Kinyitom a szemem. Az álom, ami egy pillanattal előbb még valóság volt számomra, minden szereplőjével, a várossal, a házakkal, a színekkel, azonnal halványodni kezd. Ha nem csukom le most a szemem, akkor örökre eltűnik, mintha sosem lett volna részem benne.

De újra behunyom a szemem, és az álmot sikerül foglyul ejtenem, immár éber világomban. Többé nem álom, hanem emlék, olyasmi, ami mintha valóban megtörtént volna velem. De mindig is tudni fogom, hogy ez álom. Nemcsak a benne történtek valószerűtlen volta miatt, de valahogy mindig ott lesz rajta a pecsét: “Ez álom, csak azért emlékszel rá, mert megfogtad, és nem eresztetted, mielőtt elillanhatott volna”. Vissza, abba a másik világba.

Ezek azok a pillanatok, amikor ráláthatok arra a világra, ahonnan az álmaim jönnek. Éber állapotban már nem részese, hanem emlékezője vagyok, a világok kereszteződésében figyelem, ahogy lassan átcsúszok abba a valóságba, amit éberen valóságomnak hiszek, és estig ott is hagyom azt a másik világot, amit addig hittem valóságomnak. Olyan utazó vagyok, aki nem választhatja meg a célpontjait, sem az időpontját, sem az időtartamát az utazásainak. Néha sikerül többször is visszatérnem ugyanoda, átélnem ugyanazt, amit már megtapasztaltam, de ez sem az én érdemem.
Én csak egy pehely vagyok a légóceánban, amit a szél kedvére lebegtet, majd ide-oda vet, kénye-kedve szerint. Néha szeretnék inkább madár lenni, aki többé-kevésbé maga választja az útját, néha viszont jobb csak úgy sodródni, hiszen biztos lehetek abban, hogy ahol éppen megállapodok, ott boldog, mámoros és félelem nélküli leszek. Olyan, amilyen ebben az éber valóságban soha nem lehetek.

Szeretnék nem felébredni, de előbb biztosan tudnom kellene, hogy örökké abban a másik világban maradhatok. A bizonyosság nélkül marad az ébredés, minden reggel, marad a búcsú, és marad a remény, hogy este újra visszatérhetek a választások, kétségek és szomorúság nélküli másik világomba.

Ma is tanulni fogok valamit, fontosat, vagy kevésbé lényegeset, életre szóló tanulságot, vagy valami apró bölcsességet. Ma is fogok felejteni. Nem tudom mit, de mire kiderül, hogy ezúttal mit teszek a felejtés mély zsákjába, már úgysem fogom tudni. A zsákból visszahozni csak keserves munkával lehetne, már ha egyáltalán sikerülne. Tanulás és felejtés. És lassan elfelejtek tanulni, és megtanulom a felejtést.

Mégis, ebben a folyamatosan gyarapodó és zsugorodó emlékhalomban van valami, ami mindig én vagyok. nem emlékekből, vagy érzésekből álló valami, hanem egyszerűen csak valami. De erről a valamiről ez a valami biztosan tudja, hogy ez önmaga lényege, ez vagyok ÉN. A megfigyelő és a megfigyelt, az önnön farkába harapó, és azt nem eresztő kígyó. Ha egyszer is szűnne ez a harapás, többé nem lenne figyelő és nem lenne senki, akit figyelhetne. A tükör, már nem látná a tükörképét, de már tükör sem lenne. Az éntudatom szétpattanna mint egy buborék.

Ma is választani fogok, alternatívák hálójában kell utat találnom, hol jobbak, hol rosszabbak a választásaim, sosem tudhatom előre teljes bizonyossággal, hogy melyik-melyik. Lehet, hogy éppen rossznak tűnik, az amit választottam, később mégis lehet belőle egy kedvező lehetőség, és változhat egy jónak látszó döntés is ártalmas csapdává, amiből később ki kell majd szabadulnom.

Néha azt hiszem én választok, néha biztosan tudom, hogy nem, néha rábízom magam a véletlenre, néha pedig arra, akit minden mögött sejtek, de akit megpillantanom soha nem sikerül. Szeretnék vele találkozni, beszélgetni, kikérdezni arról, hogy miért küldött erre a világra, arról is, hogy mit kell tennem, és hogy miért nem tudhatom mindezt magamtól is, miért kell mindig a megvilágosodásra várnom, ami ha el is jön néha, mindig csak részletekben.

A világ igazi természetét és a saját elhívásomat csak apró darabokban ismerhetem meg, azokban a ritka pillanatokban, amiket én tökéletes pillanatoknak nevezek, a megvilágosodás részeinek, a bölcsek titkos tudásának töredékes lapjai, a világ tervének mozaikdarabjai, amiket kétségbeesetten próbálok valami értelmessé formálni.

Sohasem sikerül. Néha a közelemben érzem a teljességet, csak azt tudom, hogy létezik, de még soha nem volt az enyém.

Azt hiszem, soha nem is lesz.

Talán ma is közelebb kerülök hozzá, vagy elvesztek belőle valamit. Ma is megértek egy töredékes igazságot, és ma sem sikerül a helyére pattintanom. Mindig ez van. Folyamatos keresés és folyamatos kudarc.

Hogy jó-e ez vagy sem? Nem ez a fontos. Minden pillanatnak, ami közelebb hozza az Örökkévaló bölcsességét és megmutat valamit a tökéletességből, úgy örülök, mint egy régen várt megtalált ajándéknak. És minden talánynak, ami messzebb visz a megértéstől, keserűség és szomorúság a hozadéka.

Ma is elfogadom a sorsomat, és ma is lázadni fogok ellene, kései Ádámként, kockáztatva, hogy kiűzetem ebből az Édenre alig-alig hasonlító kertből. Ma is porból fogok építkezni, és ma is porrá omlik a kezem között a teremtményem. Ma is két kezem munkájával és a rólam csorgó verejtékkel keresem meg a mai kenyeret, és imára kulcsolt két kezemmel ma is kérem a bölcs szívet, amit bírni annyira vágyok. Ma is megpróbálom elengedni az akaratomat, és ma is konokul ragaszkodni fogok minden ötletemhez és tervemhez.

Talán ma fog utolsót dobbanni a szívem, de talán ma lesz enyém a tökéletes tudás. Ma fogom meglátni a jövőmet, vagy ma fogom elfelejteni a múltamat. Ma fogom letenni a fájdalmaimat, és az utam hátralévő részét könnyen, tehertől szabadulva fogom megtenni. Vagy újabb szomorúság telepedik le a többi mellé, és a szívem még nehezebb lesz. Így vagy úgy, ember vagyok, akit egyszer eltérített a jó és rossz tudásának kísértő vágya.

Tudom, mi a jó, és mi a rossz, és tudom, hogy soha nem lehetek boldog, és hogy bármikor az lehetek. Élhetek álmok és vágyak között, és elfogadhatom a létezés durva valóságát. Mindkettő lehet boldogság és boldogtalanság forrása is.

Ma lehetek boldog is, és lehetek szomorú is. Okozhat kínzó szomorúságot a boldogság elvesztésének gondolata is, és lehetek határtalanul boldog akkor is, ha éppen elhagyott egy szomorú pillanat.
Ma minden, és minden ellentéte feloldódhat egy magasabb, éteribb egységben, de minden mi most még egy, megmutathatja összetett valóságát, darabjaira hullhat, és ha egyszer megláttam a részeit, már soha sem fogom tudni ugyanannak látni, már nem lesz többé egy.

Ma is írni fogok valamit, és lehet, hogy ma sem sikerül befejeznem, és örökké lezáratlanul marad, mint annyi más elképzelt vagy valódi történet az életemben. De az is megtörténhet, hogy ez egyszer makacsabb leszek a szokásosnál, vagy sikerül teljesen kiüresíteni az elmémet, és vagy az egyik, vagy a másik módszerrel, de sikerül írnom valamit, ami korábban nem volt, de most már létezik.
Igen, ma létezést adok valaminek, ami nem élő és nem élettelen. Szavak és mondatok, de együtt valami mássá válnak, eleven és metsző igazsággá, olvadó kétellyé, formálódó bizonyossággá.

Ma végre megtudhatom, ki vagyok. Ma végre leírhatom, hogy a tudás soha nem lesz az enyém. Ma végre boldog vagyok, és ma végre ráeszmélek, hogy nem a boldogság az, amit keresnem kell.
Ma már tudom, hogy minden darabért, amit megszerzünk, adnunk kell egy darabot magunkból.
Minden mondatért, mit ma leírok, időt adok a magaméból, minden tudásért, amit ma megszerzek, le kell írnom valamit, ami eddig csak az enyém volt, de kiszakítom magamból, és odaadom a világnak, akár kell neki ez a darab belőlem, akár nem.

Minden pillanatért, amit az élettől kapok, adnom kell egy másikat, egy értékeset, egy olyat, amihez foggal-körömmel kellene ragaszkodnom, és amit mégis olyan könnyen elengedek.

A bölcs szívért, ami végül az enyém lesz, oda kell adnom a teljes életemet.

A megvilágosodás ideje.

Ma.