen űrjármű, akkor nem lett volna hidegháború, és az űrkutatás sem ott tartana, ahol ma tart. Egy idegen technológia birtoklása elképzelhetetlen technikai forradalmat indított volna el, ennek pedig semmi nyomát nem látni. A jelenlegi fejlődés, akár az űrkutatást, akár a számítástechnikát nézzük, folyamatos, nem látszik rajta egyetlen óriási törés sem, ami idegen technológia befolyására utalna.

Egyetlen igazi oka van annak, hogy miért nem hiszek az UFO történetekben, és ez egyszerű és merőben racionális. Nem kell mást tennünk, csak el kell gondolkodni az ismert tényeken.

Egy olyan óriási Univerzumban élünk, ahol az eddigi egyetlen ismert élet, egy csillag körül megfelelő távolságban keringő bolygón alakult ki, ez a csillag egy galaxis tagja, a galaxissal együtt pedig egyre nagyobb és nagyobb struktúrák része. Ha elfogadjuk, hogy a földön kívüli élet is valami hasonló helyen keresendő, akkor feltehetjük, hogy valahol az Univerzum valamely galaxisának valamelyik csillaga körül keringő bolygó hordozza a földönkívüli életet. Ez lehet egyetlen másik bolygó, de lehet megszámlálhatatlanul sok ilyen világ is.

Hogy egy földönkívüli civilizáció meglátogasson bennünket, ahhoz a jelenlegi ismereteink szerint olyan űrhajó szükséges, amely képes a két bolygó közötti űr átszelésére. Az eddigi UFO észlelések is idegen űrjárművekről szólnak, olyan nem fordul elő, hogy egy idegen lény csak úgy megjelenik, az észlelések mind különféle és különböző módon mozgó járművekről szólnak, ezek a járművek hordozzák az idegeneket.

A fizika ma ismert törvényei kizárják a fénysebességgel, vagy annál gyorsabban mozgó járművek építésének lehetőségét, első közelítésként tehát fogadjuk el, hogy az idegenek is csak korlátos sebességgel tudnak közlekedni az űrben. Azonban az biztos, hogy a mi jelenlegi űrtechnikánknál sokkal fejlettebb űrhajó építési módszereik lehetnek, amivel megfelelően gyors járműveket tudnak készíteni a bolygók közötti távolság leküzdésére.

Ami azonban a legérdekesebb, az az, hogy teljesen mindegy, milyen gyors űrhajóik vannak, rendelkezhetnek akár a fény sebességénél nagyobb sebességre képes járművekkel is, a megjelenésük a Földön mindenképpen egy paradox jelenség.

Ha lassú űrhajóik vannak, akkor a civilizációnak a Földhöz közel kell lennie. Ebben az esetben azzal a problémával szembesülhetünk, hogy az élet az Univerzumban rendkívül gyakori. Ez ellentmondana annak a ténynek, hogy eddig még nem találtunk egyetlen idegen civilizációt sem.

Ha ezzel ellentétben gyors űrhajóik vannak, akár a fénysebesség többszörösével haladó járművek (fogadjuk el egyelőre ezt is, annak ellenére, hogy a jelenlegi tudásunk ezt kizárja), akkor viszont nagyon messziről kellene érkezniük, ami azt mutatná, hogy az élet igen ritka jelenség az Univerzumban, ekkor azzal a kérdéssel kell szembenéznünk, hogy miképpen voltak képesek megtalálni bennünket az óriási távolság ellenére.

Képzeljünk el egy bolygót, ahol a városok nagyjából egyforma távolságra vannak egymástól és minden városból kereskedők indulnak el a szomszédos városok felé. Ha sok város van a bolygón, akkor kicsi a távolság a városok között, egy-egy városból elindulva kevés kereskedő is könnyen rátalál a szomszédos városokra, de mivel sok közeli szomszédos város van, sok az idegen kereskedő az egyes városokban. Ha ezzel ellentétben kevés város található a bolygón, akkor ezek távol esnek egymástól, egy-egy városból nagyon sok kereskedőnek kell elindulnia minden irányban, és még így is nagyon kevesen fognak másik várost találni, az egyes városokban nagyon kevés idegen kereskedő lesz, de lehet, hogy nem lesz egyetlen egy sem.

Ha tehát az élet elterjedt az Univerzumban, akkor lassú űrhajókkal is már több civilizáció is meglátogatott volna bennünket, ha viszont az élet ritka jelenség, akkor nagyon kicsi az esély arra, hogy akár villámgyors űrhajókkal közlekedő idegenek is ránk találjanak.

Ha tényleg komolyan vennénk az UFO észleléseket, ez azt jelentené, hogy az élet elterjedt jelenség az Univerzumban, ekkor azonban már a rádiótávcsöveknek is fognia kellett volna az idegen civilizációk jeleit. Ezek a műszerek eddig viszont semmilyen értelmes civilizációra utaló jelet nem fogtak. Furcsa lenne, hogy idegen űrhajók szelik át a kozmoszt, de a szülő civilizációjuk teljes rádiócsendben, észrevétlenül létezik valahol a közelben.

A közeli idegen civilizációk létezését tehát valószínűtlenné teszi a hallgatásuk. A távoliak esetében pedig ahogy azt már említettük, az a probléma, hogy nem tudnak bennünket megtalálni. A Föld nagyjából száz fényév sugarú körben szórta szét eddig a rádióhullámait, tehát csak arra van remény, hogy az ebben a térségben hallgatózó idegenek tudhatnak rólunk. Egy másik galaxisban lévő civilizációnak semmilyen esélye nincs arra, hogy ránk találjon. Ha el is érne olyan messzire a Föld rádióhullám „szennyezése”, annak már olyan kicsi lenne az energiája, hogy észlelhetetlen lenne. A jelenlegi elképzelések szerint a Galaxis 100-200 milliárd csillagot tartalmaz. Képzeljük el, hogy nekünk kellene ezek környezetét megvizsgálni, hogy rátaláljunk arra az egy-két bolygóra, ahol értelmes civilizáció lakik. Reménytelen vállalkozás. Még ha az utazás végtelen sebességgel történik is, a bolygók átvizsgálása mindenképpen időbe telik. Nagyon sok, nagyon gyors űrhajó kellene ahhoz, hogy ekkora teret átvizsgáljunk.

A paradoxon összefoglalva tehát így szól: vagy nagyon sok civilizáció van az Univerzumban, és akkor már többel találkoznunk is kellett volna, de ha mást nem, a rádiójeleiket már mindenképpen detektálnunk kellett volna, vagy nagyon ritka az élet, és akkor semmi esély a találkozásra.

Az UFO történetek egyik lehetőségnek sem felelnek meg: az első esetben hiányoznak a rádiójelek, a második esetben ott a kérdés, vajon hogyan találtak ránk.

Ezért nem hiszek az UFO történetekben, és ebben a pillanatban azt gondolom, hogy vagy teljesen egyedül vagyunk az egész Univerzumban, vagy olyan távol vagyunk egymástól, hogy a találkozásra csak több millió, vagy akár milliárd év múlva kerülhet csak sor, vagy pedig az Univerzum maga egészen más, mint amilyennek jelenleg észleljük és gondoljuk, és akkor bármi megtörténhet (ez utóbbi inkább egy olyan menekülő megoldás a számomra, és persze csupán feltételezés).

ArtHouse Studio fotója a Pexels oldaláról

Mindenesetre a földön kívüli értelmes élet bizonyítékaként én csak kétségbevonhatatlan észleléseket tudok elfogadni: rádiójeleket, amik nem jöhettek természetes forrásból, egy idegen űrhajót teljes valóságában, vagy egy idegen élőlényt, aki olyan tudással rendelkezik, amit csak a csillagokból hozhatott magával. Minden egyebet, az asztro-archeológiától kezdve az UFO észlelésekig és az idegenek általi elrablásokat és orvosi kísérleteket is beleértve merő fikciónak tartok. Ezeket bármilyen, magukat szakértőnek mondó áltudósok bármilyen határozottan állítsanak is, bizonyítékként nem megfelelőek.

Az UFO üzlet virágzik, és virágozni is fog, mert mélyen mindenkiben benne van a csillagok utáni sóvárgás, a titkok megismerésének kísértő vágya, és annak reménye, hogy nem vagyunk egyedül az Univerzumban.

A tények elfogulatlan vizsgálata azonban egy olyan paradoxonhoz vezet, aminek a feloldása egyelőre nem lehetséges.

Nyíregyháza, 2018. október 15. – 2019. április 13.