Az eligazítás kora hajnalban rövid volt, egyedül kellett végrehajtaniuk a küldetést, a cél egy középkori kőhíd. Masszív, jól megépített híd volt, több évszázados múlttal, és az akkori mesterek olyan jó munkát végeztek, hogy a híd még most is elbírt egy könnyűpáncélosokból és csapatszállító teherautókból álló támadó különítményt. Ezért kellett megsemmisíteni. A felderítők már jeleztek egy ellenséges oszlopot, ami a hídon kelt volna át, nagyjából a déli órákban.
A szőnyegbombázás egy teljes rajjal felesleges volt, ide egyetlen bombázó, egy megbízható legénységgel elégségesnek tűnt. Alacsony rárepülés a célra, majd a bombák kioldása pontosan a híd felett.
A bombázótisztnek egészen a cél eléréséig csak annyi dolga volt, hogy ellenőrizze az irányzókészüléket, és a bombázókamra jelzőfényeit.
Akkor vette észre őket, amikor már célközelbe értek. Éppen a hídra tartottak, fölfelé az útról, amit két oldalról fasor szegélyezett, ezért vette észre őket csak az utolsó pillanatban. Elől egy kis szamár húzta szekér, rajta feldobált bőröndök, és mindenféle úti holmi, a tetején gyerekek ültek, alig mocorogva, csendben. Amikor meglátták a föléjük érő bombázót, tétováztak, integessenek, vagy húzzák magukat minél kisebbre. A hatalmas gép impozáns látvány volt a gyerekszemeknek, a hangja, mintha ezer zenekar játszana teljes erővel, szépséges volt, és ugyanakkor rettenetes.
A szekér mellett egy magas férfi haladt, láthatóan ő vezette a menekülőket, mögötte hosszú sorban, az édesanyjuk kezét fogó nagyobb gyermekek, és az apjuk nyakában ülő apróságok, fáradt, menekülő emberek, úgy egy-, vagy kétszázan lehettek.
– Első tiszt! Emberek a hídon. Civilek, menekülők, asszonyok, gyermekek. Meg kell várnom, míg átérnek.
– Bombázótiszt! Hajtsa végre a parancsot, azonnal!
– Első tiszt! Emberek a hídon, ismétlem civil menekülők, gyermekek a hídon.
– Bombázótiszt! A hadbíróságot kockáztatja, remélem, tudja. Hajtsa végre azonnal a parancsot, dobja le a bombákat!
A bombázótiszt belenézett az irányzókészülékbe, éppen a megfelelő helyzetben voltak. A menetet vezető férfi fölnézett a gépre, és lelassított. Abban a pillanatban, tudatában volt annak, hogy mindannyian meg fognak halni, se előre, se visszafelé nem volt már értelme a menekülésnek. A szabadsághoz ennyire közel, vége minden reménynek. Behunyta a szemét, és várta a zuhanó bombák süvítését, és a robbanások hangját.
– Első tiszt! Túlrepültünk az optimális pozíción, így nincs értelme ledobni a bombákat, a híd mellé és a szárazföldre esik majd a többségük. Újra rá kell repülnünk a hídra.
– Százados, ezt nem fogja megúszni élve. A túlparton légvédelmi ütegek, álcázva, másodpercek kérdése, és lőni kezdenek ránk.
– Toronylövész!
– Igen, kapitány!
– Menjen le a bombázó tiszthez, és kényszerítse, hogy hajtsa végre a parancsot!
– Igen uram, értettem.
A toronylövész lemászott a lőállásból, elővette és kibiztosította a fegyverét.
Odalent a hídon, mivel a várt gyors halál úgy tűnt, egyelőre elmaradt, a menekülők vezetője ébredt rá először, hogy talán a remény mégsem veszett oda. Ha a bombázó nem dobta le a bombákat, annak oka van, és most talán kapnak néhány percet arra, hogy leérjenek a hídról. Hátrafordult, és intett az őt követőket, hogy fussanak előre, le a hídról, minél gyorsabban, a kis szamarat is nógatta a futásra, és az mintha értette volna, hogy miről van szó, gyors iramban elindult a szekérrel, le a hídról.
A bombázó tiszt újra belenézett az irányzó készülékbe, a célkereszt pontosan a híd középvonalában, ideális pozíció. A hídon futó emberek, a kis szekér már átért, de jó néhányan még a hídon voltak. Keze a bombakamra kioldó karján, de nem engedte még ki a bombákat.
– Százados! Nyissa ki a bombakamrát! – a toronylövész állt mögötte, kezében kibiztosított, csőre töltött pisztollyal.
A bombavető tiszt egy futó pillantást vetett hátra, lassan kivette a pisztolyát a tokjából, és egészen óvatosan, jelezve a másiknak, hogy nincs szándékában használni, letette maga mellé a padlólemezre. A két kezét a tarkóján összefogva megadta magát.
A toronylövész tétovázott, tudta, hogy a bombázó tiszt nem fog neki engedelmeskedni, és ha lelövi, a híd épen marad. A fegyverét eltette, és azt mondta a bombázó tisztnek: – Tegyen a belátása szerint, százados. Aztán felment a toronyba, hogy előkészüljön a várható légvédelmi tűz fogadására.
Az első tiszt látta, hogy a híd még mindig áll, azt is tudta, hogy a késlekedés miatt valószínűleg ismét túlrepültek az ideális pozíción. Utasította a navigátort az újabb fordulóra.
A légelhárító ágyúk ekkor kezdtek el tüzelni. A bombázó kitérő manőverekkel válaszolt a támadásra, a lövészek pedig lőni kezdték a most már jól látható ütegeket.
A bombázó tiszt újra az irányzókészülék fölé hajolt. A híd addigra kitisztult, minden menekülő, az innenső parton volt, biztonságban. Megvárta, amíg a repülőgép a híd fölé érve a kitérő manőverek közé egy egyenes szakaszt iktatott, a kezét a kioldó karra helyezte, és most végre kioldotta a bombákat.
A hídon végigzáporozott a bombaeső, a kőhíd nagyon hamar a vízbe roskadt, csak néhány csonk meredt ki a vízből, a pillérek csonkjai.
– Első tiszt! A feladat teljesítve. A híd megsemmisült.
– Navigátor! Meredek emelkedés, irány a támaszpont.
– Bombázó tiszt! Gondolkodom, hogy elevenen megnyúzassam, vagy elég lesz a hadbíróság?
– Igen, Uram – válaszolt a bombázótiszt. Kinézett a repülőből, alul ott voltak a menekültek, volt aki integetett, volt, aki tisztelgett, egy férfi térdre rogyva imádkozott.
A bombázótiszt felemelte a kezét, és bár tudta, hogy senki sem látja, a lenti csoport felé intett.
A szürke füstpamacsok egyre közelebb jelentek meg a géphez, a légvédelem igyekezett a menekülő gépet lelőni, de a meredek emelkedés, és a teljes sebességgel menekülő repülő mögött lassan elmaradtak a füstpamacsok, és a légvédelmi ágyúk közül is elhallgatott jó néhány a lövészek pontos munkájának köszönhetően.
A bombázó dicsőség listájára új név került, egy híd neve, ami ezután már ott lesz mindig a gép oldalára festve.
Az, hogy miért volt arra szükség, hogy háromszor repüljenek rá a célra, nem került bele a bevetésről szóló jelentésbe.
És ez ellen a legénység egyetlen tagja sem emelt kifogást.
A bevetés úgy szerepelt a későbbi beszámolókban, mint egy szokásos, eseménytelen küldetés, ami teljes sikerrel, veszteség nélkül ért véget.
Nyíregyháza, 2024. június 4.
Ezt a novellát egy híd tematikájú irodalmi pályázatra küldtem el, ahol semmilyen elismerést nem kaptam. Most közzéteszem az írást, hátha lesz olyan majd, akinek tetszik.
Nem a belterjes irodalmi pályázatok döntenek egy novelláról, hanem a jövő olvasói, ebben hiszek és bízom…
Életem egyik legnehezebb szakaszában igazán szerencsésnek mondhatom magam – bár mint az majd később kiderül ez nem szerencse kérdése, itt ettől sokkal többről van szó – mert találkoztam egy olyan filozófiával, világnézettel, életmóddal, ami nagyon sokat segített abban, hogy a nehézségek, amik szembejöttek velem, ne döntsenek le a földre, hanem tanítsanak, általuk bölcsebbé és erősebbé váljak. És ami a legfontosabb, a feladatokat, amiket kaptam, elkeseredés és kétségbeesés nélkül tudjam megoldani.
Egy ókori római császár, Marcus Aurelius szemével láttam a világot, miközben az „Elmélkedések” című könyvét olvastam, és ez a könyv utat nyitott egy új életvitel felé. Ez a gondolkodásmód pozitív, energiával tölti fel azt, aki így gondolkodik és cselekszik, és az élet legnagyobb problémái közepette is tud segítséget adni.
Életem során nagyon sok könyvet olvastam már, köztük természetesen filozófiai témájút is, de egy idő után rájöttem, hogy a filozófia, amellett, hogy rendkívül szórakoztató és inspiráló, a való élet problémáinak megoldásában semmit sem segít. Ezek a könyvek általában az első oldalakon felvetik a létező legnagyobb kérdéseket, amikre aztán a hátralévő oldalakon, hosszú fejtegetéseken átrágva magunkat sem kapunk érdemi válaszokat.
Hívő ember vagyok, és semmiképpen nem gondolom, hogy a hit nem segít, magam is találkoztam az életem során olyan eseményekkel, amik a „bibliai csoda” jelzővel jellemezhetők leginkább. Mégis, a hit nagyon sok elvárást támaszt egy hívő emberrel szemben, és ezeknek az elvárásoknak megfelelni néha nagyon nehéz, és nagyon sok energiát veszíthetünk e küzdelem során, amiket imával, meditációval feltétlenül pótolnunk kell, különben kimerülés, összeomlás lesz a vége. Ha nagyon egyszerűen szeretnék fogalmazni, akkor azt mondanám, hogy jónak lenni, nagyon nehéz addig, amíg a jónak levés nem válik természetes lételemünkké. Addig viszont küzdelmes utat kell végig járnunk, és sokan fel is adják közben, megalkuvóvá válva, racionális érvekkel próbálják magyarázni, hogy miért nem maradtak a keskeny úton, és miért választottak egy könnyebbet.
A sztoikus életvitelben éppen az a jó, hogy nem nehéz követni, nem kíván az embertől különleges erőfeszítéseket, sőt, megmutatja, hogy amikre addig sok energiát pazaroltunk, azok esetleg teljesen feleslegesek. Ezzel könnyebbé, mondhatni elviselhetőbbé, sőt egyenesen boldoggá is tehetjük az életünket.
Mi is ez a gondolkodásmód, aminek ilyen jó és ilyen messzire ható következményei vannak?
Az első és legfontosabb gondolat, hogy a dolgokat két részre oszthatjuk. Az egyik rész felett uralkodhatunk, vagyis befolyásolhatjuk a döntéseinkkel, a másik rész általunk befolyásolhatatlan. Ezt a felosztást később egészítették ki egy harmadik csoporttal, ide olyan dolgok tartoznak, amelyek felett csak részben van hatalmunk, vagy éppen nem tudjuk megmondani, hogy ezek a dolgok befolyásolhatók, vagy sem. A harmadik csoport első része tulajdonképpen nem önálló csoport, hiszen a befolyásolható és a rajtunk kívül álló részeit átmozgathatjuk az első két csoportba. Probléma csak azokkal a dolgokkal van, amikkel kapcsolatban nem tudunk azonnal dönteni. Első megközelítésben tegyük félre ezeket, és ha már sikerült a sztoikus filozófia szerinti életvitelt megfelelően kialakítanunk, és magabiztossá, erőssé válunk, újra elő vehetjük az el-nem-dönthető dolgokat is. Fontos, hogy megtaláljuk az egyensúlyt a befolyásolható dolgok irányítása, és az el-nem-dönthető dolgokkal való foglalkozás között. Ha nem így teszünk, könnyen juthatunk arra a sorsra, hogy a Goldbach-sejtés fölötti gondolkodással eltöltjük az egész életünket, miközben nagyon sok megoldható probléma megoldatlanul maradt.
Nézzünk egy egyszerű példát: a „mit egyek vacsorára” a hatókörömbe tartozó dolog, a „van-e olyan sajt a boltban, amit szeretek”, már nem az. Tehát ha elképzelem, hogy éppen olyan sajtot szeretnék vacsorázni, és a boltban nincs olyan sajt, teljesen felesleges energiapazarló, sőt egyenesen káros emiatt idegeskedni, esetleg vitába keveredni a boltossal. Mert ez nem az én kompetenciám. Az már igen, hogy megváltoztatom a tervemet, és más fajta sajtot választok a vacsorához, olyat, amilyen a boltban is van. Csak egyetlen egyszer próbáljuk ki ezt a módszert, és aztán figyeljük meg, milyen felszabadító érzés az, hogy ami fölött nincs hatalmam, annak sincs hatalma fölöttem, ha nem hagyom, hogy fölém emelkedjen.
Egy másik példa: előtt kanyarodik egy autó, és nem használja az irányjelzőjét. Te, aki sohasem követsz el ilyesmit, kiabálhatsz, integethetsz, villoghatsz, dudálhatsz, azt, ami megtörtént megváltoztatni nem tudod. Esetleg kockáztatsz egy balesetet, amit a felzaklatott idegállapotod miatt idézel elő, vagy részese leszel egy személyes konfliktusnak, ami esetleg erőszakos irányba is fordulhat. Ebben az esetben az, hogy te használod-e az irányjelződet, a te döntésed, az, hogy egy másik ember így tesz-e, az már az övé. Feldühíthet a viselkedése, de nem neki okozol rosszat, hanem saját magadnak. Ezzel szemben, ha elmosolyodsz, máris pozitív energiával láttad el magad.
Igen, felmerülhet a kérdés, hogy a sztoikus ember érzelemmentes, és gyáva beavatkozni, menekül a viták elől? Felületesen szemlélve úgy tűnhet. De nem ez az igazság: a sztoikus ember is érez, sőt a pozitív érzelmeket előtérbe helyezi, az együttérzés, a segítőkészség a sztoikus ember sajátja, erénye. Beavatkozni sem fél, ha van hatalma afelett, amivel szembekerült, és vitatkozni is kész, ha van lehetőség a konstruktív vitára. A kérdés, amit mindig fel kell tennünk az, hogy tudunk-e változtatni, vagy a feladat megoldásához nincsenek meg az eszközeink, és ezekben az esetekben nem érdemes az energiánkat feleslegesen pazarolni.
Nagyon-nagyon fontos következménye az első szabálynak: a múltat nem tudjuk befolyásolni, a jövőt nem tudjuk előre látni, még a jelen fölött sincs teljes uralmunk, a jelenben vannak olyan dolgok, amiket egyáltalán nem tudunk befolyásolni természetük miatt, de vannak olyan dolgok is, amik megváltoztatásáról már éppen lekéstünk. Még a jelenben vannak ugyan, de már nincs időnk befolyásolni őket.
Ezért soha, de soha ne tépelődjünk azon, mit rontottunk el a múltban, mit kellett volna másképp tennünk. Amit tettünk, az az adott pillanatban a lehető legjobb volt, hiszen miért is akartunk volna másképp cselekedni? Nagyon sokat javíthatunk a közérzetünkön, az életkedvünkön, ha egyszerűen elengedjük, elfogadjuk, de mégis elengedjük a múltat. Ez nem jelenti azt, hogy ne tanulhatnánk a múltbeli történésekből. Tanulságot levonni mindig lehet, hogy hasonló esetben másként cselekedhessünk, mint azt a múltban tettük, de ez nem jelenti azt, hogy a múltbeli cselekedetünket szégyellni, vagy megbánni, érdemes vagy hasznos lenne. A múlt miatt bánkódni, szomorkodni nem szabad.
A jövő ugyanakkor látszólag befolyásolható, így talán érdemes aggódnunk miatta. Ne tegyük. Én ugyanazért nem vagyok kíváncsi a sorsomra, mint amiért nem mértem fel a potenciális vízereket a lakásom alatt. Nincs lehetőségem más lakásba költözni, és az ágyamat sem tudom máshová tenni. Egy jóslat, ami vagy teljesül, vagy sem, képes egy egész életet tönkretenni.
A jövővel kapcsolatban a Szentírásban is találhatunk megszívlelendő jótanácsot, „ne aggódj a holnap felől”. És ez a sztoikus tanokkal is harmonizál, csak a következő feladatra figyeljünk, legyen elég annak a megoldása. Minél több mindent tartunk a fejünkben, annál inkább összezavarodunk és elveszítjük a jó irányt. Ha azonban úgy alszunk el, hogy csak a következő feladat van a tudatunkban, a megoldás másnapra megérkezik. Számtalan személyes tapasztalatommal tudom ezt megerősíteni. Azt, hogy a megoldások a tudatalatti, vagy egy kozmikus tudat közreműködésével jutnak el hozzám, persze, nem tudhatom. Egy biztos, amióta ilyen elvek szerint élek, sokkal jobb hatékonysággal és kedvvel tudom a feladataimat megoldani.
Egy megemlítendő technika, amit a sztoikusok gyakran használnak, a negatív vizualizáció, a negatív következmények megjelenítése a képzeletünkben, és azok átélése, felkészülésként azok majdani elviselésére. Én egyáltalán nem értek egyet ezzel, és nem is használom a negatív vizualizációt, most erről nem is írok többet. Annál is inkább, mert vannak sokkal hasznosabb sztoikus elvek, amikről, mindenképpen szeretnék még szót ejteni.
Az emberi élet megrontói a vágyak, az emberi kapcsolatok megrontói az elvárások. Hány házasság, barátság és egyéb emberi kapcsolat megy tönkre csupán azért, mert elvárunk valamit a másiktól, amit az nem tud teljesíteni. Ebből csalódás, majd harag, végül szakítás lesz, ami ha szerencsénk van, békésen történik, de sajnos nagy a valószínűsége az erőszakos elválásnak is. Ha valamit kérdezek a másik embertől, és előre elgondolom, hogy milyen választ várok tőle, az a legrosszabb, amit tehetek. A másik ember nincs a befolyásolható dolgok halmazában, ezért nem is szabad elvárni, hogy úgy viselkedjen, ahogy én szeretném. Ez egy életet meghatározó sztoikus alapelv, amit ha jól használunk, sokkal könnyebb lesz másokkal békés, barátságos kapcsolatokat fenntartanunk és ápolnunk. Alapvető feladatunk az elfogadás, az élet, és a többi ember feltétel nélküli elfogadása, ez az a szeretet, amiről az evangéliumok is a legfontosabb alapelvként beszélnek.
Ha a másik ember nem úgy reagál, ahogy elvártuk, előbb csak értetlenül visszakérdezünk, esetleg ingerültek leszünk, és a beszélgetés egyre feszültebb és feszültebb lesz, mindkettőnkben negatív energia halmozódik fel, ami előbb-utóbb robbanáshoz vezet. Ezzel szemben, ha nincs semmilyen előfeltevésünk, elvárásunk, hanem csak egyszerűen elfogadjuk azt, amit a másik mond, a konfliktus már ki sem tud alakulni. Persze előfordulhat, hogy a másik fél vár tőlünk olyan választ, amilyet mi nem tudunk neki adni, és emiatt ő lesz mérges és ingerült. Nyugodtan elmondhatjuk neki, hogy olyasmit várt el tőlünk, aminek mi nem tudunk, de nem is szeretnénk megfelelni, hiszen szabad lények vagyunk, és ha ő nem azt kapta, amit várt, az annak köszönhető, hogy hamis elvárásai voltak velünk kapcsolatban.
Mit tegyünk, ha olyan emberekkel találkozunk, akik nem képesek elvárások nélkül kommunikálni velünk, és mindenképpen befolyásolni szeretnének bennünket. A sztoikus ilyenkor tovább lép, és kerüli a találkozást a negatív, toxikus emberekkel. Felismeri, hogy ezek az emberek a tanulási folyamatban még egy másik szinten állnak, hogy nekik is végig kell járniuk a maguk útját, tehát semmiképpen sem szabad megbántani őket, fölényesen viselkedni velük. Szeretni kell őket is, de nem szabad a negatív energiáikat magunkhoz közel engedni.
A következő nagyon-nagyon fontos alapelv, szintén összhangban az evangéliumokkal, a tartózkodás az ítéletektől. Ezen nemcsak a más emberek fölötti ítélkezés elhagyását értjük, hanem általában az események, érzések osztályozását, megítélését. Nincs jó és nincs rossz. Érzések, események, történések vannak, amikről magunkban véleményt alkotunk, skatulyákba, osztályokba rendezzük őket, és ez bár úgy tűnik egy hasznos cselekedet, valójában több a hátránya, mint az előnye. Kevesen gondolnak bele, hogy ami most nagyon rossznak tűnik, arról kiderülhet később, hogy a hasznunkra vált, és ami káprázatosan jó dolog első látásra, mondjuk egy nagyobb nyeremény, esetleg tönkre teheti az életünket is. Persze vannak abszolút értelemben vett jó és rossz dolgok, cselekedetek, események is, de a világ nagyobb része nem ilyen. A legtöbb esetben a legjobb az elfogadás, és a megítélés, véleményalkotás teljes elhagyása, nem szükséges mindent kis dobozokba kategorizálnunk, a világ ettől sokkal bonyolultabb és érdekesebb, fogadjuk el olyannak, amilyen. A kék szín sem jó vagy rossz önmagában, kedvelhetjük, vagy kerülhetjük, de ez bennünk dől el, az agyunk ítélkezik, és ez nem mindig jó.
Egy sztoikus ember csak hagyja a világot hatni, érzékeli, magába engedi, beszívja az illatait, megcsodálja a színeit, fényeit, a hangjai elvarázsolják, de nem ítélkezik fölötte. Mert az ítéletek, a vélemények csupán az agyunk termékei. Persze, az életünk során felhalmozódott tapasztalatok alakították ki azt, ahogyan a világot megítéljük, és azt gondoljuk, hogy ez segíthet minden esetben. Én csak annyit szeretnék mondani, próbáljuk ki az ítélkezés nélküli életet, győződjünk meg róla, hogy nekünk való-e az ilyen élet, vagy sem. Ha igen, könnyebb és kedvelhetőbb életünk lehet.
Az én személyes tapasztalatom az, hogy a sztoikus filozófia, életszemlélet, életmód, követése, átélése sokkal boldogabbá, harmonikusabbá tette az életemet. Kevesebbet aggódom, kevesebbet bosszankodom mások miatt, és az az energia, amit így megtakarítok, más irányokban hasznosulhat. Jobban tudok arra figyelni, mi a saját utam, mik a feladataim, amiket a születésemkor kaptam, nyitottabb vagyok a spirituális világból érkező segítségre és jelekre, tudom mi a lényeges, és mi az, ami csak visszahúzna a földi sárba.
Hogy miért nem csak puszta szerencse volt a találkozásom a sztoikus filozófiával? Az életem folyamatos tanulás, és valamiért – én ezt a spirituális világ közbenjárásának tulajdonítom – mindig szembe jön velem az, amire éppen szükségem van. Egy könyv, egy videó, egy vers, egy ember, egy film, egy ötlet, valahogy mindig a megfelelő pillanatban toppan elém. És ahogyan a világot felfedező utamon a megértés egy szintjére eljutottam, megkaptam a magasabb szintre lépéshez szükséges eszközöket, jelen esetben Marcus Aurelius könyvét, majd a többi könyvet, videót és saját gondolatot, amik ahhoz kellettek, hogy mára a sztoikus filozófia követőjévé és aktív gyakorlójává váljak.
Zénó, Epiktétosz, Seneca, Marcus Aurelius. Sztoikus életet éltek, és olyan hagyatékot hagytak ránk, ami egésszé és értékessé, és ami a legfontosabb, mások számára is hasznossá teheti az életünket. Olvassuk a műveiket, és használjuk a sztoikus filozófiát, egy teljesebb élet lesz a jutalmunk.
Ha ateista lennék, vagy éppen agnosztikus, ha nem hinném, hogy a világunk sokkal több annál, mint amit látunk, a neutron története azonnal hívő embert varázsolna belőlem. Ha nem is a keresztény Istenben hívőt, de valamilyen természetfölötti teremtő intelligenciában mindenképpen hinnem kellene.
A neutron története ugyanis meseszerű, vagy másképp fogalmazva, olyan teljesen valószínűtlen elemeket, egybeeséseket tár elénk, amit nem lehet másnak, csak csodának tekinteni, vagy egy intelligens szellem teremtő munkájának tulajdonítani. Miért annyira más ez a történet? Mert a Világegyetem születésekor játszódik, amikor még nem volt, nem lehetett evolúció, amire az ateisták oly gyakran és oly buzgón hivatkoznak, amikor Isten-ellenes érveket fogalmaznak meg. Ekkor még semmi sem volt, egy néhány másodperce született táguló forró energiagömbön kívül. Szerkezet nélküli, mindenütt egyforma gömb, mégis benne volt már minden, amit most magunk körül látunk, és úgy hívunk, hogy Univerzum, Föld, és élet. Emberiség és civilizáció. És hogy ez így lehet, annak egy kulcsfontosságú szereplője a neutron.
Az élet egy magas szervezettségű, bonyolult struktúrákon alapuló, mégis folytonosan változó, mozgásban lévő összetevőkre, ezek kölcsönhatására és a környezettel történő állandó anyag-, és energiacserére épülő igen bonyolult jelenség. Ahhoz, hogy az élet lehetséges legyen, olyan alkotórészekre van szükség, amik a bonyolult szerkezeteket felépíthetik, és biztosítják az állandóság mellet az állandó változást is. Ez valójában az élet paradoxona: állandóság és változás, egyszerre, és folyamatosan. Az élő szervezeteket fehérjék alkotják, a fehérjék szerves vegyületek, ezek legfontosabb tartozéka a szén. A négy vegyérték, és a szén külső elektronhéjának energiaszintjei tökéletesek ahhoz, hogy nagy, bonyolult molekulákat alkothassanak. Az élet nélkülözhetetlen feltétele ugyanakkor a víz is. Hidrogén és oxigén, ugyancsak érdekes társulása, a szögben hajló két hidrogénatommal, talán az egyetlen folyadék, amelyik megfagyva kisebb sűrűségű lesz.
De amiért ezeket a példákat felsoroltam, az valójában csak azért kellett, hogy megállapíthassuk, hogy van egy alapvető összetevő ezekben a szerkezetekben, minden molekulát atomok építenek fel. Az Univerzum, és a földi élet, mind az atomok sokféleségének és rugalmasságának, összekapcsolhatóságának köszönheti a létét. Ahogy egy Lego autó kisebb alkatrészekből, egy számítógépes program utasításokból épül fel, úgy épül fel a világ az atomokból. Ez, ha belegondolunk, nagyon nagy „találmány”. Már egyáltalán az csoda, hogy vannak olyan bonyolult szerkezetek, amik előállhatnak kevés számú, univerzálisan összekapcsolható elem összeépítésével.
A programozók soha nem gondolkodnak el azon, vajon miért van az, hogy csupán néhány utasítás elegendő a legbonyolultabb program megírásához is: értékadás, logikai vizsgálat, ciklus, elágazás, kifejezések, és kész. Ugyanígy kevesen csodálkoznak el azon, hogy néhány elemből milyen óriási molekulák állhatnak össze, majd azokból még nagyobb szervezetek, olyanok, amik élnek.
De ami az igazi csoda, hogy az elemi összetevők száma tovább csökkenthető, maguk az atomok is kisebb alkotóelemekből állnak, és ami a legérdekesebb, hogy minden atom, ami a világunkban előfordul, három alkotórészből áll: proton, neutron és elektron. A proton és a neutron alkotja az atommagot, ez meghatározza, hogy milyen lesz az elektronhéj-szerkezet, amiben az elektronok vannak.
És tulajdonképpen ez felelős azért a varázslatért, ami a kémia és a biológia, és ami az élet bölcsője. Az, hogy az elektronok héjakba szerveződnek, hogy csak különböző energiaszinteken lehetnek, hogy a szintek között mozoghatnak, de a Pauli-féle kizárási elv (ami magában is egy csoda) miatt nem lehetnek ugyanolyan energiájúak, ezek azok a tulajdonságok, amik kellenek az élethez szükséges óriási fehérjeszerkezetek felépüléséhez.
És még mindig nem tartunk a neutronnál, bár már igen közel vagyunk hozzá. Mert hogy az atommag, ami meghatározza, hogy milyen az atom elektronhéja, csupán két összetevőből áll, ezek egyike a neutron. Ez egy semleges részecske, kicsivel nagyobb tömegű a protonnál. Hogy egy semleges részecske mivel járulhat hozzá egy atommag létezéséhez? Nagyon is sokkal, a neutron ugyanis amellett, hogy semleges, egy nagyon fontos kölcsönhatásban igencsak aktív résztvevő, ez az erős kölcsönhatás, ennek hiányában a pozitív töltésű protonok az elektromos taszítóerő miatt nem tudnának atommagokat formálni, ehhez kellenek a semleges neutronok, amik az erős kölcsönhatásban részt vevőként, összetartják az atommagot. Minél nagyobb egy atommag, arányaiban annál több neutron kell a stabilitáshoz, aztán egy bizonyos nagyság fölött már semmilyen nagyszámú neutron nem elég, az atommag instabil, radioaktív lesz, és spontán módon elbomlik.
Az viszont egy nagyon érdekes kérdés, és ez írás közben jutott eszembe, és erről én még soha, sehol sem olvastam, hogy miért nincsenek csak neutronokból álló atommagok. Ezek nagyon stabilak lehetnének, hiszen nincs a neutronok között taszítóerő, csak az erős kölcsönhatás, ami összetartaná a magot, így elvileg bármilyen nagy neutron atommag létezhetne. De valamiért a természetben a neutroncsillagokon kívül, nincs neutronokból álló atommag. Ennek nyilván nem is lehetne elektronhéja, tehát az élet szempontjából nem lenne haszna, de mégis csak érdekes ez a kérdés. A válasz valószínűleg az, hogy a csak neutronból álló magok egy alacsonyabb energiaszintre juthatnak, ha a neutronok egy része protonokra, elektronokra és antineutrínókra bomlik, ez a negatív béta bomlás, a radioaktivitás egyik fajtája. És milyen csoda, hogy a keletkező atommagnak a protonok miatt már pozitív töltése lesz, ami éppen megtarthatja a keletkező elektronokat, ráadásul az így létrejövő atom még semleges is lesz!
Megérkeztünk tehát a neutronhoz, és most térünk vissza a történet elejére, a forró energiagömbhöz, ami tágul és hűl. A gömbben foton párok ütköznek és keltenek részecske, antirészecske párokat. Amíg a hőmérséklet nagy, ezek a párok ütköznek, annihilálódnak és újra csak fotonpárok (fény) lesznek belőlük. Aztán egyszer csak elkövetkezik az a pillanat, amikor a csökkenő hőmérséklet már megengedi, hogy néhány részecske megmaradjon, és létrejöjjenek az első neutron-antineutron párok. Az a mai fizika egyik legnagyobb megoldatlan rejtélye, hogy hová lettek a párkeltésben létrejövő antirészecskék, és miért nem találunk a jelenlegi Világegyetemben antiatomokat és antigalaxisokat. Lehet, hogy ez az intelligens tervező legnagyobb és legcsalafintább ötlete volt, hogy hogyan szervezze az anyagot és antianyagot két külön Univerzumba, vagy, hogy hogyan tüntesse el az antianyagot nyom nélkül, mindenesetre ezt egyelőre nem tudjuk megfejteni. De bárhogyan is legyen, most itt vagyunk egy csomó frissen keletkezett neutronnal ebben a táguló fénygömbben, ami ugye most már részecskéket is tartalmaz, esetleg protonokat is, amik létrejöhettek ugyanolyan párkeltéssel, mint a neutronok. Az elektronok valószínűleg a sokkal kisebb tömegük miatt csak egy későbbi fázisban keletkeztek párkeltéssel, vagy a negatív béta bomlás révén.
És most jutottunk el végre oda, hogy ezután a hosszú bevezető után rátérjünk a finomhangolás csodájára, arra a tényre, ami miatt egy ateista vagy egy agnosztikus komolyan elgondolkodhat azon, hogy hívő legyen. A szabad neutron ugyanis nem stabil, mint ahogy a proton. Nagyjából 14 perc alatt elbomlik, a már említett negatív béta bomlással. Miért probléma ez? Mert ha minden neutron elbomlik, akkor később stabil atommagok nem létezhetnének, azok nélkül nincs elektronhéj, nincs kémia, nincs biológia és nincsen élet! Itt gondolkodjunk el ezen. A jelenleg körülöttünk lévő bonyolult és élő világ kulcsa az, hogy maradjon elég neutron az atommagok létrehozásához. Most viszont úgy tűnik, nemhogy elegendő neutron nem marad, de egyáltalán nem marad neutron! Ha nekünk, mint tervezőnek meg kellene oldanunk ezt a problémát, mit tennénk? Mivel a neutron csak szabad formájában instabil, az atommagban már nem az, gondoskodnunk kell arról, hogy amikor a neutronok létrejönnek, 14 percen belül mindegyik találjon magának protont, ami megmentheti az életét, és megmentheti a földi életet is.
Tehát ebben a fázisban egy rendkívül rövid időtartam alatt az Univerzumnak létre kell hoznia mind a neutront, mind a protont. Elég sűrűnek kell lennie ahhoz, hogy a neutronok és a protonok közel kerüljenek, azért, hogy stabil atommaggá kapcsolódjanak, de nem szabad túl sűrűnek és magas hőmérsékletűnek lennie, mert akkor a stabil magok szétesnek. Hogy a neutron túlélő legyen, nem elég a hidrogén atom, hiszen annak a magja csak egy protonból áll, hanem legalább deutérium mag kell, mert abban már van még egy neutron is, de még sokkal jobb a hélium atommag, vagyis az alfa részecske, ami nagyon stabil, két proton és két neutron alkotja. Nagyobb magok egyelőre nem jöhetnek szóba, mert a tágulás miatt az ütközések gyakorisága csökken, és már nincs elegendő nyomás a nehezebb magok létrehozására, Ezekhez kellenek majd a csillagok, illetve a vasnál nehezebb atomokhoz, a szupernovák. És ebben a fázisban máris itt egy újabb csoda: ha minél több neutront akarunk megmenteni, minél több héliumot kell legyártani, csakhogy vigyáznunk kell arra is, hogy ha minden atom hélium lesz, akkor nem marad hidrogén a csillagok beindításához, ha nincsenek csillagok, nincsen élet sem, amit a csillagfény energiája táplál.
Tehát a hidrogén-hélium aránynak éppen megfelelőnek kell lennie, ami szintén előrelátó finomhangolást igényel. Az persze egy újabb rejtély, aminek egyelőre még nem néztem utána, de előfordulhat, hogy egy újabb írás témája lesz, az, hogy egy tisztán hidrogénből álló csillagban a fúzió során hogyan jönnek létre a neutronok, egyáltalán honnan vannak azok a neutronok, amik aztán a hélium, majd később a berillium, a szén, majd a többi, csillagokban keletkező atommag stabilitásához szükségesek. Ugyanaz a kérdés a szupernovák esetében is, amikor a vasnál nehezebb magok jönnek létre, ezekben a protonoknál több neutron van, vajon ezek a neutronok honnan vannak? Az Ősrobbanás héliumából? Pozitív bétabomlás során keletkeznek? Ezzel az a baj, hogy a neutron nehezebb, mint a proton, amiből létrejön, ráadásul még keletkezik egy pozitron és egy neutrínó is, azaz erősen gerjesztett protonnak kell lennie annak, ami saját magánál nehezebb részecskéket tud létrehozni. És persze az is érdekes, hogy míg a neutron szabadon instabil, addig a proton szabadon stabil, de az atommagban nem mindig az.
Úgy tűnik az intelligens tervezés arra is adott egy megoldást, hogy ha az Ősrobbanás korai pillanataiban nem maradtak volna neutronok, akkor a későbbi időszakokban is keletkezhessenek. Ehhez szükség volt egy negyedik kölcsönhatásra, a gyenge kölcsönhatásra, amiről először nem is látszik, hogy mi a haszna. Valójában ez kell ahhoz, hogy a proton-neutron arány a Világegyetem későbbi időszakaiban is változhasson. És mellékesen ez a kölcsönhatás a forrása a radioaktivitásnak, aminek első látásra szintén nincsen semmi haszna, valójában a Föld közepében forgó olvadt vasmagot a radioaktivitás hője melegíti, emiatt van a Földnek mágneses tere, ami megvédi a légkört a napszéltől, és megvédi a földi élőlényeket az erős sugárzástól. És gyönyörű északi és déli fényt gerjeszt, melléktermékként.
Az a helyzet tehát, hogy az elemi részek születése, és különösen a neutron létrejötte és megmaradása annyira különleges környezetet és feltételeket igényel, amiben egy picinyke változtatás is messzemenő következményekkel járna. A neutronnak keletkezése után 14 perccel (ezt vessük össze a 13 milliárd évvel, amennyi idős az Univerzum), találkoznia kell egy protonnal, és együtt is kell maradniuk deutérium, vagy hélium atommagként ahhoz, hogy milliárd évekkel később kémia, majd biológia, majd élőlények, majd gondolkodó lények létezhessenek itt a Földön. Azért hogy végül valaki megírhassa a neutron meséjét, és megerősítse a hitét egy hatalmas, teremtő intelligenciában, akinek mindazt köszönhetjük, ami most körülvesz minket, az életet adó és fenntartó otthont, a Földet.
Tudom, te is sokszor kérdezed, az életnek mi az értelme, miért a szenvedés, fájdalom, háború, gyermekek félelme.
Ezzel én is így vagyok, és tudni szeretném érdemes-e. De tudod, nem a mi dolgunk eldönteni, jó-e, hogy itt vagyunk, jó-e, hogy az életen gondolkodunk, mert akkor jössz rá igazán, mit ér az élet, ha fáj és küzdelmes már minden egyes lélegzet, ha boldog vagy csak attól is, hogy megélted a következő percet.
Olyanok vagyunk, mint a Titanic szalonzenekara: a hajó süllyed, és mi csak játszunk tovább.
Vajon miért? Mert nem veszünk tudomást az igazságról, vagy, mert nem tehetünk mást? A víz a bokánknál csobog, de mi csak játszunk. A víz a derekunkat öleli, folytatjuk a zenélést. A víz a nyakunkig ér, a dobos, a zongorista már megfulladt, mi még mindig játszunk.
Aztán bennünket is ellep a víz, a zene elhallgat, a hajó elsüllyed, sötét és mély a csend.
A bolygó haldoklik, és mi folytatjuk tovább, játszunk, amíg el nem pusztulunk. Nem törődünk azzal, hogy a jéghegy felhasított öt vízzáró rekeszt, ami egyenlő a hajó pusztulásával, hiszen köztudott, hogy a Titanic elsüllyeszthetetlen.
Azt hisszük, a bolygó elpusztíthatatlan, ami még lehet akár igaz is. Az ember viszont nem az. Abban a biztos tudatban pusztítjuk a környezetünket, hogy sérthetetlenek, elpusztíthatatlanok vagyunk, közben a jéghegy már a negyedik rekeszt is felrepesztette.
De ilyenek vagyunk, amíg mindent ki nem próbálunk, addig nem hiszünk senkinek és semminek. Amíg meg nem győződünk arról, hogy valóban eltűnhetünk erről a bolygóról, addig folytatjuk. Mint a zenekar a Titanicon.
Aztán átszakad az ötödik rekesz, elpusztulnak a korallzátonyok, megáll a Golf-áramlat, Észak-Európa jégbe burkolózik, másutt a forróság és a tűzvészek emésztenek fel mindent, felolvad a fagyott széndioxid, a forróság tovább emelkedik, a vízszint növekszik, a szárazföldön lehetetlenné válik az élet. És mi tovább játszunk, megpróbálunk a föld alá, a víz alá menekülni, azért, hogy néhány hónappal, talán évvel meghosszabbítsuk a haláltusánkat. Hogy játszhassuk tovább azt, hogy sérthetetlenek vagyunk.
Aztán, ahogy akkor a Titanicon, végleg elhallgat a zene, az utolsó ember utolsó levegővétele lesz az emberiség utolsó cselekedete ezen a bolygón. És lehet, hogy az értelem tűnik el a Világegyetemből, csak azért, mert játszottunk az utolsó pillanatig.
Talán, talán, néhány milliárd év, és lesz egy újabb értelmes faj, ami, ha nem fog tudni elődje sorsáról, ugyanazt az utat fogja végigjárni, csak neki kevesebb ideje lesz hátra a Nap haláláig.
Most még élünk. Talán ha abbahagyjuk a zenélést, a játékot, és mindenki azon dolgozik, hogy az ötödik rekesz ne teljen meg vízzel, hogy minden mozdítható tárgyból megpróbáljunk életmentő eszközöket, csónakot, tutajt, embereket mentő deszkákat a vízre tenni, ha komolyan vesszük a bajt, a Titanic kikötőbe ér. Ha nem a rekord számít, hanem az, hogy délebbre hajózva elkerüljük a jéghegyeket, amikről tudjuk, hogy ott vannak, még ha tovább is tart az út, de élve célba érünk, ha ez számít, megmenekülünk. Ha önteltek vagyunk és hiszünk az elsüllyeszthetetlenség mítoszában, akkor vége. Nincs tovább.
A Titanicot a saját mítosza süllyesztette el, ami nem bírt el az öt rekeszt átszakító jéghegy erejével. A mítoszok a fejünkben vannak, a jéghegyek odakint a tengeren. A valósággal szemben nem segít semmilyen okoskodás, hiába játszunk Istent, a Természet hamar nevetségessé tehet bennünket. Az Isten jelmez nem óv meg a tűzvészben, sem az emelkedő vízben.
Én sem hiszem, hogy ez az írás bármit is megváltoztat, nem játszom azt, hogy mindent látok és tudok. Csak olvasom a jeleket, és látom a jéghegyet a ködben is, és talán ha nem próbálom elkerülni, hanem orral megyek neki, akkor a Titanic nem süllyed el. Ha nem elkerülni próbáljuk az elkerülhetetlent, hanem elfogadjuk a veszély valóságát, megértjük, és aszerint cselekszünk, ha nem legyőzni akarjuk a Természetet, hanem együtt élni vele, akkor talán elérjük a kikötőt. Ha nem, akkor…
Három bolygó a Nap körül, a Vénusz és a Mars sohasem hordozott életet, vagy ha igen, akkor elvesztette az idők során. A harmadik a Föld, egy valaha életet hordozó bolygó, most már csendes és halott ő is, másik két társával, nővérével és fivérével együtt halott.
Mert jobban hittünk a mítoszoknak, mint a valóságnak.
Az élet értelme: viszontlátni a gyermekkorunk boldogságát a gyermekeink szemében. Nekem nincsen gyermekem, az én életem értelme: visszatalálni ahhoz a gyermekhez, aki egykor voltam.
Kedves Látogató! Tájékoztatjuk, hogy a honlap felhasználói élmény fokozásának érdekében sütiket alkalmazunk. A honlapunk használatával ön a tájékoztatásunkat tudomásul veszi.
This website uses cookies to improve your experience while you navigate through the website. Out of these, the cookies that are categorized as necessary are stored on your browser as they are essential for the working of basic functionalities of the website. We also use third-party cookies that help us analyze and understand how you use this website. These cookies will be stored in your browser only with your consent. You also have the option to opt-out of these cookies. But opting out of some of these cookies may affect your browsing experience.
Necessary cookies are absolutely essential for the website to function properly. These cookies ensure basic functionalities and security features of the website, anonymously.
Cookie
Duration
Description
cookielawinfo-checbox-analytics
11 months
This cookie is set by GDPR Cookie Consent plugin. The cookie is used to store the user consent for the cookies in the category "Analytics".
cookielawinfo-checbox-functional
11 months
The cookie is set by GDPR cookie consent to record the user consent for the cookies in the category "Functional".
cookielawinfo-checbox-others
11 months
This cookie is set by GDPR Cookie Consent plugin. The cookie is used to store the user consent for the cookies in the category "Other.
cookielawinfo-checkbox-necessary
11 months
This cookie is set by GDPR Cookie Consent plugin. The cookies is used to store the user consent for the cookies in the category "Necessary".
cookielawinfo-checkbox-performance
11 months
This cookie is set by GDPR Cookie Consent plugin. The cookie is used to store the user consent for the cookies in the category "Performance".
viewed_cookie_policy
11 months
The cookie is set by the GDPR Cookie Consent plugin and is used to store whether or not user has consented to the use of cookies. It does not store any personal data.