Spirituális írások kategóriaarchívum

Az intelligens tervezés paradoxonja

Spirituális írások, Tudomány, , , , , ,

Hívő ember vagyok, mint embert, személyes tapasztalatok, mint tudóst a tudomány megoldatlan rejtélyei vittek e meggyőződés felé.

Az utóbbi években a legérdekesebb, és a hitemet leginkább megerősítő téma és tudomány terület az, amelyik az Univerzum finomhangoltságával foglalkozik. A legrövidebben úgy tudnám ezt összefoglalni, hogy az Univerzumban olyan törvények működnek, amelyeket mintha azért hoztak volna létre és azért lennének éppen ilyenek, hogy támogassák az intelligens élet létrejöttét és fennmaradását. A tér és idő tulajdonságai, az Univerzum mérete, a kölcsönhatások és azok különleges és furcsa megnyilvánulásai, de leginkább a fizika állandói azok, amik az utóbbi években egyre inkább az érdeklődés középpontjába kerülnek. Éppen azért, mert kiderült, hogy a legkisebb változtatás bármelyik összetevőben lehetetlenné teszi az intelligens élet létezését, sőt, némelyik változtatás még a legegyszerűbb életet sem engedné meg, de vannak olyan apró differenciák is, amik egész egyszerűen nem engednék meg még az Univerzum létezését sem.

Ilyen például a háromdimenziós tér. Hihetetlen, de bármilyen más térben nem lehetnek stabil bolygó rendszerek, azaz, egy háromtól eltérő számú dimenziós világot minden részletében újra kellene tervezni, és azt most nem is tudom megmondani, hogy egyáltalán még átalakítva is tudna-e életet hordozni.

És sorolhatnám számolatlanul a finomhangoltság jeleit, ezekről mostanában szerencsére egyre több könyvből szerezhető kimerítő tudás. Így most nem is szeretném ezeket felsorolni, számomra éppen elég bizonyítékkal szolgáltak ahhoz, hogy elhiggyem, a világ az intelligens élethez hangolt, elképesztően valószínűtlen mértékben.

Csak néhány példa a legfontosabb finoman hangolt tulajdonságok közül: a tágulás és a gravitáció közötti arány, a proton-neutron tömeg arány, a nukleáris hatásfok, a gyenge kölcsönhatás, az alagút effektus, a Pauli-féle kizárási elv, a víz különleges sajátosságai, a gravitációs és az elektromágneses erők aránya, az entrópia nulla értéke az Univerzum születésekor, a kvantumosság, és még sorolhatnám.

Feltétlenül meg kell említenem a legmegdöbbentőbb és legmeggyőzőbb tulajdonságot, amit nem lehet másnak, csak a finomhangoltságnak, az intelligens tervezésnek tulajdonítani: ez a tulajdonság a Naprendszer stabilitása. És ha ez nem lenne elég, akkor ez a stabilitás Univerzum-szerte megfigyelhető. A gravitáció hatása alatt működő, egymás vonzásának hatása alatt álló rendszereknek rendkívül valószínűtlen konfigurációja a stabil elrendezés. Sokkal, de sokkal valószínűbb a kaotikus viselkedés. A Naprendszer esetében a Merkúr pályájának nagyon kismértékű módosulása, az egész rendszer kaotikus viselkedéséhez vezetne. És a Naprendszer mégis stabil, amit még bizonyítani sem lehet matematikai eszközökkel, a legjobb bizonyíték maga a tapasztalat.

És ha elfogadjuk, hogy az ilyen szerencse nem létezhet csak a véletlennek köszönhetően, akkor marad a másik lehetőség: a tervezettség. Ehhez szükséges egy intelligens tervező, hogy ő a hívő emberek Istene, vagy egy hatalmas intelligencia, ami számunkra megismerhetetlenül rejtőzik valahol, ez eldönthetetlen. Egy hívő számára természetes választás Isten, aki betölti az Intelligens Tervező szerepét is, és aki a Teremtés során hozta létre az intelligens élethez szükséges feltételeket. Illetve meg is teremtette az ember képében az intelligens életet, de hogy ez hosszú távon fent is maradhasson, ahhoz a finomhangoltságra is szükség van. Az agnosztikusok nem Istennek, hanem Intelligens Tervezőnek nevezik a finomhangolás alkotóját és kivitelezőjét, nyitva hagyva ez által néhány filozófiai és hitbéli kérdést.

Számomra ma már semmilyen kétséget nem vet fel, hogy a világunk jól tervezett. Vannak viszont olyan egyelőre problematikus kérdések is, amiket én az intelligens tervezés paradoxonjának neveztem el.

Az egyik a fejlődés kérdése és indokoltsága. Kezdetben csak hidrogén és hélium létezett. Aztán megszülettek a csillagok, a galaxisok, ezekben jöttek létre a kémiai elemek, amelyekből bolygók születtek, és az egyik bolygó intelligens életnek is a szülőhelye lett. Az én kérdésem az: miért nem a mai formájában alkotta meg a világot a Teremtő? Vajon a fejlődés szükséges a fennmaradáshoz? Persze lehet, hogy a világ valójában a mai állapotában jött létre, de akkor miért tartalmazza a fejlődés rengeteg nyomát és emlékét? A Biblia teremtés történetében hívő ember számára ez persze nem probléma. Én viszont úgy hiszem, a Biblia a léleknek szól, a tudat viszont ragaszkodik a tudomány tényeihez, és ha már a tudomány is egy Intelligens Tervező irányába mutat, meg kell vizsgálnunk ezt az utat is.

A másik része a paradoxonnak morális, filozófiai jellegű, és én ezt most sokkal fontosabbnak érzem, mert az egyéni életem és a történelem eseményei és a világ jelenlegi egyre kilátástalanabb helyzete is kiáltóvá teszi ezt a problémát.

Elfogadtuk, hogy a világ elképesztően, valószínűtlen mértékben finomhangolt, amit egy Intelligens Tervező létének és munkájának tulajdoníthatunk. És mit látunk? Az Univerzum tökéletességével szemben a földi élet tele van szenvedéssel, gonoszsággal, betegségekkel és mindenféle rosszal.

Mondhatjuk, Ádám és Éva a hibás, vagy a szabad akarat, amit megkaptunk, vagy az önzés, a kapzsiság, az irigység.

Egy tökéletesen finomhangolt Univerzumban vajon szükségszerű-e a szenvedés, a fájdalom és a boldogtalanság?

A Biblia számomra legnehezebben elfogadható könyve, Jób könyve éppen erről szól. És én elfogadom, hogy nincs hozzá semmiféle alapom, hogy kérdéseket tegyek fel arról, lehetne-e jobb a világ. De Isten a saját képmására teremtett, és én azt kérem, nézze el nekem, és bocsássa meg, hogy Jób kétségei bennem is megszületnek. És tudom, hogy “él az én Megváltóm és a végső napon felkelek a földről”, de most itt vagyok egy finomhangolt világon, szenvedő emberek között, és a szenvedésük miatt én is szenvedek. És ez számomra érthetetlen, az Intelligens Tervezés paradoxonja számomra feloldhatatlan.

Egy teljesen az intelligens élet hordozásához készített Univerzum, és a Földön jelenleg létező élővilág és emberi civilizáció, ami a szenvedés, a fájdalom, a boldogtalanság és a válasz nélküli kérdések világa.

Tényleg erről szól ez a világ és csak abban a másik világban lehetünk majd boldogok, amit a Megváltó az áldozatával készített nekünk?

Van vajon más válasz is, aminek a felfedése miatt vagyunk itt ezen a világon, mi értelmes lények?

‎‎Nyíregyháza, 2025. június 7. – 2025. július 2.

A legfontosabb alapelv

Napló, Spirituális írások, ,

Nem az a fontos, hogy hány befejezetlen projekt van már mögötted, hanem az, hogy folyamatosan, mindig legyen olyan, amit befejezel és lezársz. Nem az összegyűjtött jó ötleteid alapján fognak megítélni, csak a sikeresen megvalósított projekt az, ami számít. És sajnos a tökéletes megoldást néha lehetetlen elérni, ezért elégedj meg az éppen megfelelő szinttel, hibát viszont soha ne hagyj a munkáidban. Ha így élsz és dolgozol, sikeres és boldog életed lesz.

Nyíregyháza, 2025. június 20.

A kereszténység születése

Spirituális írások, , , , ,

A kereszténység megszületése egy hosszú folyamat, amely valójában még ma sem ért véget. A hit, a vallás formálódik, a hívők is változnak, egyvalami nem változik, a Szentírás. És mégis számomra a kereszténység megszületése egyetlen jól meghatározott pillanathoz köthető, abban a pillanatban minden eldöntetett, megszületett a hit, a Megváltó feltámadásába vetett hit, ami a keresztény hit, vallás alapja, e nélkül nincs keresztény ember. Aki nem hiszi, hogy Jézus valóban meghalt a bűneinkért és azután feltámadt, az nem keresztény, az lehet, hogy sok mindenben elfogadja a tanításokat, és esetleg még azok szerint is él, de hiányzik belőle a feltámadásba vetett hit, az lehet kiváló, nagyon jó ember, de nem keresztény.

És a kereszténység kialakulása, a feltámadásba vetett hit születése egyetlen mondatban ragadható meg teljességében, világosságában és tisztaságában: „És látott és hitt.”

A kereszténység születése bővebben… →

Az álmokról

Spirituális írások, ,

Gyermekkorom óta foglalkoztatnak az álmok. A mai napig emlékszem arra az álomra, amit nagymamámnál aludva éltem át: a szekrényből, ami az ágy mellett állt, előlépett valaki, és egy pisztollyal a hasamba lőtt. Amikor felébredtem, emlékeztem az álomra, és meglepetten és kicsit ijedten vettem észre, hogy a tenyeremet a hasamra tettem alvás közben, éppen arra a helyre, ahová álmomban a lövést kaptam. Akkor döbbentem rá, hogy az álom és az ébrenlét között kapcsolat van. Ma is, ha arról olvasok, hogy álom közben az agy megbénítja az izmokat, hogy azok ne kövessék az álombeli mozgásokat, megkérdezem, vajon az én tenyerem hogyan került a hasamon arra a helyre, ahová az álombeli lövést kaptam, ha az agyam merevségre utasította az izmaimat. Talán mégis kivételt tett akkor a karommal és a tenyeremmel, hogy valahogy értesítsen az álom jelentőségéről. Persze a mai napig nem tudom, mit kellett volna akkor megértenem. Mindenesetre ez az a legkorábbi álmom, amire bármikor vissza tudok emlékezni, pontosan amiatt, hogy az álom valahogy kinyúlt a valóságba, és ébredés után nem hagyta, hogy csak úgy elfelejtsem. Úgy erősítette meg magát az emlékezetemben, hogy a testemmel adott jelzést, és ezt a jelzést már éber állapotban észlelve, a hirtelen előbukkanó álomemléket már az éber agyam emlékezete rögzítette.

Annyira érdekeltek az álmok, hogy többször is elkezdtem lejegyezni őket, arra várva, hogy valamikor majd megfejtem a leírt álmok értelmét. De az álmok csak egyre jöttek, a feljegyzések csak egyre gyűltek, a füzetek vastagodtak anélkül, hogy bármire rájöttem volna. És mivel nagyon nem szeretek kézzel írni, valószínűleg azért, mert csúnyán írok, egy idő után mindig abba hagytam a jegyzetelést, a füzeteket pedig összetéptem és kidobtam.

Aztán egy-egy különleges álom újra és újra arra kényszerített, hogy lejegyezzem, most már persze számítógéppel. Ennek egyetlen hátránya van a számos előnye mellett, sokkal tovább kell emlékeznem az álmaimra, mint amikor papír alapú volt az álomnapló. Hiszen van, hogy csak reggel a munkahelyemen, vagy este, már itthon tudom gépre vinni az álmot, amit éppen álmodtam, ráadásul nemegyszer 4-5 álmot kell leírnom egyetlen éjszaka eredményeként.

Ezért kénytelen voltam kialakítani egy technikát, amivel több álom, és hosszabb időre is megőrizhető, legalábbis addig, amíg lejegyzem. Ébredés után azonnal meg kell próbálni minél több részletet átvinni az álmokból a „nappali” memóriába. Minél különlegesebb az álom, ez annál könnyebb. De sajnos minél hosszabb idő telik az ébredés után, az álmok elevensége annál jobban kopik, és annál több részlet vész el örökre.

Ám olyan is van, hogy az elveszettnek hitt álmok tényleg visszajöhetnek. Néha csinálok olyan „gyakorlatokat”, hogy meditáció közben megpróbálok az álmaimra visszaemlékezni, és ilyenkor csak jönnek, egyre régebbi, egyre részletesebb álmok, néha megdöbbentően nagy számban. Persze felmerülhet a kétely, hogy honnan tudom, hogy ezek valóban felidézett álmok, és nem akkor, a meditáció alatt találom ki őket, de erre csak az a válaszom, hogy tudom, hogy ezek álmok. Ilyen furcsa történeteket és képeket nem tudok éber állapotban kitalálni, ezért ismerem meg őket. Ha képes lennék ilyen különleges tartalom előállítására éber tudatállapotban, már régen a világ legnagyobb írója és költője, plusz festője lennék.

Egy-két dolog azért van, amire mégis csak rájöttem az évek során. Az egyik az, hogy álmomban soha nem félek. Haltam már meg álmomban, jártam már a túlvilágon is, sőt vissza is jöttem onnan, hajtottam végre ugrást a hipertérben, utaztam űrhajóval, ott voltam, amikor az Univerzum elpusztult, többször átéltem a születésemet, találkoztam emberekkel, akik a születésem előtt segítettek, szinte kiképeztek, de mindezen álmok közben soha nem éreztem félelmet. Mindig a hihetetlen nyugalom és béke érzete az, amire felébredve emlékszem. Amikor a halálból visszatért emberek beszámolóit olvasom, és mindegyikük hatalmas békéről és nyugalomról számol be, olyan érzésekről, ami megváltoztatja a későbbi életüket, akkor mindig az jut az eszembe, az álmaimban én is valami hasonlót érzek. Őszintén vágyom erre a békére, és nem értem, hogy amikor felébredek, hová lesz ez a végtelen nyugalmas érzés, miért leszek szinte azonnal feszült, szorongó, mint egy ketrecbe zárt állat. Talán mert valóban ketrecben vagyok? Az éber tudatállapot egy fogság lenne a végtelen lélek számára, aki csak az álmaiban tudja átélni azt a nyugalmat és békét, ami azt a helyet jellemzi, ahonnan erre a világra érkezett? Nem tudom, természetesen, de az álmaim egyik legfontosabb jellemzője ez a végtelen béke.

A második, nem kevésbé fontos jellemző, a döntéskényszer teljes hiánya. Éber állapotban állandóan választanom és döntenem kell, megannyi alternatíva, lehetőség, út között. Talán ez okozza a félelmet és a szorongást is, vajon sikerül-e jól döntenem, vajon nem választok-e olyan utat, amely rossz irányba visz, és ahonnan már nem lehet majd visszatérnem. Az álmaimból ez teljes egészében hiányzik. Ott nem kell döntenem, a dolgok teljesen maguktól történnek. Nekem csak át kell élnem őket, csak figyelnem kell, mint egy filmet, úgy vagyok aktív szereplő, hogy valójában passzív néző vagyok.

Karyme França fotója a Pexels oldaláról

Az őszinte igazság az, hogy az álmaim annyira másak, mint a valóság, és annyival jobban érzem magam az álomvilágban, hogy már-már jobban szeretek aludni és álmodni, mint ébren lenni. Egyszer valaki azt mondta nekem, ő sajnálja az alvásra az időt, én annyit mondtam neki, hogy az alvásra szüksége van mindenkinek, az alvás hosszabb megvonása halált okoz, ezért ne sajnálja az időt rá. Ez is igaz persze, de valójában azt kellett volna mondanom, hogy ha olyan álmai lennének, mint nekem, akkor az ébren töltött időt sajnálná, mert azzal is kevesebb idő jut az álmokra. De ezt nyilván nem mondtam neki, nem volt rá felkészülve, mint ahogy akkor még én sem. Ma már őszintén látom, és merek is róla beszélni, és ezt ajándéknak tartom, és nem annak a jeleként értékelem, hogy alkalmatlan lennék a valódi életre vagy, hogy ne tudnék megbirkózni a valósággal.

Az álmok tudósítások egy másik világból, de hogy mi a szerepük, azt nem tudom.

Még valami jellemző az álmokra, olyanok, mint egy novella. Van kezdetük, kibontakoznak, majd véget érnek. És bár számtalan, az éber elme számára ellentmondó és logikátlan cselekmény is van bennük, a történet fő eseményszála mégis csak összefüggő. Nem igaz az tehát, hogy ez olyan lenne, mint a hallucináció, az sem igaz, hogy az agy minden ráció nélkül, véletlengenerátor-szerűen dobálja fel a színeket, helyszíneket, eseményeket az álom színpadára, minden egyes álomnak története van, ami összefüggő, magában is megálló cselekménysor. Az agy ilyenkor olyan, mint egy író, vagy rendező. És én csak azt nem értem, hogy ez a kiváló alkotóművész hová tűnik éber állapotban. Miért tűnik el belőlem szinte teljesen. Hogy ez az író hasonlat mennyire helytálló, az is bizonyítja, hogy az egyik novellámat, a Lynn címűt, éber állapotban írtam ugyan, de teljes egészében egy álomból származik. A völgy, ahogy megtelik levegővel, a kapszula, a kirakat, amiben Lynn végül meglátja a valóságot, mind-mind az álom része volt. Az az álom tehát egy teljes értékű történet volt, amit tényleg csak le kellett írnom.

Persze ez a kitűnő művész néha túlzásba viszi a kreativitást, ilyenkor annyi logikátlanságot halmoz fel az álomban, hogy ennek mindig ébredés a vége. Nagyon sok ilyen álmom volt már, amikor az első logikátlan elem előkerült, az álom még valahogy igyekezett azt hihetővé tenni, korrigálni, de aztán ahogy a szálak egyre kuszábbak lettek, és az ellentmondások is egyre képtelenebbé tették a történetet, az agy egyszer csak úgy dönt, hogy „na jó, elég volt ebből, ez már annyira kusza, hogy tényleg túlzás”, és felébreszt. Pedig mit is tehetnék, ha tovább álmodnám az egyre logikátlanabb álmot? Semmit. És valamiért mégis, egy szinten túl, az agy inkább megszakítja a történetet, mint hogy tovább varrja a szálakat. Ennek is van nyilván valami oka, de egyelőre nem világos, hogy mi lenne az.

Az álmok további fontos jellemzője az egyediség. Soha nem ismétlődik meg ugyanaz az álom kétszer. De van egy ezzel ellentétes tendencia is, az ismétlődő témák. Ilyen az, amikor az egyetemen már a diploma megszerzése után még vizsgáznom kell egy olyan tárgyból, amiből semmit sem tudok, és olyan kevés időm van a vizsgáig, hogy teljesen reménytelennek tűnik a dolog. Ez a téma hihetetlen sokszor előkerül az álmaimban, de az álom részletei sohasem ismétlődnek, mind egyedi improvizáció, mind-mind variáció ugyanarra a témára. Ez is érdekes, hogy ha már egy témához elkészül egy álom, miért nem tárolódik, és miért nem használja fel az agy újra és újra, ahelyett, hogy új variációt készít. Nyilván itt a variáció, az improvizáció a lényeg, hogy miért, az rejtély.

Luis Quintero fotója a Pexels oldaláról

A következő érdekesség az álmokkal kapcsolatban az, hogy ugyanúgy éljük át őket, mint ahogy éber tudatállapotban a valóságot, egyes szám első személyben, belülről, egy szubjektív megfigyelő észleli a történéseket az érzékszervek közvetítése nélkül, de ugyanolyan módon, mintha az álom kívülről, az érzékszerveken keresztül érkezne. Ez azért nagyon érdekes, mert az agy a saját maga számára állítja elő az álmokat, de mégis úgy tesz, mintha az álmok kívülről érkeznének, egy olyan csatornába tereli őket, ami az érzékszervek és a tudat között van, és olyan formában állítja elő az információt, mintha az érzékszervekből érkezne minden. Az álmokat tehát az agyunk egy olyan része állítja elő, amely független a tudatos énünktől, és ami ezen a közvetítő csatornán keresztül kommunikál a tudatos énnel. Hogy miért vannak ilyen elkülönülő részei az agyunknak, és hogy ezek a részek miért így kommunikálnak, az szintén rejtély.

Az álmok alapvetően vizuális természetűek és a közvélekedéssel ellentétben színesek is lehetnek. Az én álmaim azonban nagyon sokszor zenét is tartalmaznak, nem egyszer teljes albumokat vagy éppen egy egész koncertet hallgatok végig, de a zenékre ébredés után egyáltalán nem emlékszem, csak a karakterüket tudom felidézni, és azt, hogy ki volt az előadó. Illatok, szagok, érintés: ezek viszont szinte teljes egészében hiányoznak az álmaimból, és érdekes, hogy a beszéd is nagyon ritka az álmaimban, erre akkor jöttem rá, amikor elkezdtem írni ezt az álmokról szóló gondolatcsokrot.

Amikor beszéd is van az álmomban, akár monológ, akár párbeszéd formájában, annak mindig nagyon fontos jelentősége van. Erre példa lehet egy álmom, amely nagyon nagy hatással volt rám, nemcsak az ébredéskor, amikor felidéztem, hanem azóta is meghatározó álomélményem:

Egy medence szélén ülök, a medencében emberek állnak sorban, egy lány van a medence közepén, és ezek az emberek egyesével sorban odamennek hozzá. Innen szélről nem látszik, hogy mi történik, de aztán egyszer csak eltűnnek az emberek a medencéből, és már csak én vagyok hátra. Odamegyek a vízben a lányhoz, aki azt mondja, hogy van egy alagút a vízben, és hogy abba kell beleúsznom. Én erre azt válaszolom neki, hogy nem lehet, mert azonnal megfulladok. Ő mosolyogva mondja, hogy ne féljek, van egy eljárás, ő kondicionálásnak nevezte, ami segít a víz alatt, hogy ne jusson be víz a testembe, és semmi bajom sem lesz, hiszen mindenkivel így tesznek, és már mindenki beúszott az alagútba. Aztán megfogja a fejem, koncentrál, a szemembe néz, és úgy tűnik, sokáig próbálkozik valamivel. Aztán elengedi a fejem, odafordul a medence körül álló többiekhez, – őket csak most fedezem fel, egészen mások, mint azok, akik a medencében előttem álltak a sorban – és azt mondja nekik (és ez az a kulcsmondat, amiért az egészet leírtam): „Őt nem tudom kondicionálni, mert ő alfa egyed.”

Ryutaro Tsukata fotója a Pexels oldaláról

Nem tudom ez mit jelentett az álmomban, mint ahogy azt sem tudom az éber életemben mi a jelentősége, mindenesetre még most is beleborzongok, ahogy felidézem. Ez az egyetlen mondat volt a lényege az álmomnak, utána fel is ébredtem. Az egész álomban a beszéd csupán kétszer játszott szerepet, egyszer, amikor elmagyarázta a lány, hogy mit kell tennem, illetve, hogy mi az a kondicionálás, és másodszor, amikor a kulcsmondat elhangzott.

Gondolkodni viszont nagyon sokszor gondolkodom álmomban, és ezt ugyanúgy teszem, mintha ébren lennék, tehát álmomban is világosan és élesen elkülönül a gondolkodó énem, az engem körülvevő világtól. Ez persze azért érdekes, mert az álombéli világot a saját agyam teremti meg, de úgy, hogy az a saját tudatom számára külső világként ölt testet.

Az álmok vizuális dominanciáját én különösképpen tanúsíthatom, egész városokat járok be, kilométereket gyalogolok ismeretlen városokban, és az épületeket és utcákat, tereket olyan elképesztő részletességgel látom, hogy ha ennek csak morzsányi töredékére tudnék éber állapotomban visszaemlékezni, egész óriási vásznakat tudnék telefesteni utcaképekkel. Tehát az az érdekes, hogy arra emlékszem ébredés után, hogy mennyire részletes és mennyire tökéletes vizuális élmény volt az álmom, azonban egyetlen részletét sem tudom lerajzolni.

Nagyon sokat repülök, de nemcsak úgy egyszerűen, ahogy valószínűleg mások is repülnek álmukban, hanem repülőgéppel. Olyan részletes repülőgépes élményeim vannak, hogy éber állapotban egészen komolyan el tudom hinni, hogy valóban megtettem azokat az utakat. Moszkva számtalanszor, Párizs, New York, az út minden részletére emlékszem. Soha egyetlen percig sem féltem az utak alatt, holott életemben még sohasem repültem, és ennek az is az oka, hogy rettegek a repüléstől, attól az érzéstől, hogy nem tudok kijutni a gépből, amikor az már elindul a kifutón. Álmomban ez eszembe sem jut soha.

Végül három álmomat szeretném ideidézni, elsősorban azért mert rendkívül jól reprezentálják az álom hol logikus, hol egészen irracionális világát.

  1. Egy vastag, négyezer oldalas könyv van a kezemben, én írtam, bárhol nyitom ki, értelmes és fontos mondatok sorakoznak a lapokon. Körülöttem emberek, mindegyikhez odamegyek, és megpróbálom nekik elmagyarázni, hogy meg kell tanulniuk a könyvet, mert ha felébredek, akkor nem fogok rá emlékezni, és a négyezer oldalas könyv megsemmisül. Persze senki sem foglalkozik a dologgal, én pedig felébredek, és csak a könyv hiányát érzem, egyetlen mondata sem jut az eszembe. Ez az álom egyike azoknak, amikor tudom, hogy álmodok, sőt annak is tudatában vagyok, hogy el fogom felejteni az álmomban látott könyvet, ha felébredek. Itt tehát keveredik az álom és a valóság, olyképpen, hogy az álmomban tudok a valóságról, és arról is tudok, hogy most éppen álmodok.
  2. Nagymamám házában vagyok, éjszaka van, állok a nyitott ablak előtt, érzem a kívülről befújó hűvös szellőt a bőrömön. Aztán arra gondolok, lehet, hogy csak álmodom? Hogy meggyőződjek arról, mi az igazság, megcsípem a karomat, fáj, így úgy döntök, hogy mivel érzem a bőrömön a szelet, és fáj a csípés helye a karomon (ritka alkalom, érintés élmény az álomban), nem álmodhatok, hanem biztosan ébren vagyok. Aztán persze felébredek, és kiderül, hogy az egész álom volt.
  3. Egy szobában vagyok. Nem tudom, hogy hol dolgozok, hogy gyalog járok-e munkába, vagy kocsival, és azt sem tudom, hol parkol az autóm. Próbálom elképzelni, hogy hol lehet a kocsim, de nem sikerül. Ez nagyon furcsa, és nem értem, és ez egyre jobban zavar. Aztán arra gondolok, lehet, hogy azért nem emlékszem rá, mert álmodok. Felállok az ágyra és azt mondom: „ha álmodok, akkor most repülni fogok, ha ébren vagyok, akkor leesek.”. És repülök! Lebegek, és akkor már tudom, hogy álmodok.

Talán nem is az a dolgunk, hogy megértsük az álmokat, éppen mostanában olvastam, hogy az álmokat nem is arra tervezték, hogy tudatosodjanak bennünk, így lehet, hogy éppen elég az a számunkra, ha jól érezzük magunkat álmodás közben. És ha még az az ajándék is megadatik nekünk, hogy egy-egy különleges álmunkra ébredés után is emlékszünk, mondjunk érte köszönetet, még akkor is, ha fogalmunk sincs arról, hogy vajon tényleg saját magunk vagyunk-e a gyártói ezeknek a különleges történeteknek, vagy egy másik világra nyitunk-e ilyenkor ablakot.

Utószó: Már készen voltam ezzel az írással, amikor elolvastam a „The Mind at Night” című rendkívül jó könyvet, ami miről is szólna másról, mint az álmokról, és az álomkutatással foglalkozó tudósokról. A könyvből többek között megtudtam, hogy azt az állapotot, amikor valaki álmában tudja, hogy álmodik, „lucid dreaming”-nek hívják. Kevesen képesek erre, én, az itt leírt álmaim alapján úgy látszik „lucid dreamer” vagyok. Amire egyelőre nem vagyok képes, az az, hogy előre megtervezzem az álmaimat, illetve, hogy képes legyek jeleket adni a külvilágnak álmodás közben. A könyv leír ilyen kísérleteket, amikor „lucid dreamer”-ek a szemükkel, illetve a légzésükkel jeleznek az álmukon belülről kifelé, a külvilágnak. De a legérdekesebb élményem a könyvvel kapcsolatban az volt, amikor egy álom leírását olvastam: abban az álomban egy „lucid dreamer” úgy bizonyította be, hogy álmodik, hogy megpróbált repülni, neki is sikerült, így ő is tudta, hogy álmodik. Nem vagyok egyedül tehát az ötlettel, hogy álombeli képességek kipróbálásával kell és lehet eldönteni, hogy álmodunk-e vagy sem. Egy kicsit szomorú voltam ettől, hogy valaki más is rájött már erre, viszont érdekes volt látni, hogy mennyire hasonló lehet két ember gondolkodása még álom közben is, bár lehet, hogy egy óceán választja el őket egymástól.

Lehet, hogy álom közben nem is vagyunk olyan messze egymástól?

Nyíregyháza, 2013. január 26.

Az egyetlen kérdés

Spirituális írások, , , , , ,

Sok fontos, érdekes és titokzatos kérdés létezik, melyre a tudomány eddig nem tudott válasszal szolgálni, és talán soha nem is fogunk érdemben közelebb kerülni ezek megoldásához. Ezek a tér és idő véges-végtelen voltával, a szabadság természetével, a tudat, az értelem, az élet, a Világmindenség eredetével kapcsolatos kérdések, de ilyen megoldandó probléma az is, hogy mennyire korlátos az emberi megismerés, a tudás, a matematika.

Az emberiség történelme során – filozófusok, kutatók, írók, költők és nem egyszer olyan emberek is, akik csak egyszerűen elgondolkodtak a világ dolgain – újra és újra megfogalmazták létezésünk alapvető kérdéseit:


– Végtelen-e a világ időben és térben?
– Volt-e a világnak kezdete?
– Mi az élet értelme?
– Miért van inkább valami vagy semmi?
– Megismerhető-e a világ?
– Létezik-e megfigyelőtől független anyag, objektív világ?
– Létezik-e az anyagtól független tudat, szellem, én tudat?
– Van-e Isten, és ha igen, akkor mi célja van a világgal?
– Mi dönti el, hogy mikor és hová születünk? Hogy miért pont ott és miért pont akkor?
– Van-e egységes elmélete az Univerzumnak, és ha van, valaha megtalálhatjuk-e?
– Hogyan ismerhetünk fel bármi állandóságot egy olyan világban, ami állandóan változik?
– Ugyanazok vagyunk-e ma, mint akik tegnap voltunk, és holnap is ugyanazok leszünk?
– Van-e halhatatlan emberi lélek?

Számtalan kérdéssel találkoztam már én is, vagy a tanulmányaim során, vagy azon könyvek lapjain, amiket eddigi életem során elolvastam, és nagyon sok kérdést találtam én magam is, és találok mind a mai napig, amikor éppen a világ milyenségéről elmélkedem.

Ám ahogy egyre múlik az időm, a kérdések már nem egyformán fontosak a számomra. Egy kérdés fokozatosan emelkedik ki a többi közül, egyre jobban érzem, hogy csak ez a kérdés számít igazán. És aztán rájövök, hogy ez nemcsak az idő múlása miatt van így, egész életemben ez volt a legfontosabb kérdés, és úgy gondolom az emberiség számára is ez a legfontosabb, sőt, ez az egyetlen kérdés, ami igazán számít. Semmi sem mérhető ehhez, semmi sem fontosabb, semmi sem előbbre való ennél, ez az egyetlen kérdés, amit a tudomány nem vizsgál, teljes egészében a vallás területéhez tatozónak tekinti, pedig sem filozófiai, sem társadalmi, sem tudományos szempontból sincs semmi, ami fontosságában ehhez mérhető.

Az egyetlen fontos kérdés, amely mellett minden más eltörpül ez: „Létezik-e halhatatlan emberi lélek?”

Gerd Altmann képe a Pixabay -en.

A vallás válaszát már ismerjük: igen, létezik, a halál után érdemeink és bűneink szerint folytatjuk létezésünket, vagy a mennyben, vagy az alvilágban. Az előbbi helyen örökké tartó boldogság, míg az utóbbiban soha véget nem érő szenvedés lesz a részünk.

Hívő emberként hiszek egy felettünk és a tudomány és az anyagi világ fölött álló Teremtőben, hiszek abban, hogy ez a Teremtő áldozatot hozott értünk, amikor a fiát erre a Földre küldte, hiszem, hogy a fiú meghalt értünk, és feltámadt a halálból.

Igen, hiszek. Mégis megkérdezem: van-e halhatatlan emberi lélek? A halál után létezni fogok-e bármilyen formában, vagy egyszerűen eltűnök? Olyan lesz-e, mint a születésem előtt? Vagy már akkor is léteztem, csak erről nincsenek emlékeim, és a halálom után is létezni fogok, csak nem fogok emlékezni erre a világra? Vagy a halálom után teljes egészében előttem áll majd egész időn kívüli létezésem, és a születésem előtti időszak, az életem, és a halálom utáni lét egyetlen időtlen pillanatban, egy hatalmas hologram képében, és bármire emlékezni fogok, és bármit átélhetek majd újra és újra tetszésem szerint? Vagy új életre születek, ide a Földre, vagy egy idegen bolygóra, és amikor újszülöttként felsírok, semmit sem fogok tudni megannyi előző életemről, mint ahogy a mostani születésem is törölte a korábbi emlékeimet?

Ezekkel a kérdésekkel kapcsolatban a hit már semmi biztosat nem tud mondani, éppen ezért hit. Az ember hihet a fent felsorolt dolgok bármelyikében, és el is vetheti ugyanúgy a hitére alapozva bármelyik fenti alternatívát. Hiszen attól, hogy létezik egy felettünk álló hatalmas és örök intelligencia, még lehetünk halandóak. A Teremtés előtt sem léteztünk, és ha elvetjük azt a lehetőséget (ami természetesen szintén egy elfogadható alternatíva), hogy mindig is Isten részei voltunk, így magunk is örökkévalók vagyunk, akkor semmilyen garancia nincs arra vonatkozóan, hogy nem veszítjük-e el újra a létezés ajándékát. Vagy, mert bűnösök vagyunk, vagy egyszerűen csak azért, mert lejárt az időnk.

A hitemmel elfogadom, hogy ahogy Jézus örök életet ígért a jobbján megfeszített bűnösnek – „Bizony mondom néked, még ma velem leszel a paradicsomban” -, úgy nekem is lehet örök életem általa, de a hitem mégsem elég ahhoz, hogy a racionális elmém kételkedését lecsillapítsa. A hitem azt mondja: „Nyugodj meg, minden úgy igaz, ahogy meg van írva, és neked is örök életed lehet!” A bal agyféltekém viszont azt mondja: „Miért nem kaphatok valamilyen biztosítékot erre, már ebben az életben? Ha valóban van halhatatlan lelkem, miért nincsen erről semmilyen tapasztalatom?”

De vajon milyen tapasztalatom is lehetne? Ahhoz meg kellene halnom, majd feltámadnom úgy, hogy közben minden emlékem megmaradjon. Csak ekkor lehetnék biztos abban, hogy halhatatlan vagyok, de legalábbis a halálom után is élhetek megint.

Nos, itt van hát az ideje, hogy félretéve mindent, amit eddig tudtam, hittem, tanultam, hallottam, olvastam vagy láttam, teljesen tiszta elmével sorra vegyem az érveket és ellenérveket a halál utáni léttel kapcsolatban.

Az egyetlen kérdés tehát, van-e élet a halál után?

A kérdés persze így értelmetlen, így mindjárt pontosítani fogjuk. A halál ugyanis az élet vége, tehát természetesen nincs élet a halál után, a két fogalom összeegyeztethetetlen. De amikor azt a kérdést feltesszük, valójában a következőre gondolunk: A földi életünk befejezése után következik-e valamilyen létforma, amelyben tudattal rendelkezünk?

A végső kérdés valójában tehát ez: Van-e a testünktől független tudat, amely a földi test nélkül is létezik tovább?

Elsőként rögtön tegyünk egy nagyon fontos megkülönböztetést, a keresztény vallás ugyanis nemcsak a tudat tovább éléséről beszél, hanem hisz a test feltámadásában is. Én hívő embernek tartom magam, ebben a kérdésben mégis más véleményen vagyok, mint a keresztény hívők. Tudom, hogy Pál apostol a leveleiben világosan arról beszél, hogy ha nem hiszünk a feltámadásban, akkor hiába áldozzuk fel akár az életünket is a hitért, a hitünk valójában semmit sem ér. Más dolog viszont Krisztus feltámadásában hinni, – ebben én is hiszek – és egészen más az emberi test feltámadásában való hit, én ebben a tekintetben agnosztikus vagyok, azaz, nem foglalok állást, majd kiderül, hogy miért.

Az első probléma mindjárt az, hogy van-e a testtől függetlenül is létező tudat? Ebben az esetben ugyanis nincs szükség a test feltámadására, elég, ha a tudatunk megmarad. Azt is tudnunk kell ugyanakkor, hogy nagyon sok olyan hívő és keresztény életet élő ember halt már meg, akinek a teste megsemmisült, elegendő, ha a háborúkra, a mártírok máglyán való elégetésére, vagy éppen az űrsikló balesetekben elégett űrhajósokra gondolni. Az ő testük nyilván tökéletesen megsemmisült a haláluk pillanatában, de tulajdonképpen előbb, vagy utóbb a teljes megsemmisülés vár minden más, még a megfelelően eltemetett halott testére is.

Ha tehát a test megsemmisül, hogyan támadhatna fel később? Ehhez minden információnak meg kellene maradnia valahol, ami a testünk újra felépítéséhez szükséges. És azonnal felmerül egy nagyon lényeges kérdés, a halva született, csecsemő-, vagy kisgyermekkorban meghalt emberek testei milyen formában támadnak fel? Mi lesz a végső elgyengülésben eltávozottak testével? Akarna bárki is egy gyenge és beteg testben újjászületni?

suju-foto képe a Pixabay -en.

Amit tudhatunk:

A Bibliában szereplő feltámadások, átváltozások

A feltámadással és a lélekkel kapcsolatosan a legfontosabb írásos forrásunk a Biblia, az Újszövetség, amely Jézus életének és cselekedeteinek szemtanúk általi leírása. Kételkedhetünk is ebben, de az kétségtelen, hogy az emberiség egy igen nagy része hitelesnek tekinti a négy evangéliumot, ami a feltámadással kapcsolatban a Biblia legfontosabb része. Ebben a testi és lelki átalakulással, feltámadással kapcsolatban többféle eseményről is olvashatunk.

1. Jézus feltámadása

A legfontosabb esemény a Bibliában, a keresztény hit alapja. Pál azt írja, aki nem hiszi a feltámadást, az feleslegesen áldozza az életét a keresztény hitért, mert a hit lényegét nem érti. Az evangéliumok részletesen leírják, hogy pénteken, Húsvét előtt hogyan feszítették keresztre a Megváltót, hogyan halt meg, hogyan temették el, és hogy vasárnap reggel a sírt üresen találták. A feltámadás után Jézus többször megjelent a tanítványoknak. Ez a feltámadás azért is rendkívül különleges, mert nemcsak arról van szó, hogy Jézus lelke távozott el a testéből, de a teste is eltűnt, mégpedig úgy, hogy a feltámadás folyamata maradandó, látható nyomot hagyott a halotti leplen, ez a torinói lepel, a kereszténység legkülönlegesebb ereklyéje. Miért olyan fontos ez? Gondoljuk el, hogy Jézus lelke támad fel, a teste pedig ott marad a sírban, és a hívek vasárnap reggel ott találják változatlanul, ahová péntek este helyezték. Hogyan lett volna ebből az eseményből egy világvallás, több milliárd ember vallása? Hogyan hirdették volna a hívek, hogy bár Jézus teste itt van, de a lelke feltámadt. Ki hitte volna ezt el? Jézus testi feltámadása, a test eltűnése egyértelműen azt bizonyította, hogy akit a sírban péntek este bezártak egy kő mögé, az képes a testét is feltámasztani. Ebben viszont Jézus feltámadása egyedülálló, és ebből nem lehet általában a feltámadás milyenségére következtetni. A másik nagyon érdekes Jézus feltámadásával kapcsolatosan az, hogy még a hívei sem ismerték fel azonnal. Mária azt hitte, a kertész az. Hogyan lehetséges ez? Az emmausi tanítványok is csak hosszú idő után ismerték meg Jézust. Valamilyen különleges, égi testben jelenhetett meg, ami alapvetően különbözött a korábbi fizikai, emberi testétől. Még figyelmezteti is Máriát, hogy ne érintse meg. Mintha egy tiszta energiából lévő éteri test lett volna, ugyanakkor magán viselte a keresztre feszítés minden jelét, hiszen Tamás ezen jelek alapján hitte el, hogy Jézus feltámadt. Még a lándzsa okozta oldalseb is ott volt a testén olyannyira, hogy Tamás azt egészen közvetlen módon vizsgálhatta meg. Én azon a véleményen vagyok, hogy Jézus feltámadása, a feltámadt test, a test eltűnése a feltámadáskor mind-mind azt a célt szolgálta, hogy a tanítványok higgyenek, de ezekből az eseményekből nem következtethetünk a közönséges ember feltámadására, arra, hogy ez hogyan, milyen módon megy végbe. Jézus Isten fia volt, sőt egy az Atyával, így az ő feltámadása egyedi volt, és nem tekinthető az emberi feltámadás mintájának.

2. Jézus mennybemenetele

Ez az esemény rendkívül fontos a Bibliában, Jézus ekkor hagyja el a földi világot, ahogy azt a tanítványainak elmondja, azért, hogy a Pártfogó, a Szentlélek eljöhessen, és segíthesse az apostolok térítő, a hitet a világ minden tájára elvivő munkáját. A mennybemenetel tehát nem feltámadás, hiszen a már feltámadt Jézus teste és lelke hagyja el a földet, ezúttal hosszú időre, a második eljövetelig.

3. Jézus színe változása

Ez valóban nem feltámadás, azért említem meg itt, mert mégis csak valamilyen változás történik Jézus testében, ráadásul régen halott emberek, Mózes és Illés társaságában jelenik meg, akik ezek szerint a halálból visszatérve, a tanítványok számára látható alakban vannak jelen. Hogy számukra megtörtént-e a feltámadás, vagy még egy átmeneti állapotban várják az utolsó napokat, az ebből a részből nem deríthető ki. A jelenet mindenképpen egy nagyon különleges eseménye az Újszövetségnek.

4. Jairus lányának feltámasztása

Egy halott ember feltámasztása történik meg szemtanúk jelenlétében, és bár Jézus azt mondja, a lányka csak alszik, a többiek számára nyilvánvalóan halott. Jézus tehát képes egy halott testbe visszavezetni az azt elhagyó lelket, de ettől a feltámadt ember még nem lesz halhatatlan, tehát nem azt az égi testet kapja, ami a hívők szerint a feltámadás után a lelkünk lakhelye lesz, hanem visszakapja az eredeti földi testét.

5. Lázár feltámasztása

Ez az esemény annyiban különbözik az előzőtől, hogy itt egy teljesen nyilvánvalóan halott, egy négy napja eltávozott, már oszlásnak induló ember, Lázár feltámasztása történik meg. Nemcsak Lázár lelke tér vissza az eredeti testébe, de valószínűleg a test már elbomlott részei is meggyógyulnak, hiszen valószínűtlen, hogy Lázár egy négy napja bomló testben, életben maradhatott volna. Ahogy Jézus erről beszél is az apostoloknak, és Lázár rokonainak, azért késlekedett, azért érkezett ennyivel Lázár halála után (bár tudta, hogy Lázár nagybeteg), hogy bizonyítsa hatalmát a halál felett. Lázár feltámasztása az egyik legnagyobb csodatétele, és a zsidó főpapok is ekkor fogták fel igazán, kivel állnak szemben. Nemcsak Lázárt akarták megölni, de ekkor már elhatározták, hogy Jézust is megölik.

6. Halottak feltámasztása az Ószövetségben és az Apostolok Cselekedeteiben

Több feltámasztásról is tudunk, Elizeus, Illés is támaszt fel halottakat, és az apostolok közül is van, aki rendelkezik ezzel a képességgel. Ezek a feltámasztások leginkább a Jairus lányának feltámasztásával analóg események, azaz, egy halott (vagy annak hitt) ember életének visszaadása, a lelke visszajuttatása a testbe. Ezek sem tekinthetőek az utolsó napok eseményeinek előképének.

7. A második eljövetel, a végső feltámadás

Erről a Jelenések Könyve tudósít, ami egy nehezen olvasható, képekkel, allegóriákkal teli látomás Jézus második eljöveteléről, az utolsó ítéletről és a feltámadásról. Részletesen nem írok erről, mert János írása nem fordítható le hétköznapi elbeszélésre, és nem akarok olyasmiket sem leírni, amiket én magam sem értek tisztán. Ezen a könyvön kívül is kapunk a feltámadással kapcsolatban tudást, magától Jézustól. A négy evangéliumban elszórtan, de sokszor utal arra Jézus, hogy aki őbenne hisz, annak örök élete lesz. Azt is elmondja, hogy az Atya rábízta a halottak fölötti ítélkezést, és hogy csak rajta keresztül, a benne való hit által vezetve juthatunk el az örök életre.

8. halálközeli élmények

Mindenképpen beszélnünk kell erről, hiszen rengeteg beszámolót olvashatunk, hallhatunk a klinikai halált megjárt emberektől arról, hogy a fizikai testükből kilépve mi mindent tapasztaltak meg egészen addig, amíg valamilyen hatásra, meggyőzésre vissza nem tértek a testükbe. És bár nagyon sok részlet hátborzongatóan azonos, vagy hasonló az elbeszélésekben, szólnunk kell néhány ellentmondásról is. Számomra a legérdekesebb az, hogy bár ezek az emberek fájdalmat már nem éreznek a testüket elhagyva, de minden egyéb érzékszervük működik. Látják és hallják, hogy mi történik körülöttük, beszélnek rég eltávozott hozzátartozóikkal, szeretteikkel, angyali lényekkel, nyilvánvalóan semmi szükségük a testükre, anélkül is tökéletesen kommunikálnak a világgal. Sőt, az emlékezetük is tökéletesen működik, hiszen miután visszatérnek, pontosan be tudnak számolni mindenről, ami azalatt történt velük, hogy a testükön kívül voltak. Számomra teljesen érthetetlen, hogy ha test és érzékszervek nélkül is tökéletesen el lehet boldogulni, akkor mi szükségünk van erre a földi, fizikai testre? Miért nem abban az állapotban vagyunk mindig, amiben ezek az emberek, hiszen közlekedni tudnak a levegőben, lebegni tudnak, nem kell lélegezniük, táplálkozniuk, nyilvánvalóan sokkal többre képesek, mint mi ebben a földi testben. Miért jönnek vissza? Dönteniük kell, hogy átlépnek-e a fénybe, átlépnek-e a kapun, vagy visszatérnek a földi testükbe. Valószínűleg ez a köztes állapot csak rövid ideig maradhat fenn, és vagy a halál, vagy a visszatérés a földi testbe lehet az, ami előbb-utóbb szükségszerűen következik a köztes állapot után.

9. mikor történik a feltámadás?

Láthattuk, hogy többféle feltámadásról beszél a Biblia. Mi azonban valójában – hiszen ez az egyetlen kérdés – arról a feltámadásról szeretnénk többet megtudni, ami a halálunk után következik, és amely során romolhatatlan testet, örök életet kapunk, a lelkünk ebben a halhatatlan testben fog tovább létezni abban a világban, amelyet Jézus készített el nekünk. A Biblia azonban érdekes kérdéseket vet fel azzal kapcsolatban, hogy mikor történik a feltámadás. Láttuk, hogy Jairus lányának és Lázárnak az esete nem az örök életre történő feltámadás, hanem a lélek visszatérése egy helyreállított, meggyógyított testbe. Van azonban egy feltámadás, amelyről Jézus beszél a keresztfán, és amely tekinthető az örök életre történő feltámadás egy példájának. A jobb oldalán megfeszített bűnözőnek azt mondja: „Bizony mondom néked, még ma velem leszel a Paradicsomban.” Ha valaki helyet kap a Paradicsomban, a Mennyországban, az minden bizonnyal örök életet, romolhatatlan testet kap, tehát ő már feltámadt az örök életre. A Bibliában van tehát arra példa, hogy az örök életre való feltámadás bekövetkezhet a János által leírtaktól eltérő módon, korábban, Jézus második eljövetelét megelőzően. Ennek a feltámadásnak tehát nem egyszerre kell bekövetkeznie minden ember számára. A próféták, a szentek, a valóban tiszta igaz emberek már most a Paradicsomban vannak. A Bibliában ugyan nincs erről szó, de azt hiszem nyilvánvaló, hogy Jézus anyja, Mária, apja, József (aki persze nem fizikai apja, de tiszta, méltó ember az örök életre), az apostolok, a mártírok már megkapták az örök életet, a második eljövetel előtt már Jézus országában vannak.

10. mikor támadt fel Jézus?

Nagyon érdekes kérdés, amivel azt hiszem eddig még senki sem foglalkozott, hiszen mindenki elfogadja az általános álláspontot, hogy Jézus harmadnapra, vasárnap reggel támadt fel, azonban egyáltalán nem egyértelmű Jézus feltámadásának az időpontja. Csak azt tudjuk, hogy pénteken este a halott test bekerült a sírba, és vasárnap reggel már nem volt ott. A feltámadás eközben bármikor megtörténhetett. Hogy mégis a vasárnap reggeli feltámadás lett az elfogadott, azért lehet, hogy így teljesedjen be Jézus jóslata, aki azt mondta: „Romboljátok le ezt a templomot, és én három nap alatt újjáépítem.” Itt a templom alatt a saját testét értette. Bár ez is ellentmondásos, hiszen itt három napról beszél, péntek estétől vasárnap reggelig viszont nem telik el három nap. Valójában a „három nap” és a „harmadnap” fogalmak keveredéséről van szó, ami több helyen előfordul a Bibliában. Mindenesetre péntek este Jézus csak akkor lehetett a jobb oldali megfeszítettel a Paradicsomban, ha a feltámadás valamilyen formában már megtörtént. Ugyanakkor, pénteken este Jézus az alvilágban is jár, erről a Biblia is szól, és a keresztény hagyomány is így tartja. Természetesen Jézus, mint isteni személy bír olyan hatalommal, hogy a tér és az idő és a fizikai test korlátai ne akadályozzák abban, hogy tetszőlegesen jelen legyen bármilyen helyen és időben. A Jézus feltámadásának idejével kapcsolatos kérdést csak azért említettem meg, mert furcsának tartom, hogy ez a kérdés sehol sem merül fel, a vasárnap reggeli feltámadást minden hívő különösebb ellenkezés nélkül elfogadja.

11. miért kérdés ez egyáltalán?

Mert az ember, ahogy öregszik, és egyre kevesebb a nap, ami a haláláig hátravan, mégis csak érdeklődni kezd, hogy vajon mi várja ott, azon a másik világon, ha van egyáltalán másik világ. És nemcsak érdeklődik, de egyre inkább szorong és fél attól, ami várja, vagy nem várja. Ami az idő múlásában a legrosszabb, hogy nem lehet visszalépni korábbi napokra, évekre, nem lehet újrakezdeni, még az aktuális napot sem, nemhogy az egész életet. És ez a visszavonhatatlanság az, ami rémisztő. A kerek születésnapokon jön elő leginkább, és amikor az ember 40 évesen visszagondol arra, hogy húszévesen milyen messzinek tűnt a 40, és hogy mennyire félt fiatalon attól az érzéstől, ami 40 évesen az övé lesz, és közben már nemcsak hogy eltelt a 40 év, de immár 50, aztán hatvan. És mindegy, hogy belül még ugyanaz a húszéves vagy, aki félt attól, hogy negyven lesz, valójában már hatvan vagy, és ki tudja, mennyi van még hátra.

12. a haláltól való félelem

A legtöbb ember életében, előbb-utóbb megjelenik a halál, az attól való félelem, legkorábban gyermekkorban, egy közeli hozzátartozó, vagy jó ismerős halálakor, akkor kezdi el félteni a gyermek a szüleit, és egyben önmagát is attól, hogy elveszíti őket, és egyedül, gyámolítás, támasz és szeretet nélkül marad. Aztán félni kezd az öregedéstől, a betegségektől és a fájdalomtól. Végül elkezd félni magától a haláltól, a halál vegytiszta esszenciájától. Lehet félni attól, hogy semmi nem vár a halál után, és lehet félni attól is, ami vár. Számomra a legrettenetesebb gondolat az, hogy egy olyan végtelen üres és hideg helyre kerülök, ami végtelenül zárt, eseménytelen, magányos, és amiben csak az attól való félelem marad velem, hogy ezen már nem tudok változtatni. Ez így leírva nem annyira borzasztó, de voltak olyan pillanatok az életemben, amikor teljesen precízen át tudtam élni ezt a hideg és magányos halott állapotot, és ebből elég nehezen tudtam kijönni, azóta pedig igyekszem elkerülni azt, hogy ez az érzés ennyire közvetlenül megérintsen.

12. a születés előtt

Van olyan érvelés, amely szerint nem érdemes félnünk a haláltól, ugyanis a halál utáni állapot nem különbözik a születés előtti állapottól. Ahogy az ember nem fél attól, hogy milyen volt a születése előtt, úgy attól sem kell félnie, hogy mi lesz a halála után. Ez az érvelés több szempontból hibás. Egyrészt, a születés előtti állapotom már elmúlt, ettől félni tényleg nincs értelme. Csak attól félünk, ami eljövendő. Ami elmúlt, az már nem rémiszt, legfeljebb rossz rá visszagondolni. Másrészt én például nem emlékszem semmire a születésem előtti állapotommal kapcsolatban, valószínűleg azért, mert nem volt ilyen állapot, a nemlétezésre nem lehet emlékezni. Viszont, amikor megszülettem, és tudatos lény lett belőlem, a helyzet megváltozott. Most már tudom, hogy van tudatom, és most már félhetek attól, milyen lesz, ha elvesztem azt. Persze, könnyű azzal érvelni, hogy ha már nem leszek tudatos, akkor már nem is lesz rá alkalmam, hogy érzéseim, félelmeim legyenek, csakhogy nem tudom, hogy a halállal teljesen megszűnik-e a tudatom, másrészt most van tudatom, és amíg ez így lesz, alkalmam és eszközöm is van rá, hogy féljek annak elvesztésétől. De ami a legfontosabb, a félelem egy érzés, amit racionális gondolkodással nem lehet kikapcsolni. Hiába szólnak erős érvek amellett, hogy a haláltól nem érdemes félni, mégis félni fogunk tőle, mert ez az érzés pontosan azért ilyen fenyegető és szorongató, mert irracionális.

13. a halálból visszatérő

Hogyan szerezhetnénk abszolút bizonyosságot arról, hogy létezik túlvilág, és hogy a halálunk után nekünk is helyünk lehet ott? Talán ha valaki visszajönne odaátról, elmesélné, mi van ott, nyugodtabbak lehetnénk a halálunkat illetően. Hinnénk vajon neki? Tudna ellenőrizhető dolgokat mondani, ami alapján minden kétkedésünket félre tehetnénk? Azt hiszem, nem. Olyasmiket is tennie kellene, amik alapján megbíznánk abban, hogy amit mond, az tényleg igaz. De hát éppen ez az, amit Jézus tett. Csodákat láthattak azok, akik a közelében voltak. Ezzel bizonyította, hogy hihetünk neki. Próféciákat teljesített be, sőt ő maga is tett számos jóslatot, amiket aztán beteljesített, vagy beteljesedtek a halála után. Ezzel bizonyította, hogy igazságot mond akkor is, amikor a feltámadásról, az örök életről és a nekünk készített lakóhelyről beszél, a Paradicsomról. Jézus az a halálból visszatérő, aki bizonysággal szolgál a halál utáni létezésről. Ő az, aki elveszi a halálfélelmünket, és biztonságot ad nekünk. Ehhez azonban el kell őt fogadnunk, a szívünkbe kell hívni, hogy vezessen bennünket az úton, hogy ne a bűn nyomán járjunk, hanem a nehéz úton, az ő útján.

Különleges tudatállapotok

Ezek az állapotok a halál és feltámadás szempontjából azért érdekesek, mert mindegyikben kapcsolatba kerülünk egy másik világgal, ami talán a túlvilág, talán egy szellemi világ, egy spirituális otthon, vagy számos más, lehetséges világ egyike.

1. álom

Előfeltétele az alvás, de az alvás teljes folyamata során csak bizonyos szakaszokban álmodunk. Senki sem tudja miért, egy biztos: létfontosságú nemcsak az alvás, de az álom is az emberi psziché integritása szempontjából. Számomra az álom mindig meglepő és érthetetlen, azért, mert azokban én is csak egy szereplő vagyok, nem én irányítom, és nem is én készítem az álmaimat. Megdöbbentő, amikor húsz-harminc szereplő tőlem függetlenül mozog, beszél az álmaimban, hol egymással, és én hallgatom őket, hol pedig velem állnak szóba, mindegyiknek saját arca, ruházata, viselkedés-, és beszédmódja van. Hogyan lehetséges, hogy a saját agyam képes ilyen bonyolult forgatókönyvek megírására, és képpel, színekkel, hanggal, tapintással és illatokkal teli megjelenítésére. És akkor ez számomra a valóság. Nagyon nehéz az álmokat nem úgy tekinteni, mint egy utazást egy valóban valahol létező világba, annyira bonyolultak és gyönyörűségesek ezek a világok, én hiszek abban, hogy ezek valóban léteznek.

Bessi képe a Pixabay -en.

2. meditáció

A meditáció szintén elkülönül a többi állapottól, ami a legkülönlegesebb ebben, hogy az ember megtapasztalhatja a saját tudatának létezését anélkül, hogy bármi más lenne a tudatában. Az agyam ilyenkor üres, nem jutnak el hozzám a külső ingerek, gondolataim sincsenek. Az egyetlen érzés, ami az agyamat kitölti, a saját tudatom létezésének érzése. Ennél jobban nem lehet kiüresíteni az elmét, mert az valószínűleg egyenlő lenne az öntudat elvesztésével. Számomra a meditáció volt az az eszköz, ami segített rájönnöm arra, hogy a „Gondolkodom, tehát vagyok” állításnál van egy, ami sokkal jobban leírja az igazságot, ez a mondat pedig így hangzik: „Vagyok”. Ez éppen a meditációban megtapasztalt valóság, amikor számomra gondolatok sincsenek, csak a létezés tudata. Szavak sincsenek, így még magamban sem mondhatom ki ezt a mondatot, mert azonnal megsemmisíteném a mély meditáció állapotát.

3. öntudatlanság

Ez az igazán különleges, egyedülálló tudatállapot, hiszen ilyenkor nem is vagyunk tudatunknál, ezért ezt furcsa is tudatállapotnak nevezni. Ha eltekintünk az ájulás, a műtétek során végzett altatás során bekövetkező öntudatlanságtól, akkor a mindenki számára mindennap bekövetkező öntudatlan állapot, az álom nélküli alvás állapota. Hogy ez miért annyira különleges? Azért, mert nagyon hasonlít a halálra, nem véletlen, hogy néha az alvást „kis halál”-nak is nevezik. Mivel nem álmodunk, nem vagyunk tudatunknál, az érzékszerveink működnek ugyan, de az agyunk nem juttatja el a beérkező ingereket a tudatunkhoz, hiszen az nem éber, hanem alszik, vagy, ha úgy tetszik, akkor halott. Az álom nélküli alvás egy dologban viszont rendkívüli módon különbözik a haláltól, ebből ugyanis van felébredés. Az ébredés után a tudatunk ott folytatja, ahol előző nap abbahagyta, vagy szerencsés esetben, akár az éjszakai álomra, vagy álmokra is visszaemlékezhetünk. Ha az álmunkkal ébredünk, azonnal rögzíteni kell az emlékezetünkben, különben örökre elvész. De most ismételjük meg a leglényegesebb tényt, azt, ami ennek az írásnak a legfontosabb mondata: a halál és az álom nélküli alvás ugyanaz abban az értelemben, hogy a tudatunk kikapcsolt állapotban van. És mivel a tudat meghatározó tulajdonsága, az hogy tudatában van önmagának, az igazság az, hogy a tudat nem létezik sem a halál pillanata után, sem pedig az álom nélküli alvás közben. Mivel azonban az alvásból van visszatérés, két lehetőséget tudok csak elképzelni: vagy a tudat minden ébredéskor újra megszületik, vagy a tudat, vagy nevezzük inkább léleknek, én-nek, valójában több részből áll: van egy tudatos és egy nem tudatos része. Az alváskor csak a tudat szűnik meg, a nem tudatos rész megmarad, és ez ébreszti újra és újra öntudatra az embert az ébredéskor. Ez a lehetőség viszont utat nyit egy új elképzelés előtt: a halál is csak a tudatos rész kikapcsolása, a lélek tudattalan része valójában fennmaradhat. A feltámadás ebben az esetben a tudattalan lélek által elvégzett visszakapcsolása az öntudatnak, és ha ehhez társul még egy új test is, akkor teljes lehet a feltámadás. Mindenesetre egyszerre hátborzongató és megnyugtató, majdhogynem kellemes a gondolat, hogy a halál nem is olyan rémisztő, hiszen minden éjszaka többször is megtörténik velünk. Ez a lehetőség annyira érdekes, hogy erre még szeretnék egy külön írásban visszatérni.

4. megvilágosodás, elhívás

Ezek olyan állapotok, amikor az ember közvetlenül érzékeli a másik világot, kapcsolatba lép hírhozókkal, angyalokkal, tanítókkal, akiktől feladatokat kap, amiket aztán később, itt a földön végrehajt. Jeanne D’Arc is ilyen elhívást kapott, majd a feladata teljesítése után mártírhalált halt. Szentek, próféták, mártírok hosszú sorát említhetnénk akár a Bibliából, akár a történelemkönyvek lapjairól, akik mind átélték az elhívás, a megvilágosodás állapotát. Éppen most, a napokban olvasom Emmerich Anna Katalin egészen részletes látomásait Jézus szenvedéseiről. De még mártírnak sem kell lenni ehhez, bárki átélheti a megvilágosodás kegyelmét, akár ima közben, akár hétköznapi cselekedetei során. Én tökéletes pillanatnak nevezem azt az állapotot, ami bármikor előfordulhat, amit előidézni nem lehet, csak megkapni, és amikor az ember hirtelen eggyé válik az Univerzum egészével. Ez néha csak egy pillanat, néha tovább tart, de mindenképpen meghatározó az ember életében, aki ezt akárcsak egyszer is átélte. Én azt hiszem, a hívővé válás egyik útja az ilyen élmény megtapasztalása.

5. pszichotikus szerek által okozott megváltozott állapotok

Ezekről nem tudok semmi közelebbit írni, csak könyvekből tájékozódtam én is ezekről a szerekről. Ami nagyon meglepett az az, hogy a DMT, ami a szerotoninnal szinte teljesen megegyező anyag, képes vallásos élményeket is kiváltani. Én úgy gondolom, már ez önmagában alaposabb vizsgálódást igényelne, hiszen egy oxigén-atomnyi különbség attól az anyagtól, ami egy normális ingerület-átvivő az agyban (a szerotonin), és mégis képes különleges tapasztalatokat adni az ember számára (a dopamin), az nem magyarázható meg pusztán kémiai és neurológiai alapon. Inkább arról lehet szó, hogy ez az anyag, más tudatmódosító anyagokhoz hasonlóan valójában nem a tudatot módosítja, így az elnevezése is hibás, hanem kinyit egy kaput, egy olyan kaput, ami egy létező másik világra nyílik (ebben az értelemben használhatja Huxley is az „érzékelés kapui” kifejezést). Ebben nagyon hasonlít az álomra, amikor szintén más, különös világokkal kerülünk kapcsolatba. A sámánok, az indián gyógyítók is használják ezeket az anyagokat a földi világon túli világokkal történő kommunikációra. Ezen „utazások” során képesek olyan tudás megszerzésére, amit aztán gyógyításra és tanításra használnak.

Gerd Altmann képe a Pixabay -en.

Mit mondhatunk végül?

Az én végső következtetésem az, hogy az egyetlen kérdésre nem adhatunk még csak közelítően kielégítő választ sem. A logika egy irracionális félelemmel szemben erőtlen, és csak ebben a világban működik, abban az ismeretlen másikban nem. A közvetlen tapasztalatszerzés sem működik, az egyetlen nagyjából megbízható módszer lenne, ha visszajöhetnék a halálból, és emlékeznék arra, milyen volt az a másik világ. De ha nincs másik világ, akkor még emlékeznem sem lenne mire. Talán így a legjobb, talán éppen azért ilyen a világ, mert a tudatunk nem tudná elviselni a biztos választ az egyetlen kérdésre. Ha kiderülne, hogy teljesen eltűnik minden, ami egykor mi voltunk, és az életünk gyakorlatilag teljesen értelmetlen, annak beláthatatlan következményei lennének, elképzelhető, hogy ez a tudatos lények teljes kihalását okozná. De az sem lenne jobb, ha kiderülne, hogy van mennyország és van pokol is, az ateisták számára ezzel már ez a földi világ is maga lenne az örök szenvedés. Míg ha az derülne ki, hogy odaát megszűnik a szabad akaratunk, és többé már nem változtathatunk a sorsunkon, és még a szabad akarat illúziója sem lenne a miénk, az is elképzelhetetlenül szörnyű hellyé tenné már ezt a világot is. Olyan káros lenne a túlvilági sorsunk ismerete, mint a jövőbelátás, a jóslás. Aki kíváncsi a saját jövőjére, az önsorsrontó. Egy rossz jövő, egy közeli betegség, halál jóslata olyan mértékben tönkreteszi az addig még hátralévő életet, hogy akinek van egy csöppnyi józan esze, az nem kutatja a saját jövőjét. Az emberi psziché akkor érzi magát a legjobban, akkor a legegészségesebb, ha megelégszik a múltjával és a jelenével, és megpróbálja a jövőjét maga alakítani. Ami pedig a jövőjében nem befolyásolható, azt elfogadja akkor, amikor az eljön, és nem akarja tudni előre. Hogy a halál utáni állapotunkról nem tudhatunk biztosat, az talán éppen a saját tudatunk, pszichénk szempontjából a legjobb, így tudunk egészséges, boldog, harmonikus életet élni. Még az is lehet, hogy az egyetlen kérdésre a válasz ott rejlik valahol mélyen bennünk, de a Teremtő lepecsételte azt egy feltörhetetlen pecséttel, hogy az igazság megismerésével ne tudjuk tönkretenni a saját életünket. Ahogy senki sem láthatja Istent szemtől szemben, mert nem tudná elviselni a tudata, és azonnal szörnyű halált halna, éppolyan felkészületlen és védtelen a pszichénk a halál utáni léttel, állapottal kapcsolatos igazsággal szemben. Talán éppen a bizonytalanság a legjobb, amivel a Teremtő elláthat bennünket, és akkor tesszük a legjobbat, ha elfogadjuk ezt a bizonytalanságot. Gondolkodni persze lehet továbbra is, de én azt hiszem születésünktől fogva védettek vagyunk az igazsággal szemben, ezért nem is tudhatjuk meg sohasem. Csak a halálunk pillanatában, vagy még akkor sem. És ez a legtöbb, amire vágyhatunk.

Nyíregyháza, 2019. szeptember 24. – 2020. február 29.

Egy Isten van

Spirituális írások, , , , , , , , ,

Mindig is gondolkodóba ejtett a vallások sokszínűsége. Miért volt és van ennyiféle vallás, ennyiféle hit (beleértve az ateizmust is, amiből érdekes módon csak egyetlen egy fajta van), ennyiféle szertartás, szent könyv, elképzelés a túlvilágról, ennyiféle törvény, az erkölcsi szabályoknak ennyi fajtája. A természeti vallások, az ókori népek többisten-hite, az amerikai őslakók vallásai, mítoszai, rituáléi, talán még természetes módon elfogadhatók. A buddhizmus, a konfucianizmus inkább filozófiai rendszernek tekinthetők. A hinduizmus, a Sinto, vagy az egyiptomi vallás a többi említett valláshoz hasonlóan szintén többisten-hit, mégis a vallások legtöbbje hasonló abban, hogy egy főistent tisztelnek, hisznek a világ teremtésében, a túlvilág létezésében, és abban, hogy az emberek a haláluk után vagy jutalmat, vagy büntetést kapnak majd az életük során elkövetett cselekedeteik következményeként.

Miért van hát ennyiféle vallás, ha valójában ugyanazokra az alapokra épül mindegyik hit?

Azért, mert nem részesültünk tiszta kinyilatkoztatásban. Kaptunk prófétákat, akik prófétáltak. Kaptunk csodákat, kapunk álmokat, megérzéseket, és ha meditálunk, vagy felnézünk a csillagos égre, vagy szembesülünk a természet hatalmasságával és csodálatosságával, akkor a szívünkben (és nem az agyunkban) megérzünk valamit Isten létezéséből.

Aztán ott van a morális jó, amit nem magyarázhatunk semmilyen logikával, ott van az Univerzum a végtelenül valószínűtlen finomhangoltságával, ott van az élet különlegessége, az emberi tudat kivételessége. Mind-mind bizonyíték Isten létezése mellett.

Tiszta kinyilatkoztatás hiányában, viszont el kellene fogadnunk, hogy a hitek, a vallások különbözőek lesznek, még akár minden embernek is lehetne külön vallása és hite.

A helyzet azonban rendkívüli módon megváltozott, először az Ószövetséggel, ami írásos, világos kinyilatkoztatás, Isten közvetlenül adta át Mózesnek. És ami még ennél is nagyobb változást hozott, az Emberfia eljövetele a Földre.

Köztünk élt, bűntelenül, tanított, csodákat tett, gyógyított, és meghalt értünk a kereszten. Az apostolain keresztül világos kinyilatkoztatásokat tett, elmondta hogyan éljünk, ha az örök életre vágyunk.

Itt tehát örökre megváltozott minden. Végre lehetőséget kaptunk, hogy az eddigi, mondhatni ösztönös vallások, végre egy vallásban egyesüljenek. Ez egyrészt elkezdődött, sajnos nagyon sok részén a világnak elképesztő kegyetlenséggel (a spanyol hódítás Dél-Amerikában), erőszakos térítéssel, a kereszténységnek gyökeresen ellentmondó módszerekkel. Másrészt viszont India, Kína, Japán gyakorlatilag érintetlen maradt, ezekben az országokban mind a mai napig nem tud elterjedni a keresztény vallás. És, ami számomra mindeddig a legnagyobb rejtély volt, kialakult egy új vallás, a muzulmán vallás, ami szintén egy Istenben hisz, szintén tiszta kinyilatkozáson alapul, Gábriel arkangyal és a muzulmán vallás alapítója közötti közvetlen kommunikáción, ami később egy szent könyvben is alakot öltött.

Miért? Ha Isten elküldte egyszülött fiát, hogy meghaljon az emberiség bűneiért, miért küldi el arkangyalát, hogy egy másik vallás alapjait letegye. Egy olyan vallásét, amelyben az Ószövetség és az Újszövetség számos szereplője és történése is jelen van. Egyrészt meghökkentően sok a hasonlóság, viszont alapvetően nagyok a különbségek. És ezek a különbségek bőven elegendőek ahhoz, hogy a két, illetve három monoteista vallás képviselői mind a mai napig véres háborúkban gyilkolják egymást.

Miért? Kérdezem újra és újra. Keresztények, zsidók és mohamedánok. Egy Istent ismernek el, mégis gyilkolják egymást.

És ha még mindez nem lenne elég, itt van a számtalan egyházszakadás a keresztény (keresztyén) egyház történetén belül. És ezek a szakadások sem voltak éppen békések, a harmincéves háború Európának a háború sújtotta részén a lakosság nagy részét elpusztította (8-11 millió ember halt meg), mintha nem lett volna elég az iszlám pusztítás; a déli-, és keleti területek után, most Európa középső részei is pusztasággá változtak, ezúttal az ugyanazon vallás különböző elveket valló hívei miatt. Persze a katolikus-református ellentéten kívül politikai okai legalább ugyanennyire voltak a háborúnak, mégis a harmincéves háború vallásháborúként jellemezhető leginkább.

De itt van a számomra leggyalázatosabb cselekedete a magukat kereszténynek valló embereknek: a IV. keresztes hadjárat katonái 1204. április 13.-án elfoglalják és feldúlják Bizáncot. ami szintén egy keresztény birodalom központja volt. A pusztítás oly mértékű volt, hogy a város soha nem tudott ismét talpra állni, és később a muzulmánok ostromát sem bírta ki. De említhetném az I. keresztes hadjárat során elkövetett gyalázatos bűnöket, amikor Jeruzsálem elfoglalásakor mindenkit, aki a városban volt, meggyilkoltak, ezzel hosszú időre meghatározták a keresztények és muzulmánok igen rossz viszonyát (ezek után lovagnak is nagyon nehéz őket hívni, keresztesnek pedig végképp nem kellene).

De miért is foglalkoztat ez a kérdés engem ennyire, éppen most?

Ennek egyetlen oka van: a koronavírus járvány. Már a korábbi járványok (pestis, kolera, fekete-himlő, spanyol-nátha, …) történetének tanulmányozása is elvezethetett volna erre a következtetésre, de az a mostani járvány egészen más, mint a korábbiak.

Egyrészt ennek részese vagyok, itthon töltöm a napjaimat, minden nap látom a szomorú számok növekedését a televízióban, az internetes hírforrásokban, és félek, és féltem a szeretteimet, féltem az egész világot.

Másrészt ez talán az első teljes világjárvány, ami nem hagy ki egyetlen egy, emberek által lakott vidéket sem. És ez az, ami egyik este, elalvás előtt elindította bennem a gondolatsort, ami végül ehhez az íráshoz vezetett.

Mert ez a járvány hihetetlenül demokratikus. Nem pozitív értelemben, hanem a miatt adtam neki ezt a jelzőt, mert nem tesz különbséget az emberek között, sem bőrszín, sem vallás, sem nem, sem életkor szerint. Semmilyen értelemben nem válogat az emberek között, bárki elkaphatja. A túlélési esély csökken az életkor és ezzel az egészségi állapot függvényében, de ez minden betegség és járvány esetében így van (bár kétségkívül voltak, vannak, a gyermekeket fokozottabban veszélyeztető betegségek is).

És most emeljük ki ezt a jellemzőjét: nem tesz különbséget a különböző hitű emberek között sem, sőt az ateisták is ugyanolyan eséllyel betegedhetnek meg, mint a hívő emberek.

Ha emberi ésszel gondolkodunk, arra juthatnánk, hogy ha Isten le akarna számolni a hamis vallások híveivel, akkor nekik kellene nagyobb arányban, vagy éppen kizárólagosan megbetegedniük. Most azonban nem mondhatja egy muzulmán hívő sem, hogy az ő Istene az egyetlen, a hatalmas, hiszen nem menti meg őket a járványtól. De nem mondhatja egyetlen keresztény sem, hogy az ő hite az egyedüli igaz hit, hiszen őt sem kíméli a járvány a legkevésbé sem.

Itt van tehát a járvány, ami nem tesz különbséget a különböző vallások hívői között, de még a hitetleneket sem teszi védtelenebbé. Mindenki egyformán esélyes a vírusra, és arra is, hogy meghal a járványban.

Akkor nincs Isten? Ha egyik vallás Istene sem tudja megvédeni a híveit egy ilyen vészesetben, akkor talán egyik vallás hívőinek sincs igaza. Talán az ateistáké lesz a végső szó?

Nem. Isten van, és a sok létező vallás ellenére egyetlen egy Isten van. Minden, amit a vallások tanítanak, ugyanannak a forrásnak a mellékágai, más emberek, más értelmezései. Isten nem tud közvetlenül hozzánk szólni, ami tudást kapunk tőle, az mind átmegy emberi tudatunk szűrőjén. És szabad akaratunk van arra, hogy letagadjuk a legnyilvánvalóbbat, vagy, hogy elfogadjuk a legvitatottabbat is. Szabadok vagyunk abban, hogy az Isten által hozzánk eljutó közlésekből, információból, képekből, érzésekből, mondatokból, álmokból mit fogadunk el, és milyen Istent látunk magunk előtt.

Jobb lenne, ha mindannyian ugyanazt az Istent látnánk, és ugyanabban a Teremtőben hinnénk? Nem tudom, valamiért ez nem így van. Talán a szabadságunk, talán az eredendő bűn miatt, talán maga Isten akarja így.

De ez a sokféle kép, elképzelés és hit nem azt jelenti, hogy sok Isten van, hanem azt, hogy ugyanannak az egyetlen Istennek van az emberek számára többféle manifesztációja, megjelenési formája.

Hogy ez mennyire így van, elég, ha megnézzük a jeruzsálemi Templom-hegyet és a Golgotát, ami nem messze van a Templom-hegytől.

A Golgota alatt a hagyomány szerint ott van Ádám sírja, koponyája, ott halt meg Jézus a kereszten és ott is támadt fel. A Templom-hegyen akarta Ábrahám Izsákot feláldozni, talán ott van a frigyláda is a hegy alatt, ott vannak az első és a második templom romjai, ott kergette ki Jézus a pénzváltókat a templomból, ott jósolta meg Jeruzsálem és a Templom pusztulását. És most Jeruzsálem szent hegye a muzulmánok legszentebb helye is egyben, rajta két mecsettel, ezek örökre lehetetlenné teszik, hogy ásatásokat végezzenek a hegy alatt. Olyan ez, mint egy pecsét. A három monoteista vallás összes szent titkát védi egy pecsét, hogy soha senki se zavarhassa a hegy és a hegy alatt lévő ereklyék nyugalmát.

Egy város, a hagyomány szerint itt van a világ közepe, háromféle hit, háromféle nézet, háromféle történelem.

A jeruzsálemi Templom-hegy

Hátborzongató. Mintha az egész város azt sugallná, hogy ne engedjetek a látszatoknak, nézeteknek. Csak én vagyok a ti Istenetek, egyedül. Nézzétek, a népek, a hitek, a szeretet, a gyűlölet, az imák itt kavarognak ebben a városban, és nektek mégsem nyilvánvaló, hogy én vagyok itt.

Az egyetlen élő Isten. Az, aki van, az, aki szeret. Ha bajt láttok magatok körül, nem én haragszom, a szeretetem sem csökkent szemernyit sem. Ti magatok távolodtatok el tőlem, de talán nincs még késő. Talán felnyílik a szemetek, egyszer, végre.

És meglátjátok, hogy én itt vagyok, a megváltás megtörtént, mindenki előtt nyitva áll a bűnbocsánat, ha igazán elszámol a bűneivel és megvallja azokat.

Kérjetek és megadatik, zörgessetek és megnyittatik, keressetek és találni fogtok.

Ha Jeruzsálemben nincs béke, ahol minden kőben, fában, fémben ott vagyok, ha gyűlölet van a szeretet helyett, ott, ahol minden rám emlékeztet, ott, ahol az Emberfia vitte a keresztet, ahol a vérét felitta a föld, hogyan legyen béke másutt. Ha ott sincs béke, ahol felbonthatatlan pecséttel őrzöm a múltat, ahol mindenki találkozhat velem, ha eljön és imádkozik, akkor hogyan várhatjátok, hogy bárhol másutt a Földön béke legyen? Amíg ennyi istent imádtok, és amíg nem ismeritek fel, hogy csak ÉN vagyok, az EGY, addig csak egy tört valóságot láttok.

Keressétek az egyetlen Istent, és a vész elmúlik a fejetek fölül.

Jeruzsálem az ő jelképe, akármilyen formában tiszteljük őt, akárhogyan imádkozunk hozzá, ő EGY, a teremtés és a szeretet istene.

Nyíregyháza, 2020. március 29. – 2020. április 10.