Az eligazítás kora hajnalban rövid volt, egyedül kellett végrehajtaniuk a küldetést, a cél egy középkori kőhíd. Masszív, jól megépített híd volt, több évszázados múlttal, és az akkori mesterek olyan jó munkát végeztek, hogy a híd még most is elbírt egy könnyűpáncélosokból és csapatszállító teherautókból álló támadó különítményt. Ezért kellett megsemmisíteni. A felderítők már jeleztek egy ellenséges oszlopot, ami a hídon kelt volna át, nagyjából a déli órákban.
A szőnyegbombázás egy teljes rajjal felesleges volt, ide egyetlen bombázó, egy megbízható legénységgel elégségesnek tűnt. Alacsony rárepülés a célra, majd a bombák kioldása pontosan a híd felett.
A bombázótisztnek egészen a cél eléréséig csak annyi dolga volt, hogy ellenőrizze az irányzókészüléket, és a bombázókamra jelzőfényeit.
Akkor vette észre őket, amikor már célközelbe értek. Éppen a hídra tartottak, fölfelé az útról, amit két oldalról fasor szegélyezett, ezért vette észre őket csak az utolsó pillanatban. Elől egy kis szamár húzta szekér, rajta feldobált bőröndök, és mindenféle úti holmi, a tetején gyerekek ültek, alig mocorogva, csendben. Amikor meglátták a föléjük érő bombázót, tétováztak, integessenek, vagy húzzák magukat minél kisebbre. A hatalmas gép impozáns látvány volt a gyerekszemeknek, a hangja, mintha ezer zenekar játszana teljes erővel, szépséges volt, és ugyanakkor rettenetes.
A szekér mellett egy magas férfi haladt, láthatóan ő vezette a menekülőket, mögötte hosszú sorban, az édesanyjuk kezét fogó nagyobb gyermekek, és az apjuk nyakában ülő apróságok, fáradt, menekülő emberek, úgy egy-, vagy kétszázan lehettek.
– Első tiszt! Emberek a hídon. Civilek, menekülők, asszonyok, gyermekek. Meg kell várnom, míg átérnek.
– Bombázótiszt! Hajtsa végre a parancsot, azonnal!
– Első tiszt! Emberek a hídon, ismétlem civil menekülők, gyermekek a hídon.
– Bombázótiszt! A hadbíróságot kockáztatja, remélem, tudja. Hajtsa végre azonnal a parancsot, dobja le a bombákat!
A bombázótiszt belenézett az irányzókészülékbe, éppen a megfelelő helyzetben voltak. A menetet vezető férfi fölnézett a gépre, és lelassított. Abban a pillanatban, tudatában volt annak, hogy mindannyian meg fognak halni, se előre, se visszafelé nem volt már értelme a menekülésnek. A szabadsághoz ennyire közel, vége minden reménynek. Behunyta a szemét, és várta a zuhanó bombák süvítését, és a robbanások hangját.
– Első tiszt! Túlrepültünk az optimális pozíción, így nincs értelme ledobni a bombákat, a híd mellé és a szárazföldre esik majd a többségük. Újra rá kell repülnünk a hídra.
– Százados, ezt nem fogja megúszni élve. A túlparton légvédelmi ütegek, álcázva, másodpercek kérdése, és lőni kezdenek ránk.
– Toronylövész!
– Igen, kapitány!
– Menjen le a bombázó tiszthez, és kényszerítse, hogy hajtsa végre a parancsot!
– Igen uram, értettem.
A toronylövész lemászott a lőállásból, elővette és kibiztosította a fegyverét.
Odalent a hídon, mivel a várt gyors halál úgy tűnt, egyelőre elmaradt, a menekülők vezetője ébredt rá először, hogy talán a remény mégsem veszett oda. Ha a bombázó nem dobta le a bombákat, annak oka van, és most talán kapnak néhány percet arra, hogy leérjenek a hídról. Hátrafordult, és intett az őt követőket, hogy fussanak előre, le a hídról, minél gyorsabban, a kis szamarat is nógatta a futásra, és az mintha értette volna, hogy miről van szó, gyors iramban elindult a szekérrel, le a hídról.
A bombázó tiszt újra belenézett az irányzó készülékbe, a célkereszt pontosan a híd középvonalában, ideális pozíció. A hídon futó emberek, a kis szekér már átért, de jó néhányan még a hídon voltak. Keze a bombakamra kioldó karján, de nem engedte még ki a bombákat.
– Százados! Nyissa ki a bombakamrát! – a toronylövész állt mögötte, kezében kibiztosított, csőre töltött pisztollyal.
A bombavető tiszt egy futó pillantást vetett hátra, lassan kivette a pisztolyát a tokjából, és egészen óvatosan, jelezve a másiknak, hogy nincs szándékában használni, letette maga mellé a padlólemezre. A két kezét a tarkóján összefogva megadta magát.
A toronylövész tétovázott, tudta, hogy a bombázó tiszt nem fog neki engedelmeskedni, és ha lelövi, a híd épen marad. A fegyverét eltette, és azt mondta a bombázó tisztnek: – Tegyen a belátása szerint, százados. Aztán felment a toronyba, hogy előkészüljön a várható légvédelmi tűz fogadására.
Az első tiszt látta, hogy a híd még mindig áll, azt is tudta, hogy a késlekedés miatt valószínűleg ismét túlrepültek az ideális pozíción. Utasította a navigátort az újabb fordulóra.
A légelhárító ágyúk ekkor kezdtek el tüzelni. A bombázó kitérő manőverekkel válaszolt a támadásra, a lövészek pedig lőni kezdték a most már jól látható ütegeket.
A bombázó tiszt újra az irányzókészülék fölé hajolt. A híd addigra kitisztult, minden menekülő, az innenső parton volt, biztonságban. Megvárta, amíg a repülőgép a híd fölé érve a kitérő manőverek közé egy egyenes szakaszt iktatott, a kezét a kioldó karra helyezte, és most végre kioldotta a bombákat.
A hídon végigzáporozott a bombaeső, a kőhíd nagyon hamar a vízbe roskadt, csak néhány csonk meredt ki a vízből, a pillérek csonkjai.
– Első tiszt! A feladat teljesítve. A híd megsemmisült.
– Navigátor! Meredek emelkedés, irány a támaszpont.
– Bombázó tiszt! Gondolkodom, hogy elevenen megnyúzassam, vagy elég lesz a hadbíróság?
– Igen, Uram – válaszolt a bombázótiszt. Kinézett a repülőből, alul ott voltak a menekültek, volt aki integetett, volt, aki tisztelgett, egy férfi térdre rogyva imádkozott.
A bombázótiszt felemelte a kezét, és bár tudta, hogy senki sem látja, a lenti csoport felé intett.
A szürke füstpamacsok egyre közelebb jelentek meg a géphez, a légvédelem igyekezett a menekülő gépet lelőni, de a meredek emelkedés, és a teljes sebességgel menekülő repülő mögött lassan elmaradtak a füstpamacsok, és a légvédelmi ágyúk közül is elhallgatott jó néhány a lövészek pontos munkájának köszönhetően.
A bombázó dicsőség listájára új név került, egy híd neve, ami ezután már ott lesz mindig a gép oldalára festve.
Az, hogy miért volt arra szükség, hogy háromszor repüljenek rá a célra, nem került bele a bevetésről szóló jelentésbe.
És ez ellen a legénység egyetlen tagja sem emelt kifogást.
A bevetés úgy szerepelt a későbbi beszámolókban, mint egy szokásos, eseménytelen küldetés, ami teljes sikerrel, veszteség nélkül ért véget.
Nyíregyháza, 2024. június 4.
Ezt a novellát egy híd tematikájú irodalmi pályázatra küldtem el, ahol semmilyen elismerést nem kaptam. Most közzéteszem az írást, hátha lesz olyan majd, akinek tetszik.
Nem a belterjes irodalmi pályázatok döntenek egy novelláról, hanem a jövő olvasói, ebben hiszek és bízom…
