Az automaták megjelenése váratlan volt, mint ahogy váratlan egy járvány kitörése is. Vannak persze előjelek, de a lappangási időszaknak kevesen tulajdonítanak jelentőséget. Amikor pedig szembesülünk a hirtelen megjelenő járvány méreteivel, már régen késő. Vagy végez velünk, vagy immunissá válunk, vagy ha nagyon nagy szerencsénk van, kimaradunk belőle.
Az automaták felemelkedése is ilyen volt. Amíg tömegesen meg nem jelentek az utcákon, villamoson, autóbuszon, metrón, járdán és gyalogátkelőhelyen, munkahelyen és étteremben, könyvtárban és edzőteremben, semmit sem sejtettem. Nem gondoltam, hogy ennyien lesznek, ilyen elsöprő áradatra nem utalt semmi, amíg el nem foglaltak minden létező helyet, addig semmit sem vettem észre az egészből.
Most ott vannak mindenütt. Nem néznek a szemembe sohasem. Valójában nem néznek mást sem. Egyetlen dolog köti le őket, a kezükben tartott valami, amivel minden automata egy egységes rendszer részévé válik. A fülükben fehér fülhallgató, leszegett fejjel haladnak, az ujjaik finoman táncolnak azon a különleges eszközön.
Először féltem tőlük, de mára rájöttem, hogy észre sem vesznek. Ha szembe jönnek velem, anélkül kerülnek ki, hogy rám néznének, anélkül mennek el mellettem, hogy bármire ránéznének, talán a rendszer, aminek részei, az szervezi őket ilyen hatékony géppé, ami látás nélkül is érzi a környezetét, és képes arra, hogy az eléje kerülő akadályokat kikerülje.
Egyelőre még biztonságban vagyok. Amíg nem vesznek észre, amíg nem tekintenek akadálynak, addig nincs baj. Addig van időm, hogy felkészüljek.
Vannak persze hozzám hasonló gyalogjárók, akikben még emberi lélek lakik, de azt hiszem, ők nem vesznek tudomást az automaták létezéséről. Vagy nem zavarja őket, vagy lelkük mélyén már megkezdődött az átalakulásuk, és valamelyik közelgő reggel egyikén, már ők is leszegett fejjel, automataként jönnek majd velem szemben, és kikerülnek ugyanúgy, ahogy a többi automata teszi ezt nap, mint nap.
Az automaták egymásról sem vesznek tudomást. Egymást is ugyanolyan hatékonysággal kerülik ki, mint az élőket. A rendszer, ami teljes egésszé integrálja őket, gondoskodik a hajszálpontos vezérlésről, az eligazításukról, kíméletlen szolgasorban tartásukról, ugyanakkor megadja nekik a lélek nélküli lét boldogságát.
Az automata nem látja a világot. Nem néz fel a felhőkre, az örökké változó fraktálvilágra, a soha meg nem unható, szél és Nap hajtotta világra, soha nem keres ismerős formákat és soha nem csodálkozik rá erre a mindig mozgásban lévő levegőégre.
Az automata nem hallja a madárcsicsergést sem, a füttyöket, a károgást, a csipogást, semmi sem jut el hozzá e dallamokból. Soha nem próbálja megfejteni az értelmüket, soha nem gondolkodik el azon, mit akarnak elmondani ezek az apró, repülő teremtmények a dalaikkal a világukról. Az automatát mind ebből kizárja a fülében állandóan ottlévő fülhallgató, ami éppen elég, számára szükséges és élvezetes hangfolyammal látja el folyamatosan. Miért is lenne szüksége bármire, ami természetes, ha kielégülést adhat neki a hálózat mesterséges világa is.
Ostoba telefonom van, nyomógombokkal és internet kapcsolat nélkül. Egyelőre nem is vágyom ennél többre, így talán nem válok automatává, megtarthatom önálló, individuális létemet. Lehet, hogy élni hagynak, mint különc furcsaságot, és megvárják, míg elfogy az élet belőlem, de az is lehet, hogy megpróbálnak megfojtani és eltiporni, mint egy számukra veszélyes ideológia és életmód talán utolsó megmaradt képviselőjét. A szisztéma erősebb nálam, legyőzni nem tudom.
Állok a lámpánál, körülöttem automaták. Leszegett fejük most egyszerre felemelkedik, a tekintetük rajtam állapodik meg. Most látom először az üres, érzelemmentes szemeket. Lassan mozdulnak felém, nagyon lassan.
Felismertek, és menekülni már nem tudok.
Telefon a kezemben, fülhallgató a fülemben, leszegett fejjel haladok, ujjaim táncot járnak az érintőképernyőn…
2017. szeptember 12. – 2025. március 17.
A novellát a tavalyi „Álljon meg egy novellára” pályázatra küldtem el, ahol semmilyen elismerést nem kapott.
