Spirituális írások kategóriaarchívum

A kereszténység születése

A kereszténység megszületése egy hosszú folyamat, amely valójában még ma sem ért véget. A hit, a vallás formálódik, a hívők is változnak, egyvalami nem változik, a Szentírás. És mégis számomra a kereszténység megszületése egyetlen jól meghatározott pillanathoz köthető, abban a pillanatban minden eldöntetett, megszületett a hit, a Megváltó feltámadásába vetett hit, ami a keresztény hit, vallás alapja, e nélkül nincs keresztény ember. Aki nem hiszi, hogy Jézus valóban meghalt a bűneinkért és azután feltámadt, az nem keresztény, az lehet, hogy sok mindenben elfogadja a tanításokat, és esetleg még azok szerint is él, de hiányzik belőle a feltámadásba vetett hit, az lehet kiváló, nagyon jó ember, de nem keresztény.

És a kereszténység kialakulása, a feltámadásba vetett hit születése egyetlen mondatban ragadható meg teljességében, világosságában és tisztaságában: „És látott és hitt.”

A kereszténység születése bővebben…

Az álmokról

Gyermekkorom óta foglalkoztatnak az álmok. A mai napig emlékszem arra az álomra, amit nagymamámnál aludva éltem át: a szekrényből, ami az ágy mellett állt, előlépett valaki, és egy pisztollyal a hasamba lőtt. Amikor felébredtem, emlékeztem az álomra, és meglepetten és kicsit ijedten vettem észre, hogy a tenyeremet a hasamra tettem alvás közben, éppen arra a helyre, ahová álmomban a lövést kaptam. Akkor döbbentem rá, hogy az álom és az ébrenlét között kapcsolat van. Ma is, ha arról olvasok, hogy álom közben az agy megbénítja az izmokat, hogy azok ne kövessék az álombeli mozgásokat, megkérdezem, vajon az én tenyerem hogyan került a hasamon arra a helyre, ahová az álombeli lövést kaptam, ha az agyam merevségre utasította az izmaimat. Talán mégis kivételt tett akkor a karommal és a tenyeremmel, hogy valahogy értesítsen az álom jelentőségéről. Persze a mai napig nem tudom, mit kellett volna akkor megértenem. Mindenesetre ez az a legkorábbi álmom, amire bármikor vissza tudok emlékezni, pontosan amiatt, hogy az álom valahogy kinyúlt a valóságba, és ébredés után nem hagyta, hogy csak úgy elfelejtsem. Úgy erősítette meg magát az emlékezetemben, hogy a testemmel adott jelzést, és ezt a jelzést már éber állapotban észlelve, a hirtelen előbukkanó álomemléket már az éber agyam emlékezete rögzítette.

Annyira érdekeltek az álmok, hogy többször is elkezdtem lejegyezni őket, arra várva, hogy valamikor majd megfejtem a leírt álmok értelmét. De az álmok csak egyre jöttek, a feljegyzések csak egyre gyűltek, a füzetek vastagodtak anélkül, hogy bármire rájöttem volna. És mivel nagyon nem szeretek kézzel írni, valószínűleg azért, mert csúnyán írok, egy idő után mindig abba hagytam a jegyzetelést, a füzeteket pedig összetéptem és kidobtam.

Aztán egy-egy különleges álom újra és újra arra kényszerített, hogy lejegyezzem, most már persze számítógéppel. Ennek egyetlen hátránya van a számos előnye mellett, sokkal tovább kell emlékeznem az álmaimra, mint amikor papír alapú volt az álomnapló. Hiszen van, hogy csak reggel a munkahelyemen, vagy este, már itthon tudom gépre vinni az álmot, amit éppen álmodtam, ráadásul nemegyszer 4-5 álmot kell leírnom egyetlen éjszaka eredményeként.

Ezért kénytelen voltam kialakítani egy technikát, amivel több álom, és hosszabb időre is megőrizhető, legalábbis addig, amíg lejegyzem. Ébredés után azonnal meg kell próbálni minél több részletet átvinni az álmokból a „nappali” memóriába. Minél különlegesebb az álom, ez annál könnyebb. De sajnos minél hosszabb idő telik az ébredés után, az álmok elevensége annál jobban kopik, és annál több részlet vész el örökre.

Ám olyan is van, hogy az elveszettnek hitt álmok tényleg visszajöhetnek. Néha csinálok olyan „gyakorlatokat”, hogy meditáció közben megpróbálok az álmaimra visszaemlékezni, és ilyenkor csak jönnek, egyre régebbi, egyre részletesebb álmok, néha megdöbbentően nagy számban. Persze felmerülhet a kétely, hogy honnan tudom, hogy ezek valóban felidézett álmok, és nem akkor, a meditáció alatt találom ki őket, de erre csak az a válaszom, hogy tudom, hogy ezek álmok. Ilyen furcsa történeteket és képeket nem tudok éber állapotban kitalálni, ezért ismerem meg őket. Ha képes lennék ilyen különleges tartalom előállítására éber tudatállapotban, már régen a világ legnagyobb írója és költője, plusz festője lennék.

Egy-két dolog azért van, amire mégis csak rájöttem az évek során. Az egyik az, hogy álmomban soha nem félek. Haltam már meg álmomban, jártam már a túlvilágon is, sőt vissza is jöttem onnan, hajtottam végre ugrást a hipertérben, utaztam űrhajóval, ott voltam, amikor az Univerzum elpusztult, többször átéltem a születésemet, találkoztam emberekkel, akik a születésem előtt segítettek, szinte kiképeztek, de mindezen álmok közben soha nem éreztem félelmet. Mindig a hihetetlen nyugalom és béke érzete az, amire felébredve emlékszem. Amikor a halálból visszatért emberek beszámolóit olvasom, és mindegyikük hatalmas békéről és nyugalomról számol be, olyan érzésekről, ami megváltoztatja a későbbi életüket, akkor mindig az jut az eszembe, az álmaimban én is valami hasonlót érzek. Őszintén vágyom erre a békére, és nem értem, hogy amikor felébredek, hová lesz ez a végtelen nyugalmas érzés, miért leszek szinte azonnal feszült, szorongó, mint egy ketrecbe zárt állat. Talán mert valóban ketrecben vagyok? Az éber tudatállapot egy fogság lenne a végtelen lélek számára, aki csak az álmaiban tudja átélni azt a nyugalmat és békét, ami azt a helyet jellemzi, ahonnan erre a világra érkezett? Nem tudom, természetesen, de az álmaim egyik legfontosabb jellemzője ez a végtelen béke.

A második, nem kevésbé fontos jellemző, a döntéskényszer teljes hiánya. Éber állapotban állandóan választanom és döntenem kell, megannyi alternatíva, lehetőség, út között. Talán ez okozza a félelmet és a szorongást is, vajon sikerül-e jól döntenem, vajon nem választok-e olyan utat, amely rossz irányba visz, és ahonnan már nem lehet majd visszatérnem. Az álmaimból ez teljes egészében hiányzik. Ott nem kell döntenem, a dolgok teljesen maguktól történnek. Nekem csak át kell élnem őket, csak figyelnem kell, mint egy filmet, úgy vagyok aktív szereplő, hogy valójában passzív néző vagyok.

Karyme França fotója a Pexels oldaláról

Az őszinte igazság az, hogy az álmaim annyira másak, mint a valóság, és annyival jobban érzem magam az álomvilágban, hogy már-már jobban szeretek aludni és álmodni, mint ébren lenni. Egyszer valaki azt mondta nekem, ő sajnálja az alvásra az időt, én annyit mondtam neki, hogy az alvásra szüksége van mindenkinek, az alvás hosszabb megvonása halált okoz, ezért ne sajnálja az időt rá. Ez is igaz persze, de valójában azt kellett volna mondanom, hogy ha olyan álmai lennének, mint nekem, akkor az ébren töltött időt sajnálná, mert azzal is kevesebb idő jut az álmokra. De ezt nyilván nem mondtam neki, nem volt rá felkészülve, mint ahogy akkor még én sem. Ma már őszintén látom, és merek is róla beszélni, és ezt ajándéknak tartom, és nem annak a jeleként értékelem, hogy alkalmatlan lennék a valódi életre vagy, hogy ne tudnék megbirkózni a valósággal.

Az álmok tudósítások egy másik világból, de hogy mi a szerepük, azt nem tudom.

Még valami jellemző az álmokra, olyanok, mint egy novella. Van kezdetük, kibontakoznak, majd véget érnek. És bár számtalan, az éber elme számára ellentmondó és logikátlan cselekmény is van bennük, a történet fő eseményszála mégis csak összefüggő. Nem igaz az tehát, hogy ez olyan lenne, mint a hallucináció, az sem igaz, hogy az agy minden ráció nélkül, véletlengenerátor-szerűen dobálja fel a színeket, helyszíneket, eseményeket az álom színpadára, minden egyes álomnak története van, ami összefüggő, magában is megálló cselekménysor. Az agy ilyenkor olyan, mint egy író, vagy rendező. És én csak azt nem értem, hogy ez a kiváló alkotóművész hová tűnik éber állapotban. Miért tűnik el belőlem szinte teljesen. Hogy ez az író hasonlat mennyire helytálló, az is bizonyítja, hogy az egyik novellámat, a Lynn címűt, éber állapotban írtam ugyan, de teljes egészében egy álomból származik. A völgy, ahogy megtelik levegővel, a kapszula, a kirakat, amiben Lynn végül meglátja a valóságot, mind-mind az álom része volt. Az az álom tehát egy teljes értékű történet volt, amit tényleg csak le kellett írnom.

Persze ez a kitűnő művész néha túlzásba viszi a kreativitást, ilyenkor annyi logikátlanságot halmoz fel az álomban, hogy ennek mindig ébredés a vége. Nagyon sok ilyen álmom volt már, amikor az első logikátlan elem előkerült, az álom még valahogy igyekezett azt hihetővé tenni, korrigálni, de aztán ahogy a szálak egyre kuszábbak lettek, és az ellentmondások is egyre képtelenebbé tették a történetet, az agy egyszer csak úgy dönt, hogy „na jó, elég volt ebből, ez már annyira kusza, hogy tényleg túlzás”, és felébreszt. Pedig mit is tehetnék, ha tovább álmodnám az egyre logikátlanabb álmot? Semmit. És valamiért mégis, egy szinten túl, az agy inkább megszakítja a történetet, mint hogy tovább varrja a szálakat. Ennek is van nyilván valami oka, de egyelőre nem világos, hogy mi lenne az.

Az álmok további fontos jellemzője az egyediség. Soha nem ismétlődik meg ugyanaz az álom kétszer. De van egy ezzel ellentétes tendencia is, az ismétlődő témák. Ilyen az, amikor az egyetemen már a diploma megszerzése után még vizsgáznom kell egy olyan tárgyból, amiből semmit sem tudok, és olyan kevés időm van a vizsgáig, hogy teljesen reménytelennek tűnik a dolog. Ez a téma hihetetlen sokszor előkerül az álmaimban, de az álom részletei sohasem ismétlődnek, mind egyedi improvizáció, mind-mind variáció ugyanarra a témára. Ez is érdekes, hogy ha már egy témához elkészül egy álom, miért nem tárolódik, és miért nem használja fel az agy újra és újra, ahelyett, hogy új variációt készít. Nyilván itt a variáció, az improvizáció a lényeg, hogy miért, az rejtély.

Luis Quintero fotója a Pexels oldaláról

A következő érdekesség az álmokkal kapcsolatban az, hogy ugyanúgy éljük át őket, mint ahogy éber tudatállapotban a valóságot, egyes szám első személyben, belülről, egy szubjektív megfigyelő észleli a történéseket az érzékszervek közvetítése nélkül, de ugyanolyan módon, mintha az álom kívülről, az érzékszerveken keresztül érkezne. Ez azért nagyon érdekes, mert az agy a saját maga számára állítja elő az álmokat, de mégis úgy tesz, mintha az álmok kívülről érkeznének, egy olyan csatornába tereli őket, ami az érzékszervek és a tudat között van, és olyan formában állítja elő az információt, mintha az érzékszervekből érkezne minden. Az álmokat tehát az agyunk egy olyan része állítja elő, amely független a tudatos énünktől, és ami ezen a közvetítő csatornán keresztül kommunikál a tudatos énnel. Hogy miért vannak ilyen elkülönülő részei az agyunknak, és hogy ezek a részek miért így kommunikálnak, az szintén rejtély.

Az álmok alapvetően vizuális természetűek és a közvélekedéssel ellentétben színesek is lehetnek. Az én álmaim azonban nagyon sokszor zenét is tartalmaznak, nem egyszer teljes albumokat vagy éppen egy egész koncertet hallgatok végig, de a zenékre ébredés után egyáltalán nem emlékszem, csak a karakterüket tudom felidézni, és azt, hogy ki volt az előadó. Illatok, szagok, érintés: ezek viszont szinte teljes egészében hiányoznak az álmaimból, és érdekes, hogy a beszéd is nagyon ritka az álmaimban, erre akkor jöttem rá, amikor elkezdtem írni ezt az álmokról szóló gondolatcsokrot.

Amikor beszéd is van az álmomban, akár monológ, akár párbeszéd formájában, annak mindig nagyon fontos jelentősége van. Erre példa lehet egy álmom, amely nagyon nagy hatással volt rám, nemcsak az ébredéskor, amikor felidéztem, hanem azóta is meghatározó álomélményem:

Egy medence szélén ülök, a medencében emberek állnak sorban, egy lány van a medence közepén, és ezek az emberek egyesével sorban odamennek hozzá. Innen szélről nem látszik, hogy mi történik, de aztán egyszer csak eltűnnek az emberek a medencéből, és már csak én vagyok hátra. Odamegyek a vízben a lányhoz, aki azt mondja, hogy van egy alagút a vízben, és hogy abba kell beleúsznom. Én erre azt válaszolom neki, hogy nem lehet, mert azonnal megfulladok. Ő mosolyogva mondja, hogy ne féljek, van egy eljárás, ő kondicionálásnak nevezte, ami segít a víz alatt, hogy ne jusson be víz a testembe, és semmi bajom sem lesz, hiszen mindenkivel így tesznek, és már mindenki beúszott az alagútba. Aztán megfogja a fejem, koncentrál, a szemembe néz, és úgy tűnik, sokáig próbálkozik valamivel. Aztán elengedi a fejem, odafordul a medence körül álló többiekhez, – őket csak most fedezem fel, egészen mások, mint azok, akik a medencében előttem álltak a sorban – és azt mondja nekik (és ez az a kulcsmondat, amiért az egészet leírtam): „Őt nem tudom kondicionálni, mert ő alfa egyed.”

Ryutaro Tsukata fotója a Pexels oldaláról

Nem tudom ez mit jelentett az álmomban, mint ahogy azt sem tudom az éber életemben mi a jelentősége, mindenesetre még most is beleborzongok, ahogy felidézem. Ez az egyetlen mondat volt a lényege az álmomnak, utána fel is ébredtem. Az egész álomban a beszéd csupán kétszer játszott szerepet, egyszer, amikor elmagyarázta a lány, hogy mit kell tennem, illetve, hogy mi az a kondicionálás, és másodszor, amikor a kulcsmondat elhangzott.

Gondolkodni viszont nagyon sokszor gondolkodom álmomban, és ezt ugyanúgy teszem, mintha ébren lennék, tehát álmomban is világosan és élesen elkülönül a gondolkodó énem, az engem körülvevő világtól. Ez persze azért érdekes, mert az álombéli világot a saját agyam teremti meg, de úgy, hogy az a saját tudatom számára külső világként ölt testet.

Az álmok vizuális dominanciáját én különösképpen tanúsíthatom, egész városokat járok be, kilométereket gyalogolok ismeretlen városokban, és az épületeket és utcákat, tereket olyan elképesztő részletességgel látom, hogy ha ennek csak morzsányi töredékére tudnék éber állapotomban visszaemlékezni, egész óriási vásznakat tudnék telefesteni utcaképekkel. Tehát az az érdekes, hogy arra emlékszem ébredés után, hogy mennyire részletes és mennyire tökéletes vizuális élmény volt az álmom, azonban egyetlen részletét sem tudom lerajzolni.

Nagyon sokat repülök, de nemcsak úgy egyszerűen, ahogy valószínűleg mások is repülnek álmukban, hanem repülőgéppel. Olyan részletes repülőgépes élményeim vannak, hogy éber állapotban egészen komolyan el tudom hinni, hogy valóban megtettem azokat az utakat. Moszkva számtalanszor, Párizs, New York, az út minden részletére emlékszem. Soha egyetlen percig sem féltem az utak alatt, holott életemben még sohasem repültem, és ennek az is az oka, hogy rettegek a repüléstől, attól az érzéstől, hogy nem tudok kijutni a gépből, amikor az már elindul a kifutón. Álmomban ez eszembe sem jut soha.

Végül három álmomat szeretném ideidézni, elsősorban azért mert rendkívül jól reprezentálják az álom hol logikus, hol egészen irracionális világát.

  1. Egy vastag, négyezer oldalas könyv van a kezemben, én írtam, bárhol nyitom ki, értelmes és fontos mondatok sorakoznak a lapokon. Körülöttem emberek, mindegyikhez odamegyek, és megpróbálom nekik elmagyarázni, hogy meg kell tanulniuk a könyvet, mert ha felébredek, akkor nem fogok rá emlékezni, és a négyezer oldalas könyv megsemmisül. Persze senki sem foglalkozik a dologgal, én pedig felébredek, és csak a könyv hiányát érzem, egyetlen mondata sem jut az eszembe. Ez az álom egyike azoknak, amikor tudom, hogy álmodok, sőt annak is tudatában vagyok, hogy el fogom felejteni az álmomban látott könyvet, ha felébredek. Itt tehát keveredik az álom és a valóság, olyképpen, hogy az álmomban tudok a valóságról, és arról is tudok, hogy most éppen álmodok.
  2. Nagymamám házában vagyok, éjszaka van, állok a nyitott ablak előtt, érzem a kívülről befújó hűvös szellőt a bőrömön. Aztán arra gondolok, lehet, hogy csak álmodom? Hogy meggyőződjek arról, mi az igazság, megcsípem a karomat, fáj, így úgy döntök, hogy mivel érzem a bőrömön a szelet, és fáj a csípés helye a karomon (ritka alkalom, érintés élmény az álomban), nem álmodhatok, hanem biztosan ébren vagyok. Aztán persze felébredek, és kiderül, hogy az egész álom volt.
  3. Egy szobában vagyok. Nem tudom, hogy hol dolgozok, hogy gyalog járok-e munkába, vagy kocsival, és azt sem tudom, hol parkol az autóm. Próbálom elképzelni, hogy hol lehet a kocsim, de nem sikerül. Ez nagyon furcsa, és nem értem, és ez egyre jobban zavar. Aztán arra gondolok, lehet, hogy azért nem emlékszem rá, mert álmodok. Felállok az ágyra és azt mondom: „ha álmodok, akkor most repülni fogok, ha ébren vagyok, akkor leesek.”. És repülök! Lebegek, és akkor már tudom, hogy álmodok.

Talán nem is az a dolgunk, hogy megértsük az álmokat, éppen mostanában olvastam, hogy az álmokat nem is arra tervezték, hogy tudatosodjanak bennünk, így lehet, hogy éppen elég az a számunkra, ha jól érezzük magunkat álmodás közben. És ha még az az ajándék is megadatik nekünk, hogy egy-egy különleges álmunkra ébredés után is emlékszünk, mondjunk érte köszönetet, még akkor is, ha fogalmunk sincs arról, hogy vajon tényleg saját magunk vagyunk-e a gyártói ezeknek a különleges történeteknek, vagy egy másik világra nyitunk-e ilyenkor ablakot.

Utószó: Már készen voltam ezzel az írással, amikor elolvastam a „The Mind at Night” című rendkívül jó könyvet, ami miről is szólna másról, mint az álmokról, és az álomkutatással foglalkozó tudósokról. A könyvből többek között megtudtam, hogy azt az állapotot, amikor valaki álmában tudja, hogy álmodik, „lucid dreaming”-nek hívják. Kevesen képesek erre, én, az itt leírt álmaim alapján úgy látszik „lucid dreamer” vagyok. Amire egyelőre nem vagyok képes, az az, hogy előre megtervezzem az álmaimat, illetve, hogy képes legyek jeleket adni a külvilágnak álmodás közben. A könyv leír ilyen kísérleteket, amikor „lucid dreamer”-ek a szemükkel, illetve a légzésükkel jeleznek az álmukon belülről kifelé, a külvilágnak. De a legérdekesebb élményem a könyvvel kapcsolatban az volt, amikor egy álom leírását olvastam: abban az álomban egy „lucid dreamer” úgy bizonyította be, hogy álmodik, hogy megpróbált repülni, neki is sikerült, így ő is tudta, hogy álmodik. Nem vagyok egyedül tehát az ötlettel, hogy álombeli képességek kipróbálásával kell és lehet eldönteni, hogy álmodunk-e vagy sem. Egy kicsit szomorú voltam ettől, hogy valaki más is rájött már erre, viszont érdekes volt látni, hogy mennyire hasonló lehet két ember gondolkodása még álom közben is, bár lehet, hogy egy óceán választja el őket egymástól.

Lehet, hogy álom közben nem is vagyunk olyan messze egymástól?

Nyíregyháza, 2013. január 26.

Az egyetlen kérdés

Sok fontos, érdekes és titokzatos kérdés létezik, melyre a tudomány eddig nem tudott válasszal szolgálni, és talán soha nem is fogunk érdemben közelebb kerülni ezek megoldásához. Ezek a tér és idő véges-végtelen voltával, a szabadság természetével, a tudat, az értelem, az élet, a Világmindenség eredetével kapcsolatos kérdések, de ilyen megoldandó probléma az is, hogy mennyire korlátos az emberi megismerés, a tudás, a matematika.

Az emberiség történelme során – filozófusok, kutatók, írók, költők és nem egyszer olyan emberek is, akik csak egyszerűen elgondolkodtak a világ dolgain – újra és újra megfogalmazták létezésünk alapvető kérdéseit:


– Végtelen-e a világ időben és térben?
– Volt-e a világnak kezdete?
– Mi az élet értelme?
– Miért van inkább valami vagy semmi?
– Megismerhető-e a világ?
– Létezik-e megfigyelőtől független anyag, objektív világ?
– Létezik-e az anyagtól független tudat, szellem, én tudat?
– Van-e Isten, és ha igen, akkor mi célja van a világgal?
– Mi dönti el, hogy mikor és hová születünk? Hogy miért pont ott és miért pont akkor?
– Van-e egységes elmélete az Univerzumnak, és ha van, valaha megtalálhatjuk-e?
– Hogyan ismerhetünk fel bármi állandóságot egy olyan világban, ami állandóan változik?
– Ugyanazok vagyunk-e ma, mint akik tegnap voltunk, és holnap is ugyanazok leszünk?
– Van-e halhatatlan emberi lélek?

Számtalan kérdéssel találkoztam már én is, vagy a tanulmányaim során, vagy azon könyvek lapjain, amiket eddigi életem során elolvastam, és nagyon sok kérdést találtam én magam is, és találok mind a mai napig, amikor éppen a világ milyenségéről elmélkedem.

Ám ahogy egyre múlik az időm, a kérdések már nem egyformán fontosak a számomra. Egy kérdés fokozatosan emelkedik ki a többi közül, egyre jobban érzem, hogy csak ez a kérdés számít igazán. És aztán rájövök, hogy ez nemcsak az idő múlása miatt van így, egész életemben ez volt a legfontosabb kérdés, és úgy gondolom az emberiség számára is ez a legfontosabb, sőt, ez az egyetlen kérdés, ami igazán számít. Semmi sem mérhető ehhez, semmi sem fontosabb, semmi sem előbbre való ennél, ez az egyetlen kérdés, amit a tudomány nem vizsgál, teljes egészében a vallás területéhez tatozónak tekinti, pedig sem filozófiai, sem társadalmi, sem tudományos szempontból sincs semmi, ami fontosságában ehhez mérhető.

Az egyetlen fontos kérdés, amely mellett minden más eltörpül ez: „Létezik-e halhatatlan emberi lélek?”

Gerd Altmann képe a Pixabay -en.

A vallás válaszát már ismerjük: igen, létezik, a halál után érdemeink és bűneink szerint folytatjuk létezésünket, vagy a mennyben, vagy az alvilágban. Az előbbi helyen örökké tartó boldogság, míg az utóbbiban soha véget nem érő szenvedés lesz a részünk.

Hívő emberként hiszek egy felettünk és a tudomány és az anyagi világ fölött álló Teremtőben, hiszek abban, hogy ez a Teremtő áldozatot hozott értünk, amikor a fiát erre a Földre küldte, hiszem, hogy a fiú meghalt értünk, és feltámadt a halálból.

Igen, hiszek. Mégis megkérdezem: van-e halhatatlan emberi lélek? A halál után létezni fogok-e bármilyen formában, vagy egyszerűen eltűnök? Olyan lesz-e, mint a születésem előtt? Vagy már akkor is léteztem, csak erről nincsenek emlékeim, és a halálom után is létezni fogok, csak nem fogok emlékezni erre a világra? Vagy a halálom után teljes egészében előttem áll majd egész időn kívüli létezésem, és a születésem előtti időszak, az életem, és a halálom utáni lét egyetlen időtlen pillanatban, egy hatalmas hologram képében, és bármire emlékezni fogok, és bármit átélhetek majd újra és újra tetszésem szerint? Vagy új életre születek, ide a Földre, vagy egy idegen bolygóra, és amikor újszülöttként felsírok, semmit sem fogok tudni megannyi előző életemről, mint ahogy a mostani születésem is törölte a korábbi emlékeimet?

Ezekkel a kérdésekkel kapcsolatban a hit már semmi biztosat nem tud mondani, éppen ezért hit. Az ember hihet a fent felsorolt dolgok bármelyikében, és el is vetheti ugyanúgy a hitére alapozva bármelyik fenti alternatívát. Hiszen attól, hogy létezik egy felettünk álló hatalmas és örök intelligencia, még lehetünk halandóak. A Teremtés előtt sem léteztünk, és ha elvetjük azt a lehetőséget (ami természetesen szintén egy elfogadható alternatíva), hogy mindig is Isten részei voltunk, így magunk is örökkévalók vagyunk, akkor semmilyen garancia nincs arra vonatkozóan, hogy nem veszítjük-e el újra a létezés ajándékát. Vagy, mert bűnösök vagyunk, vagy egyszerűen csak azért, mert lejárt az időnk.

A hitemmel elfogadom, hogy ahogy Jézus örök életet ígért a jobbján megfeszített bűnösnek – „Bizony mondom néked, még ma velem leszel a paradicsomban” -, úgy nekem is lehet örök életem általa, de a hitem mégsem elég ahhoz, hogy a racionális elmém kételkedését lecsillapítsa. A hitem azt mondja: „Nyugodj meg, minden úgy igaz, ahogy meg van írva, és neked is örök életed lehet!” A bal agyféltekém viszont azt mondja: „Miért nem kaphatok valamilyen biztosítékot erre, már ebben az életben? Ha valóban van halhatatlan lelkem, miért nincsen erről semmilyen tapasztalatom?”

De vajon milyen tapasztalatom is lehetne? Ahhoz meg kellene halnom, majd feltámadnom úgy, hogy közben minden emlékem megmaradjon. Csak ekkor lehetnék biztos abban, hogy halhatatlan vagyok, de legalábbis a halálom után is élhetek megint.

Nos, itt van hát az ideje, hogy félretéve mindent, amit eddig tudtam, hittem, tanultam, hallottam, olvastam vagy láttam, teljesen tiszta elmével sorra vegyem az érveket és ellenérveket a halál utáni léttel kapcsolatban.

Az egyetlen kérdés tehát, van-e élet a halál után?

A kérdés persze így értelmetlen, így mindjárt pontosítani fogjuk. A halál ugyanis az élet vége, tehát természetesen nincs élet a halál után, a két fogalom összeegyeztethetetlen. De amikor azt a kérdést feltesszük, valójában a következőre gondolunk: A földi életünk befejezése után következik-e valamilyen létforma, amelyben tudattal rendelkezünk?

A végső kérdés valójában tehát ez: Van-e a testünktől független tudat, amely a földi test nélkül is létezik tovább?

Elsőként rögtön tegyünk egy nagyon fontos megkülönböztetést, a keresztény vallás ugyanis nemcsak a tudat tovább éléséről beszél, hanem hisz a test feltámadásában is. Én hívő embernek tartom magam, ebben a kérdésben mégis más véleményen vagyok, mint a keresztény hívők. Tudom, hogy Pál apostol a leveleiben világosan arról beszél, hogy ha nem hiszünk a feltámadásban, akkor hiába áldozzuk fel akár az életünket is a hitért, a hitünk valójában semmit sem ér. Más dolog viszont Krisztus feltámadásában hinni, – ebben én is hiszek – és egészen más az emberi test feltámadásában való hit, én ebben a tekintetben agnosztikus vagyok, azaz, nem foglalok állást, majd kiderül, hogy miért.

Az első probléma mindjárt az, hogy van-e a testtől függetlenül is létező tudat? Ebben az esetben ugyanis nincs szükség a test feltámadására, elég, ha a tudatunk megmarad. Azt is tudnunk kell ugyanakkor, hogy nagyon sok olyan hívő és keresztény életet élő ember halt már meg, akinek a teste megsemmisült, elegendő, ha a háborúkra, a mártírok máglyán való elégetésére, vagy éppen az űrsikló balesetekben elégett űrhajósokra gondolni. Az ő testük nyilván tökéletesen megsemmisült a haláluk pillanatában, de tulajdonképpen előbb, vagy utóbb a teljes megsemmisülés vár minden más, még a megfelelően eltemetett halott testére is.

Ha tehát a test megsemmisül, hogyan támadhatna fel később? Ehhez minden információnak meg kellene maradnia valahol, ami a testünk újra felépítéséhez szükséges. És azonnal felmerül egy nagyon lényeges kérdés, a halva született, csecsemő-, vagy kisgyermekkorban meghalt emberek testei milyen formában támadnak fel? Mi lesz a végső elgyengülésben eltávozottak testével? Akarna bárki is egy gyenge és beteg testben újjászületni?

suju-foto képe a Pixabay -en.

Amit tudhatunk:

A Bibliában szereplő feltámadások, átváltozások

A feltámadással és a lélekkel kapcsolatosan a legfontosabb írásos forrásunk a Biblia, az Újszövetség, amely Jézus életének és cselekedeteinek szemtanúk általi leírása. Kételkedhetünk is ebben, de az kétségtelen, hogy az emberiség egy igen nagy része hitelesnek tekinti a négy evangéliumot, ami a feltámadással kapcsolatban a Biblia legfontosabb része. Ebben a testi és lelki átalakulással, feltámadással kapcsolatban többféle eseményről is olvashatunk.

1. Jézus feltámadása

A legfontosabb esemény a Bibliában, a keresztény hit alapja. Pál azt írja, aki nem hiszi a feltámadást, az feleslegesen áldozza az életét a keresztény hitért, mert a hit lényegét nem érti. Az evangéliumok részletesen leírják, hogy pénteken, Húsvét előtt hogyan feszítették keresztre a Megváltót, hogyan halt meg, hogyan temették el, és hogy vasárnap reggel a sírt üresen találták. A feltámadás után Jézus többször megjelent a tanítványoknak. Ez a feltámadás azért is rendkívül különleges, mert nemcsak arról van szó, hogy Jézus lelke távozott el a testéből, de a teste is eltűnt, mégpedig úgy, hogy a feltámadás folyamata maradandó, látható nyomot hagyott a halotti leplen, ez a torinói lepel, a kereszténység legkülönlegesebb ereklyéje. Miért olyan fontos ez? Gondoljuk el, hogy Jézus lelke támad fel, a teste pedig ott marad a sírban, és a hívek vasárnap reggel ott találják változatlanul, ahová péntek este helyezték. Hogyan lett volna ebből az eseményből egy világvallás, több milliárd ember vallása? Hogyan hirdették volna a hívek, hogy bár Jézus teste itt van, de a lelke feltámadt. Ki hitte volna ezt el? Jézus testi feltámadása, a test eltűnése egyértelműen azt bizonyította, hogy akit a sírban péntek este bezártak egy kő mögé, az képes a testét is feltámasztani. Ebben viszont Jézus feltámadása egyedülálló, és ebből nem lehet általában a feltámadás milyenségére következtetni. A másik nagyon érdekes Jézus feltámadásával kapcsolatosan az, hogy még a hívei sem ismerték fel azonnal. Mária azt hitte, a kertész az. Hogyan lehetséges ez? Az emmausi tanítványok is csak hosszú idő után ismerték meg Jézust. Valamilyen különleges, égi testben jelenhetett meg, ami alapvetően különbözött a korábbi fizikai, emberi testétől. Még figyelmezteti is Máriát, hogy ne érintse meg. Mintha egy tiszta energiából lévő éteri test lett volna, ugyanakkor magán viselte a keresztre feszítés minden jelét, hiszen Tamás ezen jelek alapján hitte el, hogy Jézus feltámadt. Még a lándzsa okozta oldalseb is ott volt a testén olyannyira, hogy Tamás azt egészen közvetlen módon vizsgálhatta meg. Én azon a véleményen vagyok, hogy Jézus feltámadása, a feltámadt test, a test eltűnése a feltámadáskor mind-mind azt a célt szolgálta, hogy a tanítványok higgyenek, de ezekből az eseményekből nem következtethetünk a közönséges ember feltámadására, arra, hogy ez hogyan, milyen módon megy végbe. Jézus Isten fia volt, sőt egy az Atyával, így az ő feltámadása egyedi volt, és nem tekinthető az emberi feltámadás mintájának.

2. Jézus mennybemenetele

Ez az esemény rendkívül fontos a Bibliában, Jézus ekkor hagyja el a földi világot, ahogy azt a tanítványainak elmondja, azért, hogy a Pártfogó, a Szentlélek eljöhessen, és segíthesse az apostolok térítő, a hitet a világ minden tájára elvivő munkáját. A mennybemenetel tehát nem feltámadás, hiszen a már feltámadt Jézus teste és lelke hagyja el a földet, ezúttal hosszú időre, a második eljövetelig.

3. Jézus színe változása

Ez valóban nem feltámadás, azért említem meg itt, mert mégis csak valamilyen változás történik Jézus testében, ráadásul régen halott emberek, Mózes és Illés társaságában jelenik meg, akik ezek szerint a halálból visszatérve, a tanítványok számára látható alakban vannak jelen. Hogy számukra megtörtént-e a feltámadás, vagy még egy átmeneti állapotban várják az utolsó napokat, az ebből a részből nem deríthető ki. A jelenet mindenképpen egy nagyon különleges eseménye az Újszövetségnek.

4. Jairus lányának feltámasztása

Egy halott ember feltámasztása történik meg szemtanúk jelenlétében, és bár Jézus azt mondja, a lányka csak alszik, a többiek számára nyilvánvalóan halott. Jézus tehát képes egy halott testbe visszavezetni az azt elhagyó lelket, de ettől a feltámadt ember még nem lesz halhatatlan, tehát nem azt az égi testet kapja, ami a hívők szerint a feltámadás után a lelkünk lakhelye lesz, hanem visszakapja az eredeti földi testét.

5. Lázár feltámasztása

Ez az esemény annyiban különbözik az előzőtől, hogy itt egy teljesen nyilvánvalóan halott, egy négy napja eltávozott, már oszlásnak induló ember, Lázár feltámasztása történik meg. Nemcsak Lázár lelke tér vissza az eredeti testébe, de valószínűleg a test már elbomlott részei is meggyógyulnak, hiszen valószínűtlen, hogy Lázár egy négy napja bomló testben, életben maradhatott volna. Ahogy Jézus erről beszél is az apostoloknak, és Lázár rokonainak, azért késlekedett, azért érkezett ennyivel Lázár halála után (bár tudta, hogy Lázár nagybeteg), hogy bizonyítsa hatalmát a halál felett. Lázár feltámasztása az egyik legnagyobb csodatétele, és a zsidó főpapok is ekkor fogták fel igazán, kivel állnak szemben. Nemcsak Lázárt akarták megölni, de ekkor már elhatározták, hogy Jézust is megölik.

6. Halottak feltámasztása az Ószövetségben és az Apostolok Cselekedeteiben

Több feltámasztásról is tudunk, Elizeus, Illés is támaszt fel halottakat, és az apostolok közül is van, aki rendelkezik ezzel a képességgel. Ezek a feltámasztások leginkább a Jairus lányának feltámasztásával analóg események, azaz, egy halott (vagy annak hitt) ember életének visszaadása, a lelke visszajuttatása a testbe. Ezek sem tekinthetőek az utolsó napok eseményeinek előképének.

7. A második eljövetel, a végső feltámadás

Erről a Jelenések Könyve tudósít, ami egy nehezen olvasható, képekkel, allegóriákkal teli látomás Jézus második eljöveteléről, az utolsó ítéletről és a feltámadásról. Részletesen nem írok erről, mert János írása nem fordítható le hétköznapi elbeszélésre, és nem akarok olyasmiket sem leírni, amiket én magam sem értek tisztán. Ezen a könyvön kívül is kapunk a feltámadással kapcsolatban tudást, magától Jézustól. A négy evangéliumban elszórtan, de sokszor utal arra Jézus, hogy aki őbenne hisz, annak örök élete lesz. Azt is elmondja, hogy az Atya rábízta a halottak fölötti ítélkezést, és hogy csak rajta keresztül, a benne való hit által vezetve juthatunk el az örök életre.

8. halálközeli élmények

Mindenképpen beszélnünk kell erről, hiszen rengeteg beszámolót olvashatunk, hallhatunk a klinikai halált megjárt emberektől arról, hogy a fizikai testükből kilépve mi mindent tapasztaltak meg egészen addig, amíg valamilyen hatásra, meggyőzésre vissza nem tértek a testükbe. És bár nagyon sok részlet hátborzongatóan azonos, vagy hasonló az elbeszélésekben, szólnunk kell néhány ellentmondásról is. Számomra a legérdekesebb az, hogy bár ezek az emberek fájdalmat már nem éreznek a testüket elhagyva, de minden egyéb érzékszervük működik. Látják és hallják, hogy mi történik körülöttük, beszélnek rég eltávozott hozzátartozóikkal, szeretteikkel, angyali lényekkel, nyilvánvalóan semmi szükségük a testükre, anélkül is tökéletesen kommunikálnak a világgal. Sőt, az emlékezetük is tökéletesen működik, hiszen miután visszatérnek, pontosan be tudnak számolni mindenről, ami azalatt történt velük, hogy a testükön kívül voltak. Számomra teljesen érthetetlen, hogy ha test és érzékszervek nélkül is tökéletesen el lehet boldogulni, akkor mi szükségünk van erre a földi, fizikai testre? Miért nem abban az állapotban vagyunk mindig, amiben ezek az emberek, hiszen közlekedni tudnak a levegőben, lebegni tudnak, nem kell lélegezniük, táplálkozniuk, nyilvánvalóan sokkal többre képesek, mint mi ebben a földi testben. Miért jönnek vissza? Dönteniük kell, hogy átlépnek-e a fénybe, átlépnek-e a kapun, vagy visszatérnek a földi testükbe. Valószínűleg ez a köztes állapot csak rövid ideig maradhat fenn, és vagy a halál, vagy a visszatérés a földi testbe lehet az, ami előbb-utóbb szükségszerűen következik a köztes állapot után.

9. mikor történik a feltámadás?

Láthattuk, hogy többféle feltámadásról beszél a Biblia. Mi azonban valójában – hiszen ez az egyetlen kérdés – arról a feltámadásról szeretnénk többet megtudni, ami a halálunk után következik, és amely során romolhatatlan testet, örök életet kapunk, a lelkünk ebben a halhatatlan testben fog tovább létezni abban a világban, amelyet Jézus készített el nekünk. A Biblia azonban érdekes kérdéseket vet fel azzal kapcsolatban, hogy mikor történik a feltámadás. Láttuk, hogy Jairus lányának és Lázárnak az esete nem az örök életre történő feltámadás, hanem a lélek visszatérése egy helyreállított, meggyógyított testbe. Van azonban egy feltámadás, amelyről Jézus beszél a keresztfán, és amely tekinthető az örök életre történő feltámadás egy példájának. A jobb oldalán megfeszített bűnözőnek azt mondja: „Bizony mondom néked, még ma velem leszel a Paradicsomban.” Ha valaki helyet kap a Paradicsomban, a Mennyországban, az minden bizonnyal örök életet, romolhatatlan testet kap, tehát ő már feltámadt az örök életre. A Bibliában van tehát arra példa, hogy az örök életre való feltámadás bekövetkezhet a János által leírtaktól eltérő módon, korábban, Jézus második eljövetelét megelőzően. Ennek a feltámadásnak tehát nem egyszerre kell bekövetkeznie minden ember számára. A próféták, a szentek, a valóban tiszta igaz emberek már most a Paradicsomban vannak. A Bibliában ugyan nincs erről szó, de azt hiszem nyilvánvaló, hogy Jézus anyja, Mária, apja, József (aki persze nem fizikai apja, de tiszta, méltó ember az örök életre), az apostolok, a mártírok már megkapták az örök életet, a második eljövetel előtt már Jézus országában vannak.

10. mikor támadt fel Jézus?

Nagyon érdekes kérdés, amivel azt hiszem eddig még senki sem foglalkozott, hiszen mindenki elfogadja az általános álláspontot, hogy Jézus harmadnapra, vasárnap reggel támadt fel, azonban egyáltalán nem egyértelmű Jézus feltámadásának az időpontja. Csak azt tudjuk, hogy pénteken este a halott test bekerült a sírba, és vasárnap reggel már nem volt ott. A feltámadás eközben bármikor megtörténhetett. Hogy mégis a vasárnap reggeli feltámadás lett az elfogadott, azért lehet, hogy így teljesedjen be Jézus jóslata, aki azt mondta: „Romboljátok le ezt a templomot, és én három nap alatt újjáépítem.” Itt a templom alatt a saját testét értette. Bár ez is ellentmondásos, hiszen itt három napról beszél, péntek estétől vasárnap reggelig viszont nem telik el három nap. Valójában a „három nap” és a „harmadnap” fogalmak keveredéséről van szó, ami több helyen előfordul a Bibliában. Mindenesetre péntek este Jézus csak akkor lehetett a jobb oldali megfeszítettel a Paradicsomban, ha a feltámadás valamilyen formában már megtörtént. Ugyanakkor, pénteken este Jézus az alvilágban is jár, erről a Biblia is szól, és a keresztény hagyomány is így tartja. Természetesen Jézus, mint isteni személy bír olyan hatalommal, hogy a tér és az idő és a fizikai test korlátai ne akadályozzák abban, hogy tetszőlegesen jelen legyen bármilyen helyen és időben. A Jézus feltámadásának idejével kapcsolatos kérdést csak azért említettem meg, mert furcsának tartom, hogy ez a kérdés sehol sem merül fel, a vasárnap reggeli feltámadást minden hívő különösebb ellenkezés nélkül elfogadja.

11. miért kérdés ez egyáltalán?

Mert az ember, ahogy öregszik, és egyre kevesebb a nap, ami a haláláig hátravan, mégis csak érdeklődni kezd, hogy vajon mi várja ott, azon a másik világon, ha van egyáltalán másik világ. És nemcsak érdeklődik, de egyre inkább szorong és fél attól, ami várja, vagy nem várja. Ami az idő múlásában a legrosszabb, hogy nem lehet visszalépni korábbi napokra, évekre, nem lehet újrakezdeni, még az aktuális napot sem, nemhogy az egész életet. És ez a visszavonhatatlanság az, ami rémisztő. A kerek születésnapokon jön elő leginkább, és amikor az ember 40 évesen visszagondol arra, hogy húszévesen milyen messzinek tűnt a 40, és hogy mennyire félt fiatalon attól az érzéstől, ami 40 évesen az övé lesz, és közben már nemcsak hogy eltelt a 40 év, de immár 50, aztán hatvan. És mindegy, hogy belül még ugyanaz a húszéves vagy, aki félt attól, hogy negyven lesz, valójában már hatvan vagy, és ki tudja, mennyi van még hátra.

12. a haláltól való félelem

A legtöbb ember életében, előbb-utóbb megjelenik a halál, az attól való félelem, legkorábban gyermekkorban, egy közeli hozzátartozó, vagy jó ismerős halálakor, akkor kezdi el félteni a gyermek a szüleit, és egyben önmagát is attól, hogy elveszíti őket, és egyedül, gyámolítás, támasz és szeretet nélkül marad. Aztán félni kezd az öregedéstől, a betegségektől és a fájdalomtól. Végül elkezd félni magától a haláltól, a halál vegytiszta esszenciájától. Lehet félni attól, hogy semmi nem vár a halál után, és lehet félni attól is, ami vár. Számomra a legrettenetesebb gondolat az, hogy egy olyan végtelen üres és hideg helyre kerülök, ami végtelenül zárt, eseménytelen, magányos, és amiben csak az attól való félelem marad velem, hogy ezen már nem tudok változtatni. Ez így leírva nem annyira borzasztó, de voltak olyan pillanatok az életemben, amikor teljesen precízen át tudtam élni ezt a hideg és magányos halott állapotot, és ebből elég nehezen tudtam kijönni, azóta pedig igyekszem elkerülni azt, hogy ez az érzés ennyire közvetlenül megérintsen.

12. a születés előtt

Van olyan érvelés, amely szerint nem érdemes félnünk a haláltól, ugyanis a halál utáni állapot nem különbözik a születés előtti állapottól. Ahogy az ember nem fél attól, hogy milyen volt a születése előtt, úgy attól sem kell félnie, hogy mi lesz a halála után. Ez az érvelés több szempontból hibás. Egyrészt, a születés előtti állapotom már elmúlt, ettől félni tényleg nincs értelme. Csak attól félünk, ami eljövendő. Ami elmúlt, az már nem rémiszt, legfeljebb rossz rá visszagondolni. Másrészt én például nem emlékszem semmire a születésem előtti állapotommal kapcsolatban, valószínűleg azért, mert nem volt ilyen állapot, a nemlétezésre nem lehet emlékezni. Viszont, amikor megszülettem, és tudatos lény lett belőlem, a helyzet megváltozott. Most már tudom, hogy van tudatom, és most már félhetek attól, milyen lesz, ha elvesztem azt. Persze, könnyű azzal érvelni, hogy ha már nem leszek tudatos, akkor már nem is lesz rá alkalmam, hogy érzéseim, félelmeim legyenek, csakhogy nem tudom, hogy a halállal teljesen megszűnik-e a tudatom, másrészt most van tudatom, és amíg ez így lesz, alkalmam és eszközöm is van rá, hogy féljek annak elvesztésétől. De ami a legfontosabb, a félelem egy érzés, amit racionális gondolkodással nem lehet kikapcsolni. Hiába szólnak erős érvek amellett, hogy a haláltól nem érdemes félni, mégis félni fogunk tőle, mert ez az érzés pontosan azért ilyen fenyegető és szorongató, mert irracionális.

13. a halálból visszatérő

Hogyan szerezhetnénk abszolút bizonyosságot arról, hogy létezik túlvilág, és hogy a halálunk után nekünk is helyünk lehet ott? Talán ha valaki visszajönne odaátról, elmesélné, mi van ott, nyugodtabbak lehetnénk a halálunkat illetően. Hinnénk vajon neki? Tudna ellenőrizhető dolgokat mondani, ami alapján minden kétkedésünket félre tehetnénk? Azt hiszem, nem. Olyasmiket is tennie kellene, amik alapján megbíznánk abban, hogy amit mond, az tényleg igaz. De hát éppen ez az, amit Jézus tett. Csodákat láthattak azok, akik a közelében voltak. Ezzel bizonyította, hogy hihetünk neki. Próféciákat teljesített be, sőt ő maga is tett számos jóslatot, amiket aztán beteljesített, vagy beteljesedtek a halála után. Ezzel bizonyította, hogy igazságot mond akkor is, amikor a feltámadásról, az örök életről és a nekünk készített lakóhelyről beszél, a Paradicsomról. Jézus az a halálból visszatérő, aki bizonysággal szolgál a halál utáni létezésről. Ő az, aki elveszi a halálfélelmünket, és biztonságot ad nekünk. Ehhez azonban el kell őt fogadnunk, a szívünkbe kell hívni, hogy vezessen bennünket az úton, hogy ne a bűn nyomán járjunk, hanem a nehéz úton, az ő útján.

Különleges tudatállapotok

Ezek az állapotok a halál és feltámadás szempontjából azért érdekesek, mert mindegyikben kapcsolatba kerülünk egy másik világgal, ami talán a túlvilág, talán egy szellemi világ, egy spirituális otthon, vagy számos más, lehetséges világ egyike.

1. álom

Előfeltétele az alvás, de az alvás teljes folyamata során csak bizonyos szakaszokban álmodunk. Senki sem tudja miért, egy biztos: létfontosságú nemcsak az alvás, de az álom is az emberi psziché integritása szempontjából. Számomra az álom mindig meglepő és érthetetlen, azért, mert azokban én is csak egy szereplő vagyok, nem én irányítom, és nem is én készítem az álmaimat. Megdöbbentő, amikor húsz-harminc szereplő tőlem függetlenül mozog, beszél az álmaimban, hol egymással, és én hallgatom őket, hol pedig velem állnak szóba, mindegyiknek saját arca, ruházata, viselkedés-, és beszédmódja van. Hogyan lehetséges, hogy a saját agyam képes ilyen bonyolult forgatókönyvek megírására, és képpel, színekkel, hanggal, tapintással és illatokkal teli megjelenítésére. És akkor ez számomra a valóság. Nagyon nehéz az álmokat nem úgy tekinteni, mint egy utazást egy valóban valahol létező világba, annyira bonyolultak és gyönyörűségesek ezek a világok, én hiszek abban, hogy ezek valóban léteznek.

Bessi képe a Pixabay -en.

2. meditáció

A meditáció szintén elkülönül a többi állapottól, ami a legkülönlegesebb ebben, hogy az ember megtapasztalhatja a saját tudatának létezését anélkül, hogy bármi más lenne a tudatában. Az agyam ilyenkor üres, nem jutnak el hozzám a külső ingerek, gondolataim sincsenek. Az egyetlen érzés, ami az agyamat kitölti, a saját tudatom létezésének érzése. Ennél jobban nem lehet kiüresíteni az elmét, mert az valószínűleg egyenlő lenne az öntudat elvesztésével. Számomra a meditáció volt az az eszköz, ami segített rájönnöm arra, hogy a „Gondolkodom, tehát vagyok” állításnál van egy, ami sokkal jobban leírja az igazságot, ez a mondat pedig így hangzik: „Vagyok”. Ez éppen a meditációban megtapasztalt valóság, amikor számomra gondolatok sincsenek, csak a létezés tudata. Szavak sincsenek, így még magamban sem mondhatom ki ezt a mondatot, mert azonnal megsemmisíteném a mély meditáció állapotát.

3. öntudatlanság

Ez az igazán különleges, egyedülálló tudatállapot, hiszen ilyenkor nem is vagyunk tudatunknál, ezért ezt furcsa is tudatállapotnak nevezni. Ha eltekintünk az ájulás, a műtétek során végzett altatás során bekövetkező öntudatlanságtól, akkor a mindenki számára mindennap bekövetkező öntudatlan állapot, az álom nélküli alvás állapota. Hogy ez miért annyira különleges? Azért, mert nagyon hasonlít a halálra, nem véletlen, hogy néha az alvást „kis halál”-nak is nevezik. Mivel nem álmodunk, nem vagyunk tudatunknál, az érzékszerveink működnek ugyan, de az agyunk nem juttatja el a beérkező ingereket a tudatunkhoz, hiszen az nem éber, hanem alszik, vagy, ha úgy tetszik, akkor halott. Az álom nélküli alvás egy dologban viszont rendkívüli módon különbözik a haláltól, ebből ugyanis van felébredés. Az ébredés után a tudatunk ott folytatja, ahol előző nap abbahagyta, vagy szerencsés esetben, akár az éjszakai álomra, vagy álmokra is visszaemlékezhetünk. Ha az álmunkkal ébredünk, azonnal rögzíteni kell az emlékezetünkben, különben örökre elvész. De most ismételjük meg a leglényegesebb tényt, azt, ami ennek az írásnak a legfontosabb mondata: a halál és az álom nélküli alvás ugyanaz abban az értelemben, hogy a tudatunk kikapcsolt állapotban van. És mivel a tudat meghatározó tulajdonsága, az hogy tudatában van önmagának, az igazság az, hogy a tudat nem létezik sem a halál pillanata után, sem pedig az álom nélküli alvás közben. Mivel azonban az alvásból van visszatérés, két lehetőséget tudok csak elképzelni: vagy a tudat minden ébredéskor újra megszületik, vagy a tudat, vagy nevezzük inkább léleknek, én-nek, valójában több részből áll: van egy tudatos és egy nem tudatos része. Az alváskor csak a tudat szűnik meg, a nem tudatos rész megmarad, és ez ébreszti újra és újra öntudatra az embert az ébredéskor. Ez a lehetőség viszont utat nyit egy új elképzelés előtt: a halál is csak a tudatos rész kikapcsolása, a lélek tudattalan része valójában fennmaradhat. A feltámadás ebben az esetben a tudattalan lélek által elvégzett visszakapcsolása az öntudatnak, és ha ehhez társul még egy új test is, akkor teljes lehet a feltámadás. Mindenesetre egyszerre hátborzongató és megnyugtató, majdhogynem kellemes a gondolat, hogy a halál nem is olyan rémisztő, hiszen minden éjszaka többször is megtörténik velünk. Ez a lehetőség annyira érdekes, hogy erre még szeretnék egy külön írásban visszatérni.

4. megvilágosodás, elhívás

Ezek olyan állapotok, amikor az ember közvetlenül érzékeli a másik világot, kapcsolatba lép hírhozókkal, angyalokkal, tanítókkal, akiktől feladatokat kap, amiket aztán később, itt a földön végrehajt. Jeanne D’Arc is ilyen elhívást kapott, majd a feladata teljesítése után mártírhalált halt. Szentek, próféták, mártírok hosszú sorát említhetnénk akár a Bibliából, akár a történelemkönyvek lapjairól, akik mind átélték az elhívás, a megvilágosodás állapotát. Éppen most, a napokban olvasom Emmerich Anna Katalin egészen részletes látomásait Jézus szenvedéseiről. De még mártírnak sem kell lenni ehhez, bárki átélheti a megvilágosodás kegyelmét, akár ima közben, akár hétköznapi cselekedetei során. Én tökéletes pillanatnak nevezem azt az állapotot, ami bármikor előfordulhat, amit előidézni nem lehet, csak megkapni, és amikor az ember hirtelen eggyé válik az Univerzum egészével. Ez néha csak egy pillanat, néha tovább tart, de mindenképpen meghatározó az ember életében, aki ezt akárcsak egyszer is átélte. Én azt hiszem, a hívővé válás egyik útja az ilyen élmény megtapasztalása.

5. pszichotikus szerek által okozott megváltozott állapotok

Ezekről nem tudok semmi közelebbit írni, csak könyvekből tájékozódtam én is ezekről a szerekről. Ami nagyon meglepett az az, hogy a DMT, ami a szerotoninnal szinte teljesen megegyező anyag, képes vallásos élményeket is kiváltani. Én úgy gondolom, már ez önmagában alaposabb vizsgálódást igényelne, hiszen egy oxigén-atomnyi különbség attól az anyagtól, ami egy normális ingerület-átvivő az agyban (a szerotonin), és mégis képes különleges tapasztalatokat adni az ember számára (a dopamin), az nem magyarázható meg pusztán kémiai és neurológiai alapon. Inkább arról lehet szó, hogy ez az anyag, más tudatmódosító anyagokhoz hasonlóan valójában nem a tudatot módosítja, így az elnevezése is hibás, hanem kinyit egy kaput, egy olyan kaput, ami egy létező másik világra nyílik (ebben az értelemben használhatja Huxley is az „érzékelés kapui” kifejezést). Ebben nagyon hasonlít az álomra, amikor szintén más, különös világokkal kerülünk kapcsolatba. A sámánok, az indián gyógyítók is használják ezeket az anyagokat a földi világon túli világokkal történő kommunikációra. Ezen „utazások” során képesek olyan tudás megszerzésére, amit aztán gyógyításra és tanításra használnak.

Gerd Altmann képe a Pixabay -en.

Mit mondhatunk végül?

Az én végső következtetésem az, hogy az egyetlen kérdésre nem adhatunk még csak közelítően kielégítő választ sem. A logika egy irracionális félelemmel szemben erőtlen, és csak ebben a világban működik, abban az ismeretlen másikban nem. A közvetlen tapasztalatszerzés sem működik, az egyetlen nagyjából megbízható módszer lenne, ha visszajöhetnék a halálból, és emlékeznék arra, milyen volt az a másik világ. De ha nincs másik világ, akkor még emlékeznem sem lenne mire. Talán így a legjobb, talán éppen azért ilyen a világ, mert a tudatunk nem tudná elviselni a biztos választ az egyetlen kérdésre. Ha kiderülne, hogy teljesen eltűnik minden, ami egykor mi voltunk, és az életünk gyakorlatilag teljesen értelmetlen, annak beláthatatlan következményei lennének, elképzelhető, hogy ez a tudatos lények teljes kihalását okozná. De az sem lenne jobb, ha kiderülne, hogy van mennyország és van pokol is, az ateisták számára ezzel már ez a földi világ is maga lenne az örök szenvedés. Míg ha az derülne ki, hogy odaát megszűnik a szabad akaratunk, és többé már nem változtathatunk a sorsunkon, és még a szabad akarat illúziója sem lenne a miénk, az is elképzelhetetlenül szörnyű hellyé tenné már ezt a világot is. Olyan káros lenne a túlvilági sorsunk ismerete, mint a jövőbelátás, a jóslás. Aki kíváncsi a saját jövőjére, az önsorsrontó. Egy rossz jövő, egy közeli betegség, halál jóslata olyan mértékben tönkreteszi az addig még hátralévő életet, hogy akinek van egy csöppnyi józan esze, az nem kutatja a saját jövőjét. Az emberi psziché akkor érzi magát a legjobban, akkor a legegészségesebb, ha megelégszik a múltjával és a jelenével, és megpróbálja a jövőjét maga alakítani. Ami pedig a jövőjében nem befolyásolható, azt elfogadja akkor, amikor az eljön, és nem akarja tudni előre. Hogy a halál utáni állapotunkról nem tudhatunk biztosat, az talán éppen a saját tudatunk, pszichénk szempontjából a legjobb, így tudunk egészséges, boldog, harmonikus életet élni. Még az is lehet, hogy az egyetlen kérdésre a válasz ott rejlik valahol mélyen bennünk, de a Teremtő lepecsételte azt egy feltörhetetlen pecséttel, hogy az igazság megismerésével ne tudjuk tönkretenni a saját életünket. Ahogy senki sem láthatja Istent szemtől szemben, mert nem tudná elviselni a tudata, és azonnal szörnyű halált halna, éppolyan felkészületlen és védtelen a pszichénk a halál utáni léttel, állapottal kapcsolatos igazsággal szemben. Talán éppen a bizonytalanság a legjobb, amivel a Teremtő elláthat bennünket, és akkor tesszük a legjobbat, ha elfogadjuk ezt a bizonytalanságot. Gondolkodni persze lehet továbbra is, de én azt hiszem születésünktől fogva védettek vagyunk az igazsággal szemben, ezért nem is tudhatjuk meg sohasem. Csak a halálunk pillanatában, vagy még akkor sem. És ez a legtöbb, amire vágyhatunk.

Nyíregyháza, 2019. szeptember 24. – 2020. február 29.

Egy Isten van

Mindig is gondolkodóba ejtett a vallások sokszínűsége. Miért volt és van ennyiféle vallás, ennyiféle hit (beleértve az ateizmust is, amiből érdekes módon csak egyetlen egy fajta van), ennyiféle szertartás, szent könyv, elképzelés a túlvilágról, ennyiféle törvény, az erkölcsi szabályoknak ennyi fajtája. A természeti vallások, az ókori népek többisten-hite, az amerikai őslakók vallásai, mítoszai, rituáléi, talán még természetes módon elfogadhatók. A buddhizmus, a konfucianizmus inkább filozófiai rendszernek tekinthetők. A hinduizmus, a Sinto, vagy az egyiptomi vallás a többi említett valláshoz hasonlóan szintén többisten-hit, mégis a vallások legtöbbje hasonló abban, hogy egy főistent tisztelnek, hisznek a világ teremtésében, a túlvilág létezésében, és abban, hogy az emberek a haláluk után vagy jutalmat, vagy büntetést kapnak majd az életük során elkövetett cselekedeteik következményeként.

Miért van hát ennyiféle vallás, ha valójában ugyanazokra az alapokra épül mindegyik hit?

Azért, mert nem részesültünk tiszta kinyilatkoztatásban. Kaptunk prófétákat, akik prófétáltak. Kaptunk csodákat, kapunk álmokat, megérzéseket, és ha meditálunk, vagy felnézünk a csillagos égre, vagy szembesülünk a természet hatalmasságával és csodálatosságával, akkor a szívünkben (és nem az agyunkban) megérzünk valamit Isten létezéséből.

Aztán ott van a morális jó, amit nem magyarázhatunk semmilyen logikával, ott van az Univerzum a végtelenül valószínűtlen finomhangoltságával, ott van az élet különlegessége, az emberi tudat kivételessége. Mind-mind bizonyíték Isten létezése mellett.

Tiszta kinyilatkoztatás hiányában, viszont el kellene fogadnunk, hogy a hitek, a vallások különbözőek lesznek, még akár minden embernek is lehetne külön vallása és hite.

A helyzet azonban rendkívüli módon megváltozott, először az Ószövetséggel, ami írásos, világos kinyilatkoztatás, Isten közvetlenül adta át Mózesnek. És ami még ennél is nagyobb változást hozott, az Emberfia eljövetele a Földre.

Köztünk élt, bűntelenül, tanított, csodákat tett, gyógyított, és meghalt értünk a kereszten. Az apostolain keresztül világos kinyilatkoztatásokat tett, elmondta hogyan éljünk, ha az örök életre vágyunk.

Itt tehát örökre megváltozott minden. Végre lehetőséget kaptunk, hogy az eddigi, mondhatni ösztönös vallások, végre egy vallásban egyesüljenek. Ez egyrészt elkezdődött, sajnos nagyon sok részén a világnak elképesztő kegyetlenséggel (a spanyol hódítás Dél-Amerikában), erőszakos térítéssel, a kereszténységnek gyökeresen ellentmondó módszerekkel. Másrészt viszont India, Kína, Japán gyakorlatilag érintetlen maradt, ezekben az országokban mind a mai napig nem tud elterjedni a keresztény vallás. És, ami számomra mindeddig a legnagyobb rejtély volt, kialakult egy új vallás, a muzulmán vallás, ami szintén egy Istenben hisz, szintén tiszta kinyilatkozáson alapul, Gábriel arkangyal és a muzulmán vallás alapítója közötti közvetlen kommunikáción, ami később egy szent könyvben is alakot öltött.

Miért? Ha Isten elküldte egyszülött fiát, hogy meghaljon az emberiség bűneiért, miért küldi el arkangyalát, hogy egy másik vallás alapjait letegye. Egy olyan vallásét, amelyben az Ószövetség és az Újszövetség számos szereplője és történése is jelen van. Egyrészt meghökkentően sok a hasonlóság, viszont alapvetően nagyok a különbségek. És ezek a különbségek bőven elegendőek ahhoz, hogy a két, illetve három monoteista vallás képviselői mind a mai napig véres háborúkban gyilkolják egymást.

Miért? Kérdezem újra és újra. Keresztények, zsidók és mohamedánok. Egy Istent ismernek el, mégis gyilkolják egymást.

És ha még mindez nem lenne elég, itt van a számtalan egyházszakadás a keresztény (keresztyén) egyház történetén belül. És ezek a szakadások sem voltak éppen békések, a harmincéves háború Európának a háború sújtotta részén a lakosság nagy részét elpusztította (8-11 millió ember halt meg), mintha nem lett volna elég az iszlám pusztítás; a déli-, és keleti területek után, most Európa középső részei is pusztasággá változtak, ezúttal az ugyanazon vallás különböző elveket valló hívei miatt. Persze a katolikus-református ellentéten kívül politikai okai legalább ugyanennyire voltak a háborúnak, mégis a harmincéves háború vallásháborúként jellemezhető leginkább.

De itt van a számomra leggyalázatosabb cselekedete a magukat kereszténynek valló embereknek: a IV. keresztes hadjárat katonái 1204. április 13.-án elfoglalják és feldúlják Bizáncot. ami szintén egy keresztény birodalom központja volt. A pusztítás oly mértékű volt, hogy a város soha nem tudott ismét talpra állni, és később a muzulmánok ostromát sem bírta ki. De említhetném az I. keresztes hadjárat során elkövetett gyalázatos bűnöket, amikor Jeruzsálem elfoglalásakor mindenkit, aki a városban volt, meggyilkoltak, ezzel hosszú időre meghatározták a keresztények és muzulmánok igen rossz viszonyát (ezek után lovagnak is nagyon nehéz őket hívni, keresztesnek pedig végképp nem kellene).

De miért is foglalkoztat ez a kérdés engem ennyire, éppen most?

Ennek egyetlen oka van: a koronavírus járvány. Már a korábbi járványok (pestis, kolera, fekete-himlő, spanyol-nátha, …) történetének tanulmányozása is elvezethetett volna erre a következtetésre, de az a mostani járvány egészen más, mint a korábbiak.

Egyrészt ennek részese vagyok, itthon töltöm a napjaimat, minden nap látom a szomorú számok növekedését a televízióban, az internetes hírforrásokban, és félek, és féltem a szeretteimet, féltem az egész világot.

Másrészt ez talán az első teljes világjárvány, ami nem hagy ki egyetlen egy, emberek által lakott vidéket sem. És ez az, ami egyik este, elalvás előtt elindította bennem a gondolatsort, ami végül ehhez az íráshoz vezetett.

Mert ez a járvány hihetetlenül demokratikus. Nem pozitív értelemben, hanem a miatt adtam neki ezt a jelzőt, mert nem tesz különbséget az emberek között, sem bőrszín, sem vallás, sem nem, sem életkor szerint. Semmilyen értelemben nem válogat az emberek között, bárki elkaphatja. A túlélési esély csökken az életkor és ezzel az egészségi állapot függvényében, de ez minden betegség és járvány esetében így van (bár kétségkívül voltak, vannak, a gyermekeket fokozottabban veszélyeztető betegségek is).

És most emeljük ki ezt a jellemzőjét: nem tesz különbséget a különböző hitű emberek között sem, sőt az ateisták is ugyanolyan eséllyel betegedhetnek meg, mint a hívő emberek.

Ha emberi ésszel gondolkodunk, arra juthatnánk, hogy ha Isten le akarna számolni a hamis vallások híveivel, akkor nekik kellene nagyobb arányban, vagy éppen kizárólagosan megbetegedniük. Most azonban nem mondhatja egy muzulmán hívő sem, hogy az ő Istene az egyetlen, a hatalmas, hiszen nem menti meg őket a járványtól. De nem mondhatja egyetlen keresztény sem, hogy az ő hite az egyedüli igaz hit, hiszen őt sem kíméli a járvány a legkevésbé sem.

Itt van tehát a járvány, ami nem tesz különbséget a különböző vallások hívői között, de még a hitetleneket sem teszi védtelenebbé. Mindenki egyformán esélyes a vírusra, és arra is, hogy meghal a járványban.

Akkor nincs Isten? Ha egyik vallás Istene sem tudja megvédeni a híveit egy ilyen vészesetben, akkor talán egyik vallás hívőinek sincs igaza. Talán az ateistáké lesz a végső szó?

Nem. Isten van, és a sok létező vallás ellenére egyetlen egy Isten van. Minden, amit a vallások tanítanak, ugyanannak a forrásnak a mellékágai, más emberek, más értelmezései. Isten nem tud közvetlenül hozzánk szólni, ami tudást kapunk tőle, az mind átmegy emberi tudatunk szűrőjén. És szabad akaratunk van arra, hogy letagadjuk a legnyilvánvalóbbat, vagy, hogy elfogadjuk a legvitatottabbat is. Szabadok vagyunk abban, hogy az Isten által hozzánk eljutó közlésekből, információból, képekből, érzésekből, mondatokból, álmokból mit fogadunk el, és milyen Istent látunk magunk előtt.

Jobb lenne, ha mindannyian ugyanazt az Istent látnánk, és ugyanabban a Teremtőben hinnénk? Nem tudom, valamiért ez nem így van. Talán a szabadságunk, talán az eredendő bűn miatt, talán maga Isten akarja így.

De ez a sokféle kép, elképzelés és hit nem azt jelenti, hogy sok Isten van, hanem azt, hogy ugyanannak az egyetlen Istennek van az emberek számára többféle manifesztációja, megjelenési formája.

Hogy ez mennyire így van, elég, ha megnézzük a jeruzsálemi Templom-hegyet és a Golgotát, ami nem messze van a Templom-hegytől.

A Golgota alatt a hagyomány szerint ott van Ádám sírja, koponyája, ott halt meg Jézus a kereszten és ott is támadt fel. A Templom-hegyen akarta Ábrahám Izsákot feláldozni, talán ott van a frigyláda is a hegy alatt, ott vannak az első és a második templom romjai, ott kergette ki Jézus a pénzváltókat a templomból, ott jósolta meg Jeruzsálem és a Templom pusztulását. És most Jeruzsálem szent hegye a muzulmánok legszentebb helye is egyben, rajta két mecsettel, ezek örökre lehetetlenné teszik, hogy ásatásokat végezzenek a hegy alatt. Olyan ez, mint egy pecsét. A három monoteista vallás összes szent titkát védi egy pecsét, hogy soha senki se zavarhassa a hegy és a hegy alatt lévő ereklyék nyugalmát.

Egy város, a hagyomány szerint itt van a világ közepe, háromféle hit, háromféle nézet, háromféle történelem.

A jeruzsálemi Templom-hegy

Hátborzongató. Mintha az egész város azt sugallná, hogy ne engedjetek a látszatoknak, nézeteknek. Csak én vagyok a ti Istenetek, egyedül. Nézzétek, a népek, a hitek, a szeretet, a gyűlölet, az imák itt kavarognak ebben a városban, és nektek mégsem nyilvánvaló, hogy én vagyok itt.

Az egyetlen élő Isten. Az, aki van, az, aki szeret. Ha bajt láttok magatok körül, nem én haragszom, a szeretetem sem csökkent szemernyit sem. Ti magatok távolodtatok el tőlem, de talán nincs még késő. Talán felnyílik a szemetek, egyszer, végre.

És meglátjátok, hogy én itt vagyok, a megváltás megtörtént, mindenki előtt nyitva áll a bűnbocsánat, ha igazán elszámol a bűneivel és megvallja azokat.

Kérjetek és megadatik, zörgessetek és megnyittatik, keressetek és találni fogtok.

Ha Jeruzsálemben nincs béke, ahol minden kőben, fában, fémben ott vagyok, ha gyűlölet van a szeretet helyett, ott, ahol minden rám emlékeztet, ott, ahol az Emberfia vitte a keresztet, ahol a vérét felitta a föld, hogyan legyen béke másutt. Ha ott sincs béke, ahol felbonthatatlan pecséttel őrzöm a múltat, ahol mindenki találkozhat velem, ha eljön és imádkozik, akkor hogyan várhatjátok, hogy bárhol másutt a Földön béke legyen? Amíg ennyi istent imádtok, és amíg nem ismeritek fel, hogy csak ÉN vagyok, az EGY, addig csak egy tört valóságot láttok.

Keressétek az egyetlen Istent, és a vész elmúlik a fejetek fölül.

Jeruzsálem az ő jelképe, akármilyen formában tiszteljük őt, akárhogyan imádkozunk hozzá, ő EGY, a teremtés és a szeretet istene.

Nyíregyháza, 2020. március 29. – 2020. április 10.

Az én Genezisem

„Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet.” Az emberiség legnagyobb hatású könyve kezdődik ezekkel a szavakkal. A Föld kontinensein sokmilliárd ember hisz abban, hogy a világ létezése valóban így kezdődött. Én is közéjük tartozom, abban az értelemben, hogy a három alapvető keletkezés-probléma (a Világegyetem, az élet és az emberi én-tudat keletkezése) megoldására elégtelennek tartom a tudomány által nyújtott lehetőségeket, és hiszem, hogy ezek egy természetfölötti intelligencia – Isten – alkotó munkája nélkül nem jöhettek volna létre. És ha elolvassuk a Biblia teremtéstörténetét, mind a három alapvető keletkezés-probléma felbukkan abban, mind a Világegyetem, mind a földi élet, mind pedig az ember a Teremtő keze nyomát viseli magán, a Biblia leírása szerint.

Van egy másféle megközelítés, mégpedig a tudományé, amely bizonyítatlan, bizonyíthatatlan létezőket nem hajlandó elfogadni, és kitart azon álláspontja mellett, hogy minden jelenség megmagyarázható az anyagi világban uralkodó természeti törvények alapján, és semmiféle természetfölötti intelligencia feltételezése nem szükséges, csupán idő kérdése, hogy mindenre választ találjunk e nélkül is.

Az emberek túlnyomó többsége a két tábor valamelyikébe tartozik, és úgy gondolja, nincs és nem is lehet átjárás a két tábor között, és semmiféleképpen nem egyeztethető össze a kétféle szemléletmód. Én azonban sajátos helyzetben vagyok: személyes tapasztalataim a hit felé vezéreltek életem során, fizikus végzettségem ugyanakkor arra kötelez, hogy a tudományt se dobjam csak úgy el magamtól. Soha nem okozott bennem ez a kettősség semmiféle problémát, az álláspontom az volt, hogy ez a két világ valóban két különálló szemléletmód, a hit a holisztikus, irracionális jobb agyféltekének szól, míg a tudomány a racionális, analitikus balnak. A tudomány a tudat világa, a hit pedig inkább a tudatalattié. Szépen megférnek ezek egymás mellett.

Mostanában sokat vitatkoztam mind hívő, mind pedig ateista emberekkel, és rá kellett döbbennem, hogy a magyarázat, amit magamnak kitaláltam, nem áll biztos lábakon. Ezekben az emberekben ez a kétféle szemlélet nem képes együttműködni. Az ateisták képesek elfogadni végtelen számú Univerzum létezését, de nem képesek egyetlen Teremtő gondolatával megbarátkozni. A konzervatív hívők pedig oly mértékben szó szerint értelmezik a Szentírást, hogy a Teremtés napjait 24 órás földi napnak gondolják, ami szerintem képtelenség. Egyik táborban sem találtam a helyem, és nem tudom elfogadni egyik szélsőséget sem. Azt vettem észre magamon, hogy kiválóan meg tudom védeni a Biblia szó szerinti értelmezését is akár, de rá kellett jönnöm, hogy ez csak a vitában szerzett rutinomnak és leleményességemnek köszönhető, majd eljutottam oda, amikor egyszer csak rádöbbentem, nem tudom tovább védeni a Biblia szó szerinti értelmezését, mert már magam sem hiszek benne. Nem az Isten-hit rendült meg bennem, hanem végre őszinte voltam magammal szemben.

Ezután vettem egy olyan Bibliát, amely szövegmagyarázatokat is tartalmaz, és elkezdtem olvasni. Azt a szöveget, amelyet eddig hittel olvastam, most a hit mellett a racionális agyféltekémet is használva fogom végigolvasni. És megpróbálom a kétféle szemléletmódot olyan közel hozni egymáshoz, amennyire csak lehetséges.

Brett Jordan fotója a Pexels oldaláról

Korábban a hit-tudomány kettősséget a hullám-részecske kettős természethez hasonlítottam, de már tudom, hogy ez nem jó hasonlat. A hullám-részecske kettősség is csak látszat, egy időben a kétféle viselkedés nem léphet fel, az energia mindig hullámként terjed, és mindig részecskeként viselkedik akkor, amikor energiaváltozás történik, hiszen egy energia-kvantumot csak egyetlen helyen és egyetlen időpontban adhat le, vagy vehet fel egy anyagi objektum. A tudomány-hit kettősség sem lehet ennyire feloldhatatlan, egyetlen világunk van, nincs hely két mereven elválasztott szemléletmódnak, ez a kettő egy és ugyanaz kell hogy legyen, ha az emberiség nem akarja a hátralévő történelmét a mostani tudathasadásos állapotában végigküzdeni, valamilyen olyan megoldást kell találnunk, amely mindkét tábornak megfelel. Tudom, hogy ez most elképzelhetetlennek tűnik, mégis próbálkoznunk kell.

Hát így született meg az „én Genezisem”, a Biblia teremtéstörténetének racionális olvasata.

1.


1. Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet.
2. A föld pedig kietlen és puszta volt, és sötétség volt a mélység színén, és az Isten Lelke lebegett a vizek felett.
3. És monda Isten: Legyen világosság: és lett világosság.
4. És látta Isten, hogy jó a világosság; és elválasztotta Isten a világosságot a sötétségtől.
5. És nevezte Isten a világosságot nappalnak, és a sötétséget nevezte éjszakának: és lett este és lett reggel, első nap.

Az első nap az ellentétek szétválasztásáról szól: ég és föld, világosság és sötétség, nappal és éjszaka. Találunk a tudomány világában is hasonló szétválasztásra példát, a párkeltéskor például a negatív energiájú Dirac-tengerből kiválik egy részecske, a helyén pedig ott marad a részecske hiánya, az anti-részecske. Semleges töltésű energiából lesz tehát egy pozitív és egy negatív töltésű részecskénk, ha a részecske ismét eltűnik a Dirac-tengerben, eltűnik a „hiánya” is, az anti-részecske is megszűnik, energia marad a helyükön, két foton formájában. De ugyanígy szétválasztással tölthetjük fel statikus elektromossággal a pulóverünket, vagy csinálhatunk állandó mágnest egy vasdarabból. A szétválasztás tehát a teremtés természetes folyamata. Van azonban néhány probléma az első nappal kapcsolatban.

Mindjárt az egyik legalapvetőbb kérdés: miféle napról van itt szó, amikor a Nap még nem létezik, így a Föld tengelyforgásából, és a Nap fényéből előálló nappal és éjszaka sem létezik, tehát nem beszélhetünk még 24 órás földi napról semmilyen értelemben sem. Lehet, hogy a föld fogalma sem a Föld bolygót takarja, hanem anyagi világ értelemben értendő az éggel, mint szellemi világgal szembeállítva. Azaz az első nap az anyagi és a szellemi világ szétválasztásával indul, mondhatnám úgy is, hogy létrejön az anyag, és létrejön az információ, azaz a fizikai törvények. Ám ekkor az anyag még kaotikus, rendezetlen, ezt jelentheti, hogy „a föld pedig kietlen és puszta volt”.

Mi hiányzott nagyon ebből a világból? A fény, az energia. Isten ezt hozta létre következő lépésként, bár azonnal egy furcsa ellentmondást is felfedezhetünk az elbeszélésben. Ha ugyanis felkapcsolunk egy lámpát, és megvilágítunk vele egy tárgyat, a tárgy árnyékot vet, a sötétség tehát automatikus párjaként a fénynek megjelenik, a 4. vers mégis explicit szétválasztásról beszél, tehát nemcsak a fény teremtése történik meg, de a fény-sötétség szétválasztása is. És ami szintén furcsa, a fény-sötétség párossal egy időben a nappal-éjszaka, este-reggel párosok is létrejöttek. Olyannyira, hogy az este-reggel kettős annyira kiemelkedő szerepet kapott, hogy minden nap története ugyanazzal a fordulattal zárul, az este és a reggel tehát különleges fontossággal bír, annak ellenére, hogy a világító testek még nem léteznek, tehát mai értelemben vett este-reggel és 24 órás nap, még nincsen. A teremtés napjai tehát szerintem nem feleltethetőek meg a mostani 24 órás földi napoknak, sokkal inkább könyvjelző, elhatároló szerepük van, a Teremtés egyes fázisait választják el. De látni fogjuk később a hetedik napnál, hogy ez az értelmezés azért nem egészen kielégítő.

Van még egy lehetséges értelmezése a reggel-este ellentétpár különleges szerepének, és erre a közben jöttem rá, miközben ezt a szöveget írtam. Mert mi is a reggel-este fogalompár nagyon fontos tulajdonsága azon kívül, hogy ellentétei egymásnak? A ciklikusság, a periodicitás, hiszen a reggel és az este folyamatosan váltják egymást, és ez az első naptól így van, ez a ciklusság tehát annyira alapvetően fontos része a teremtett világnak, hogy már az első nap megjelenik, és minden egyes további napon keretbe foglalja a napok történéseit. Mi ez a valami, ami ciklikus, alapvető, és az égitestek jelenléte nélkül is képes a nappal és éjszaka váltakozását biztosítani? Ez nem más, mint maga az Idő. Tulajdonnévként használom, mert szeretném a fontosságát ezzel is kiemelni. A szöveg írása közben jöttem rá, hogy Isten az első napon teremtette meg az Időt. És miképpen másként lehetett volna ezt elmondani egy ókori embernek úgy, hogy meg is értse, mint éppen ezekkel a szavakkal: „és lett este, és lett reggel, első nap”. Nem 24 órás földi napról van itt tehát szó, hanem magának az Időnek a teremtéséről, amely keretet ad majd (a térrel együtt – „a föld pedig kietlen és puszta volt”) a teljes Teremtés további eseményeinek.

Az első nappal kapcsolatban még szeretnék egy érdekességet megemlíteni. A tudomány által a világ keletkezésének leírására jelenleg leginkább elfogadott elmélet, az Ősrobbanás elmélete beszél egy olyan fázisról, amikor az Univerzum hőmérséklete elérte azt az értéket, amikor a fotonok már szétcsatolódhattak a többi anyagtól, ekkor vált az Univerzum átlátszóvá, és a kozmikus háttérsugárzás is tulajdonképpen ekkor keletkezett, azok a fotonok akkor indultak útjukra, amiket most háttérsugárzásként detektálhatunk. Ez 300 000 évvel az Univerzum születése után történt. Amikor én először olvastam erről, arról az időszakról, amikor az Univerzum „átlátszóvá” vált, azonnal a Genezis jutott az eszembe: „Legyen világosság!”. Mi is lehetne ettől szebb párhuzam, vagy inkább összekötő kapocs tudomány és hit, ráció és költészet között? Talán egyszer eljutunk majd oda, hogy ezek a párhuzamok elfogadottak és igazolhatóak lesznek, és többé nem lesz szakadék a kétféle világszemlélet között.

Végül a legfontosabb felismerés, amire az első nap történéseit vizsgálva ráébredtem: föld, víz, fény, lélek. Akár a görög filozófusok négy alapeleme is lehetne, azzal a változtatással, hogy a fény a tűz, és a lélek a levegő a görögöknél, mindenesetre az élet alapelemei már az első napon rendelkezésre állnak, a lélek, Isten lelke, amely örökkévaló, már létezett az első napot megelőzően is, de a víz, föld és a fény mind-mind az első nap gyümölcsei. És ez valami nagyon fontosat mond nekünk, azt, hogy a Teremtő célja már az első napon is az élet, majd az ember megteremtése volt. Nem lett volna szükség arra, hogy a négy alapelem már mind jelen legyen, hacsak nem lett volna fontos mindegyikük a további teremtéshez. És ha csak egyetlen eredménye ennek az írásnak ez a felismerés, már nem volt haszontalan elgondolkodnom a Biblia első versein, talán nem minden csupán hiábavalóság, ahogy a Prédikátor mondja. Talán a nem egyszer homályosnak és tudománytalannak látszó sorok mögül egyszer csak előbukkannak Isten eredeti gondolatai. Talán nem is az a fontos, hogy 24 órás volt-e az első nap, vagy háromszázezer éves, hanem az, hogy Isten első számú gondolata a Teremtés során az élet megalkotása volt, azé az életé, melynek megmagyarázásához a tudomány eszközei olyannyira alkalmatlanok és elégtelenek.

Fény és sötétség az első napon
drmakete lab fotója a Pexels oldaláról

A Biblia első szakasza arról biztosít bennünket, hogy Isten az Univerzumot értünk hozta létre, ha másért nem is, emiatt hinnünk kell benne, és bíznunk abban, hogy a Terve alapos és a munkája szeretettől vezérelt. Ha egy nehéz nap elmúltával nehéz a szívünk, adjon ez vigaszt: már az első nap értünk kezdődött és ért véget, nem véletlen melléktermékei vagyunk a teremtésnek, hanem bizony a célja és értelme.


6. És monda Isten: Legyen mennyezet a víz között, a mely elválasztja a vizeket a vizektől.
7. Teremtette tehát Isten a mennyezetet, és elválasztotta a mennyezet alatt való vizeket, a mennyezet felett való vizektől. És úgy lett.
8. És nevezte Isten a mennyezetet égnek: és lett este, és lett reggel, második nap.

A második nap, számomra valódi rejtély. Egyrészt ilyen kevés dolog nem történt a Teremtés egyetlen másik napján sem (az első hat napot tekintve), másrészt nem tudom, valójában mi is történt ezen a napon. Az elbeszélő csak annyit mond, hogy a mennyezet feletti és alatti vizek szétválasztásáról van szó. A szétválasztás tehát itt is szerepet kap, akárcsak az első napon, de valójában nem derül ki, mi is az a mennyezet, és miért kap ennek a teremtése egy egész napot. Csak azt tudjuk, hogy az ókori ember a feje felett látható kék égboltot szilárdnak gondolta, csak ebben az értelemben van létjogosultsága az e feletti vizekről, az esőről, és az ez alatti vizekről, a folyókról, tavakról, tengerekről beszélni. Ma már azonban minden kétséget kizáróan tudjuk, hogy a mennyezet, az égbolt, nem szilárd, tehát az ég, mint megfogható valami, nem létezik.

Talán ezen a napon a földi időjárás teremtéséről van szó, de ebben azért nem bízhatunk, mert még nem tudjuk, a Föld a mai kék, gömbölyű formájában létezik-e már a második napon, az első napnál láttuk, hogy a „föld” jelentheti az anyagi világot is, nem feltétlenül a kék Föld bolygóra való utalás rejlik mögötte.

Ez a nap így továbbra is megfejtendő rejtély marad nekem, és bár a Nap, mint égitest még nem létezik, de legalább már víz van ahhoz, hogy a harmadik napon létrejöhessen a növényi élet. És ez a víz és ennek a körforgása mindenképpen a második naphoz köthető.


9. És monda Isten: Gyűljenek egybe az ég alatt való vizek egy helyre, hogy tessék meg a száraz. És úgy lett.
10. És nevezte Isten a szárazat földnek; az egybegyűlt vizeket pedig tengernek nevezte. És látta Isten, hogy jó.
11. Azután monda Isten: Hajtson a föld gyenge füvet, maghozó füvet, gyümölcsfát, a mely gyümölcsöt hozzon az ő neme szerint, a melyben legyen néki magva e földön. És úgy lett.
12. Hajtott tehát a föld gyenge füvet, maghozó füvet az ő neme szerint, és gyümölcstermő fát, a melynek gyümölcsében mag van az ő neme szerint. És látta Isten, hogy jó.
13. És lett este és lett reggel, harmadik nap.

Ha a második napról azt mondtam, hogy túl kevés dolog történt aznap, és még ráadásul arról sem tudjuk pontosan, hogy mi is volt valójában, akkor a harmadik nap ennek pontosan az ellentéte. Nagyon sok dolog történt, és pontosan tudható az is, mi minden született meg ekkor: kontinensek és tengerek (lemez-tektonika, hogy a tudománynak is kedvezzek egy kicsit), és a Föld növényvilága. Ekkor a Föld már annyira kezd hasonlítani a mostani állapotára, hogy kénytelenek vagyunk feltételezni, ez már az a Föld nevű bolygó, amit ma is ismerünk. És mivel közben a szöveg sehol sem említi a Föld, mint bolygó teremtését, lassan megváltozik a véleményem az első nappal kapcsolatban: még fenntartom ugyan azt, hogy a „föld” inkább anyagi világot jelent az első napon, de a későbbi történések fényében úgy tűnik magát a Föld bolygót is jelenti. Ez viszont teljesen ellentétes a Föld kialakulásával kapcsolatos kozmogóniai elméletekkel, a Föld a Nap és a többi bolygó nélkül nem képzelhető el, és ami még nagyobb ellentmondás, a növényvilág a Nap nélkül egyszerűen pusztulásra van ítélve. És a Nap csak a negyedik napon születik majd meg.

A harmadik napon tehát már majdnem az Apollo-8 felvételéről ismerős Föld látványában lehetne részünk, csakhogy még nincsen Nap, Hold és csillagok sem. A Földet, amit már birtokba vett a növényvilág, az első napon teremtett világosság ragyogja be a Nap sárga fénye helyett, és a második napon születő mennyezet feletti vizek öntözik, de a fák már gyümölcsöt hoznak, már készül a világ az állatok, majd pedig az ember befogadására.

Anthony fotója a Pexels oldaláról

Gyönyörű, de egyben nagyon furcsa látványban lehetett volna részünk azon a napon, a Föld kék egével, fehér felhőivel és zöld növénytakarójával egyedül függött volna a semmiben, kozmikus környezetünk még teljes egészében hiányzott, ennek a megteremtése már a következő napra marad.


14. És monda Isten: Legyenek világító testek az ég mennyezetén, hogy elválasszák a nappalt az éjszakától, és legyenek jelek, és meghatározói ünnepeknek, napoknak és esztendőknek.
15. És legyenek világítókul az ég mennyezetén, hogy világítsanak a földre. És úgy lett.
16. Teremtette tehát Isten a két nagy világító testet: a nagyobbik világító testet, hogy uralkodjék nappal és a kisebbik világító testet, hogy uralkodjék éjjel; és a csillagokat.
17. És helyezte Isten azokat az ég mennyezetére, hogy világítsanak a földre;
18. És hogy uralkodjanak a nappalon és az éjszakán, és elválasszák a világosságot a sötétségtől. És látta Isten, hogy jó.
19. És lett este és lett reggel, negyedik nap.

Újra egy tevékeny nap, a Nap, a Hold és a csillagok teremtése. Azaz, az Univerzum összes csillagászati objektumának a születése. Ha belegondolunk, ez nem kevés munka egyetlen napra, bár a szöveg viszonylag röviden beszél erről, és ez az első problémám ezzel a nappal kapcsolatban. A csillagok teremtését ennyivel intézi el a Biblia: „és a csillagokat”. Egy ókori ember számára ez talán elég lehetett, de egy mai ember szemével nézve ez gyötrelmesen kevés. Mai ismereteink szerint a csillagok galaxisokba, a galaxisok halmazokba, azok még nagyobb halmazokba tömörülnek, a legnagyobb ma ismert csillagászati formációk, a filamentek, hatalmas kozmikus szálak, falak, amelyek megszámlálhatatlan galaxis halmazt foglalnak magukba. Egy galaxis átlagosan százmilliárd csillagból áll, a megfigyelhető Univerzum körülbelül ugyanennyi galaxist tartalmaz, a csillagok száma tehát százmilliárdszor százmilliárd. Ha belegondolunk abba, hogy a megfigyelhető Univerzum minden pillanattal új galaxisokat hozhat látóterünkbe, ez a szám folyamatosan nő. Ennek a végtelen csillagvilágnak a létrejötte mindössze három szóval leírható a Biblia teremtéstörténetében. És ez még nem minden. Egyetlen szó sem esik arról, hogy vajon miért ilyen hatalmas ez az Univerzum. Ha végigolvassuk a teremtéstörténetet, teljesen világos, hogy az egész teremtés azért történik meg, hogy az ember végül helyet kapjon benne, tehát mondhatjuk, a teremtés célja mindvégig az ember létrehívása, a többi esemény csak azért szükséges, hogy az ember számára élhető környezet jöjjön létre addigra, mire az első emberpár megszületik. Na jó, de miért kell ehhez ekkora Univerzum. Ha sehol máshol nincs élet a Világegyetemben, márpedig a Biblia más bolygókon létező élet teremtéséről nem ír, akkor miért van szükség – mondjuk ki őszintén – ilyen mértékű pazarlásra? Miért kell ekkora színpad egy kis földi színdarab előadásához? Nem tudjuk.

De térjünk vissza a többi égitest teremtéséhez. Nem említi név szerint a Biblia, hogy a Napról és a Holdról van szó, erre csak következtetni tudunk, bár ez a következtetés sántít egy kicsit. A Nap uralkodik nappal, ez rendben van, hiszen akkor van nappal, amikor a Nap látható az égbolton. A Hold ezzel ellentétben nemcsak éjszaka látható az égbolton, de idejének felét a nappali égbolton tölti, még ha ez sok ember számára nem ismert tény, akkor is. Tény, hogy nappal éppen csak felfedezhető a Nap erős fénye mellett, éjszaka viszont tényleg ő az egyedüli uralkodó az égen, de ez nem változtat a tényen, hogy a Biblia szövege itt bizony ellentmondásos.

És hogy az ellentmondásosság még nagyobb legyen, Isten a két égitestre bízza, hogy uralkodjanak a nappalon és éjszakán, és hogy elválasszák a világosságot a sötétségtől. De hiszen ez az első napon már megtörtént! Akkor Isten szava volt az, ami a világosságot és a sötétséget különválasztotta, most viszont Isten két égitestet bíz meg ezzel a feladattal. Tulajdonképpen ekkor áll elő az a logikus helyzet, ami a tudományos tényeknek is megfelel, amikor is az égitestek fénye és a Föld forgása következményeként lép fel a nappalok és éjszakák váltakozása, és nem pedig valamilyen általunk fel nem fogható okból, mint azt az első nap esetében láthattuk.

Még valami, ami persze nagyon fontos: a világító testeknek más feladatot is ad Isten, ezek fogják kijelölni az ünnepeket, ezek fogják az idő múlását mérhetővé tenni. Itt már nemcsak a napokról, hanem esztendőkről is olvashatunk, tehát az idő kisebb-nagyobb egységeiről is szó esik. A Föld forgása jelöli ki a nap hosszát, a Hold adja a hónapot, míg a Föld Nap körüli keringése az év meghatározója. Az idő már nemcsak egy absztrakt valami, de az égitestek mozgásával mérhető fizikai valósággá vált.


20. És monda Isten: Pezsdüljenek a vizek élő állatok nyüzsgésétől; és madarak repdessenek a föld felett, az ég mennyezetének színén.
21. És teremtette Isten a nagy vízi állatokat, és mindazokat a csúszó-mászó állatokat, a melyek nyüzsögnek a vizekben az ő nemük szerint, és mindenféle szárnyas repdesőt az ő neme szerint. És látta Isten, hogy jó.
22. És megáldotta azokat Isten, mondván: Szaporodjatok, és sokasodjatok, és töltsétek be a tenger vizeit; a madár is sokasodjék a földön.
23. És lett este és lett reggel, ötödik nap.

Az ötödik nap tulajdonképpen egy kiváló példa lehetne a többi nap számára: így kell elbeszélni egy nap történéseit. Tengeri állatok és madarak népesítik be a Föld vizeit és az eget, olyan állatok, akik utasítást kapnak arra, hogy sokasodjanak, és töltsék be azt a teret, amit Isten nekik adott. E nappal kapcsolatban semmilyen ellentmondást vagy fenntartást nem tudok megfogalmazni, és nemcsak azért mert a szöveg viszonylag rövid, hanem azért, mert ennek a napnak minden történése egyértelmű és érthető.


24. Azután monda az Isten: Hozzon a föld élő állatokat nemük szerint: barmokat, csúszó-mászó állatokat és szárazföldi vadakat nemük szerint. És úgy lett.
25. Teremtette tehát Isten a szárazföldi vadakat nemük szerint, a barmokat nemük szerint, és a földön csúszómászó mindenféle állatotokat nemük szerint. És látta Isten, hogy jó.
26. És monda Isten: Teremtsünk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra; és uralkodjék a tenger halain, az ég madarain, a barmokon, mind az egész földön, és a földön csúszó-mászó mindenféle állatokon.
27. Teremtette tehát az Isten az embert az ő képére, Isten képére teremtette őt: férfiúvá és asszonnyá teremtette őket.
28. És megáldotta Isten őket, és monda nékik Isten: Szaporodjatok és sokasodjatok, és töltsétek be a földet és hajtsátok birodalmatok alá; és uralkodjatok a tenger halain, az ég madarain, és a földön csúszó-mászó mindenféle állatokon.
29. És monda Isten: Íme, néktek adok minden maghozó füvet az egész föld színén, és minden fát, a melyen maghozó gyümölcs van; az legyen néktek eledelül.
30. A föld minden vadainak pedig, és az ég minden madarainak, és a földön csúszó-mászó mindenféle állatoknak, a melyekben élő lélek van, a zöld füveket adom eledelül. És úgy lett.
31. És látta Isten, hogy minden a mit teremtett, íme, igen jó. És lett este és lett reggel, hatodik nap.

A hatodik nap a legfontosabb napja a Teremtésnek nekünk, földi embereknek, hiszen ez az a nap, amelytől fogva részei vagyunk az Univerzumnak. Egyben ez a legmozgalmasabb nap, a második nappal összehasonlítva látható igazán a napok közötti aránytalanság, egy mostanság élő projektszervező talán nem így osztotta volna el a teendőket a napok között, talán jobban ügyelne az egyenlőbb elosztásra, de persze semmilyen alapunk nincsen arra, hogy emiatt Isten munkáját bírálat tárgyává tegyük.

Mindenesetre az első két vers máris ellentmondásban van egymással: az elsőben Isten a földet utasítja arra, hogy az állatokat létrehozza, míg a második vers közvetlen teremtésről beszél. Ez valójában magyarázható azzal, hogy az Isten által teremtett föld általi teremtő tevékenység is, végső soron magának Istennek a teremtő munkája. De ettől még nem lesz érthetőbb az, hogy miért szerepel ugyanaz a momentum (az állatok teremtése) két versben is.

Ezután következünk mi, emberek. Amiért az egész Világegyetem létrejött, most megszületik az ember. Számomra a 26. vers a Genezis legrejtélyesebb mondata, meg is mondom miért. Először is itt van mindjárt a többes szám: „Teremtsünk embert…”. Mit jelenthet ez valójában? Egyszerűen Isten itt önmagát szólítja meg többes számban, mint ahogy írás közben az író is többes számot használ, amikor önmagáról beszél, ezzel önmaga jelentőségét csökkentve, vagy tényleg több Istenről van szó? Lehet, hogy ez a Szentháromság legkorábbi említése a Bibliában? Vagy Isten a teremtő munkájában részt vevő angyalokról beszél ebben a versben? Ez pontosan nem derül ki sem ebből a versből, sem a Genezis többi verséből sem, ez a többes szám megmarad rejtélynek, ki-ki választhat, a neki tetsző magyarázatot elfogadva.

Nem kevésbé rejtélyes a 26. vers folytatása sem: „…a mi képünkre és hasonlatosságunkra…”. Itt megint újra az a rejtélyes többes szám, aminek a pontos jelentését már az előbb sem tudtuk megállapítani, megtoldva egy még homályosabb határozóval: „…képünkre és hasonlatosságunkra…”. Ez a mondat lesz később az alapja az összes olyan ábrázolásnak, amely Istent, az Atyát, nagytekintélyű, ősz hajú, ősz szakállú idős emberként ábrázolja. Még az ateisták, a darwinisták is ebben a megjelenésében bírálják a vallásos hitet, szemünkre vetve, hogy hogyan hihetünk egy fehér szakállú teremtő Istenben. Elfelejtik, hogy Isten ilyen emberszerű ábrázolása végtelen leegyszerűsítése a 26. versnek, Isten, az Atya a teljes Bibliában sem jelenik meg sehol ilyen alakban.

De mégis, akkor mit jelent ez a vers pontosan? Ha mi Isten képére és hasonlatosságára teremtettünk, akkor Isten is hasonlít ránk? De vajon szüksége van Istennek két kézre, két lábra, tüdőre és szívre? Hajra, bőrre, csontokra? Nyilvánvalóan nem. Isten nem fizikai megjelenésében hasonlít ránk, emberekre, ennek semmilyen értelme nem lenne. A hasonlatosságunk egyetlen dologban áll, ez pedig a lélek. Ez az a valami, aminek a létezését a racionális tudomány nem ismeri el, de amit valójában nem lehet az anyagi valóságból, a természeti törvények segítségével származtatni. Ez az a valami, a lélek, ami az első napon Isten lelkeként lebegett a vizek felett, ez az a valami, ami már a Teremtés előtt létezett, ez Isten valósága, tulajdonsága, és ez az a lélek, amit a saját képére és hasonlatosságára elhelyezett minden emberben.

És ez még nem minden: „Isten képére teremtette őt: férfiúvá és asszonnyá teremtette őket”. Egy újabb rejtély: a fentiek szerint, Istenben mindkét nem jelen van, vagy külön válva, vagy egységben. Ez számunkra felfoghatatlan, de a szöveg ezt mondja. Az, hogy Istent ősz férfiként ábrázolták később, az a férfiak uralta világnak köszönhető egyedül. Az, hogy a pápa nem lehet nő, hogy katolikus pap sem lehet nő, a Teremtés Könyvéből nem vezethető le, és nem is indokolható ezzel. Ellenkezőleg, minden ábrázolás és elképzelés, ami Istent férfiként ábrázolja, a 27. vers szerint hibás. Hogy miért szólítja mégis Jézus Istent „Atya”-ként, az e szerint a vers szerint nem érthető. Ha Isten a saját hasonlatosságára férfinak és nőnek teremtette az embert, akkor ő maga sem csak Atya, hanem egyben Anya is. Ez a kijelentés eretnek nézetnek hangozhat, és korábban, a középkorban valószínűleg máglyára küldtek volna érte, miután alaposan megkínoztak, és a kijelentésem visszavonására kényszerítettek volna. Mégis, ha komolyan vesszük azt, amit a 27. vers mond, akkor mi sem mondhatunk mást: Isten valódi egység, benne egyesül minden, amit a keleti filozófiák Yin és Yang néven ismernek. Férfivá és nővé teremtett bennünket, mert eképpen vagyunk hasonlatosak hozzá, de nem anyagi, testi értelemben (ennek újfent nem lenne semmi értelme), hanem lelki, spirituális módon.

A hatodik nap azzal zárul, hogy Isten megáldja a teremtményét, az embert, rábízza a föld minden egyéb teremtményét, egyben eledelül adva az ember és minden állat számára a növényeket. Nagyon fontos kiemelni, hogy itt még nincsen szó ragadozó állatokról, és húsevő emberről, minden állat és minden ember növényevő. A hús elfogyasztását Isten csak a vízözön után engedi meg az ember számára. Még egy fontos momentum: Isten az ember uralma alá helyezi az élővilágot. Ez persze nem jelenti azt, hogy az ember gondatlan gazda módjára zsarnokként kell hogy uralkodjon az élőlényeken, ellenkezőleg, ha szándékosan, vagy gondatlanságában elpusztítja az élőlényeket, magának is pusztulnia kell, hiszen belőlük él ő maga is. Az ember tehát saját magának árt azzal, ha kizsákmányolja a reá bízott életet, bár az emberek túlnyomó többsége ezzel egyáltalában nincs tisztában. Ám mivel a Föld az élőhelyünk, és egyelőre úgy tűnik, esélyünk sincs arra, hogy más bolygókat benépesítsünk, egyetlen esélyünk a túlélésre, ha jó gazdaként, szívvel bánunk a bolygónkkal és annak minden élőlényével.

2.


1. És elkészült az ég és a föld, és azoknak minden serege.
2. Mikor pedig elvégezte Isten hetednapon az ő munkáját, a melyet alkotott, megpihent a hetedik napon minden munkája után, a melyet alkotott.
3. És megáldotta Isten a hetedik napot, és megszentelte azt; mivelhogy azon pihent meg minden munkája után, melyet teremtve szerzett Isten.

Elérkeztünk hát az utolsó naphoz. Ha azt gondolnánk, hogy ez a nap egy közönséges pihenőnap, amivel semmilyen probléma nem lehet, nagyobbat nem is tévedhetnénk. Az első kérdés mindjárt szembeötlő, a hetedik nap, ami lezárása a Teremtésnek és az első hat nap munkálkodásának, egy új fejezetbe kerül, nem az első fejezet végén található, hanem a második fejezet elején. Ez persze lehet véletlen is, de lehet, hogy jelentősége van. Talán ez a nap nemcsak a vége valaminek, hanem a kezdete is valami újnak. Bár ez a nap nem a munkáról szól, hanem a pihenésről, mégis ez a kezdete Isten és az ember kapcsolatának, együttélésének. Ezen a napon már létezik az egész Univerzum, mindaz, amit ma láthatunk és érezhetünk magunk körül. Ez a nap tehát nekünk, embereknek az első olyan nap, amit egy kész, minden szükséges kellékkel ellátott világban tölthettünk. Számunkra ez a nap nem volt pihenő nap egyáltalán, az első nap volt, amelyen körülnézhettünk, szemrevételezhettük a környezetünket, először ittunk és ettünk, aludtunk ebben a világban. Így ami a Teremtőnek pihenés volt, nekünk valószínűleg egy zajos és eseményekkel teli nap lehetett, aminek a végén ki tudja milyen gondolatokkal hajtottuk álomra a fejünket.

Nagyon fontos feltennünk azt a kérdést, hogy vajon egy végtelen energiával rendelkező, végtelen képességekkel bíró Isten számára miért szükséges a pihenés? Nem tudjuk, mit csinált a Teremtés első napja előtt, mint ahogy azt sem tudjuk, a hetedik nap után mi történt. Az Ószövetség beszél néhány olyan esetről, amikor Isten közvetlenül teremt kapcsolatot az emberekkel, vagy éppen közvetlenül avatkozik bele a földi események menetébe, ezen kívül azonban nem tudjuk, hogy Isten más módon folyamatosan felügyeli-e a világot, vagy a törvények megteremtése után ez már nem feladata, és minden megy magától az előre megszabott módon. Ez utóbbi esetben Isten gyakorlatilag pihen a Teremtés hetedik, pihenőnapja után is, ezért nem teljesen világos, miért kellett külön megemlékezni a hetedik napi megpihenésről.

Talán nem is a megpihenés itt a legfontosabb elem, hanem az, hogy Isten megáldotta és megszentelte a világot. Talán a hetedik nap csupán anyagi, fizikai értelemben pihenés, spirituális szinten viszont egyáltalán nem az, hiszen ekkor történik a teremtett világ megszentelése és megáldása, e nélkül a Teremtés nem is lenne teljes. Itt ismeri el Isten a teremtett világot a saját művének – ezért a megszentelés -, és itt bocsátja útjára a teremtett létezőket – ezért az áldás. Nem a megpihenés tehát a kulcsa a hetedik napnak, hanem az anyagi és a spirituális világ összekapcsolása megszentelés és áldás útján. És ez a lényege az ember számára kötelezővé tett heti pihenőnapnak is. Nem arról van szó, hogy az ember ne tudná külön pihenőnap nélkül is végigdolgozni az életét, hanem arról, hogy minden hetedik napon meg kell újítania a kapcsolatát Istennel és a spirituális világgal, saját spirituális énjével. Ez a feltétele annak, hogy érezzük magunkban Isten teremtő erejét és közelségét, hogy amit a heti munka, életünk az anyagi világban kikoptatott belőlünk, azt a hetedik napon imádsággal, elmélkedéssel, megnyugvással újra építsük magunkban, hogy megújult spirituális energiával folytathassuk létezésünket az anyagi világban. Nekünk is meg kell szentelnünk és meg kell áldanunk minden hetedik napon az elvégzett és elvégzendő munkánkat, és újra és újra meg kell erősítenünk Istennel való kapcsolatunkat. Újra és újra helyet kell neki adnunk a szívünkben, erről szól tehát a Teremtés hetedik napja.

Egy kérdés maradt már csak: mennyi ideig tartott ez az utolsó nap? Ha korábban azt mondtuk, hogy a Teremtés napjai nem 24 órás földi napok voltak, akkor ezt az állításunkat a hetedik napot illetően módosíthatjuk is. Hiszen ekkorra már készen állt a Világegyetem ma ismert színpada, nem volt tehát semmi akadálya annak, hogy ez a nap tényleg egy földi nap legyen, és 24 óráig tartson. Amikor Mózes közvetítésével az emberiség megkapta a Tízparancsolatot, abban külön pontban szerepel a heti pihenőnap megtartása. A Teremtés hét napja, és az ember hetekhez kötődő időbeosztása ott fog majd összekapcsolódni. Ezért talán logikus azt feltételezni, hogy Isten úgy kötötte ki az ember számára a hetedik nap pihenőnapként történő megtartását, hogy ő maga is egyetlen földi napnyi időtartamig pihent meg. De persze erre semmi nem kényszerítette, az ő hetedik napja, a mi számunkra tűnhetett akár évmillióknak is.

Ez hát a Teremtés racionális változata. Néhány kérdést megválaszoltunk, a kérdések többsége azonban megválaszolatlan maradt, és talán az is marad az idők végezetéig.

Még egy személyes gondolat maradt hátra: egészen fiatal koromtól nagy élvezettel olvastam a fantasztikus irodalmat, amiben hemzsegnek az idegen világokat benépesítő élőlények, hol agresszívak, hol kedvesek, ez a fajta irodalom tág teret ad számukra. Hol van a földönkívüli élet a Bibliában? Bizony, hiányzik belőle teljességgel. Bár Isten egy óriási Univerzumot teremtett irdatlan mennyiségű csillaggal és bolygóval, de egyetlen másik bolygót sem népesített be állatokkal és emberekkel a Biblia szerint. És ez a kép teljesen megfelel a mai tudásunknak. Hiába kerestünk eddig földön kívüli életet, exobolygókat ugyan már találtunk, de sehol máshol nem bukkantunk az élet legcsekélyebb nyomára sem. Ebben az értelemben tehát a csillagászat, a biológia, az űrkutatás és a Biblia teljesen megegyező világot mutat, egy olyat, amelyben csak a Föld bír élettel.

Copyright (c) Fantasy Planet Art Wallpapers

Én őszintén remélem, hogy a valóság ennél gazdagabb, és hogy „odakint” élnek hozzánk hasonló élőlények, akik, ha egyszer találkozunk velük, talán mutatnak nekünk egy olyan Bibliát, amiben a Teremtés Könyvében a Föld nem marad testvérek nélkül.

Nyíregyháza, 2014. február 16.

A teremtés kérdései

Jelenleg az Univerzum eredetére vonatkozóan két elképzelés, elmélet létezik, az egyik a Biblia teremtéstörténete, a másik az ősrobbanás elmélete. A teremtéstörténet egy másfajta megfogalmazása az Intelligens Tervezés elmélete, ez ugyanúgy egy természetfeletti Teremtő cselekedeteként írja le a kezdeteket, akár a Biblia. Az ősrobbanás elmélete ezzel szemben nem beszél természetfeletti beavatkozásról, csak a tudomány ma ismert tényeire, illetve ezeken alapuló feltételezésekre hagyatkozik.

Én magam a Biblia teremtéstörténetének vagyok a híve, ugyanakkor nem tartom elfogadhatónak a szó szerinti, hatnapos teremtés elképzelését, főleg nem a 24 órás földi napokkal. Csak röviden, ezzel szemben az az érvem, hogy amikor még nincs sem Nap, sem Föld, akkor még nincs értelme földi 24 órás napokról beszélni, míg a Biblia világosan már az első nap történetében napról, azaz nappalról és éjszakáról ír. Ugyanakkor, fizikusként természetesen érdekel az Ősrobbanás elmélete is, ami tulajdonképpen egyáltalán nem zárja ki a Teremtő jelenlétét, egyszerűen csak a Biblia hatnapos teremtéstörténetét kell más kontextusban olvasni. A mezsgye nagyon szűk persze, mert az ember könnyen elkövetheti a Biblia átértelmezésének, hamisításának vétkét, ha túlságosan rugalmasan kezeli az eredeti szöveget.

El kell tehát vetni az ortodox merev, szó szerinti értelmezést is, de kerülni kell a túlságosan tág, az eredeti szövegtől nagymértékben elszakadó elméleteket is.

Van azonban egy dolog, ami mostanában foglalkoztat, és erről szeretnék most bővebben írni: a világban ugyanis, úgy látom, jelen van a természetfölötti is, ugyanakkor tagadhatatlan, hogy a világ fejlődik, a múltban is fejlődésen ment át, jelenleg is fejlődik, és úgy tűnik, valamilyen állapot felé tart a jövőben is. Még a legelfogultabb ortodox hívő sem tagadhatja az Univerzum tágulásának jeleit, a galaxisok, csillagok, bolygók, holdak kialakulását, életét, majd elmúlását, a földi élet változását, az emberi intelligencia fejlődését. És bár a múltbeli fejlődés jeleit teremteni is lehetett, a jelenkori és jövőbeli fejlődés jelei már nem magyarázhatóak meg így.

A legfontosabb kérdés tehát a Teremtéssel kapcsolatban: miért nem teremtett Isten változatlan, stabil, statikus világot? Mi értelme van a változásnak, a fejlődésnek, az elmúlásnak, ha Isten teremthetett volna változást nem tartalmazó Univerzumot is. Persze, itt nem az idő nélküli Univerzumról beszélünk, és ha van idő, akkor van változás is. A kérdés az, hogy ezek a változások miért ilyen nagyok, és miért mutatnak egy irányba, ez az irány pedig a pusztulás, és az entrópia növekedése mellett egy másik irány, ami egyre fejlettebb és fejlettebb struktúrák felé mutat. Újrafogalmazva a kérdést: a mindenható Teremtő miért nem hagyott ránk egy olyan világot, amiben már kifejlődött ez a végső, legmagasabb szervezettségű entitás, ami felé a világunk kétségkívül halad?

A kérdést megközelíthetjük a finomhangoltság felől is. Az Univerzumunk ugyanis szinte kivétel nélkül minden összetevőjében a finomhangoltság jeleit mutatja, azaz, a világunkat meghatározó állandók értékét a legkisebb mértékben megváltoztatva, nem létezhetne az Univerzum és az élet, nem lehetnének gondolkodó lények. Ezek a változások néha olyan parányiak, hogy annak a valószínűsége, hogy bizonyos konstansok éppen a megfelelő értéket vegyék fel, gyakorlatilag nulla.

És ebben rejlik az igazi probléma.

Mert egy Intelligens Tervező megtehette volna, hogy úgy hangolja ezeket az állandókat, hogy a végeredmény egy statikus, változás nélküli Univerzum legyen. De a valóság ennél sokkal, de sokkal bonyolultabb. A Teremtő nemcsak, hogy finoman hangolta a fizikai állandókat, de ezt oly módon tette, hogy az Univerzum fejlődő, élő entitás legyen. És ez nagyságrendekkel bonyolultabb. Nemcsak az Univerzumot kellett létrehozni, de úgy kellett megteremteni és hangolni, hogy fejlődhessen.

Teremtés
Aigars Jansons fotója a Pexels oldaláról

És számomra most ez a Teremtés legcsodálatosabb és leghihetetlenebb aspektusa. Bámulatos és elképzelhetetlen egyszerre.

Hiszen ezzel a teremtő kockázatot vállalt, azt, hogy a fejlődés nem a kívánt irányban fog haladni, és a végeredmény vagy egy halott, vagy egy végtelenül gonosz Univerzum lesz, ahelyett, hogy élő és egy jóságon és szereteten alapuló Világegyetem legyen.

Ez két új lehetőséget vet fel:

1. A Teremtő előre kikalkulálta, hogyan fog alakulni a világ fejlődése, és a finomhangolást úgy végezte el, hogy ne lehessen a tervtől eltérni. Ebben az esetben újra előjön a korábban már felvetett kérdés, vajon miért nem a kívánt végállapotban hozta létre a Teremtő világot? Ráadásul a világ jövőjének kiszámítása nem kis feladat, egy mindenható Teremtőnek persze ez sem lehetetlen, de egy ilyen finomhangolás és a jövőnek egy ilyen mértékű előre meghatározása számunkra, emberi lények számára felfoghatatlanul bonyolult tevékenység. A tudomány mai állása szerint több tény is akadályozza a jövő kiszámítását: nem tudunk mindent végtelenül pontosan mérni, nagyon kis eltérések a kezdeti feltételekben nagyon nagy változást hozhatnak a végállapotban, azaz a világ kaotikus természetű, vannak szimultán mérhetetlen mennyiségek (határozatlansági reláció) és a kvantumvilág mélyén igazi véletlen rejlik. A jövő számunkra tehát előreláthatatlan. Ha Isten számára a jövő látható, az mindenesetre a mindenhatóságának egy igen erős oldala.

2. A második lehetőség az, hogy Isten részt vesz a világ életében, működésében, és ha kell, aktívan beavatkozik abba. A Biblia hűen beszámol ezekről az eseményekről, amikor Isten vagy személyesen, vagy próféták, vagy a fia, Jézus Krisztus által megváltoztatja a világot, a történelmet, néha egyes emberek személyes sorsában is érezzük ezt a közvetlen és aktív jelenlétet.

Eszembe jut fiatalkorom egyik legkedvesebb olvasmánya, ami mind a mai napig a science-fiction irodalom kiemelkedő remekei közé tartozik, Asimov Alapítvány trilógiája. Most újragondolva, és az előbb felvázolt két lehetőséget tekintve, hátborzongató hasonlóságot láthatunk. Az első lehetőség, az Alapítvány, a pszicho história, aminek a törvényei alapján a Galaktikus Birodalom jövője, a káosz, majd az újjászületés előre megjósolható, megtervezhető, és ez alapján létrejöhet az új Galaktikus Birodalom. És ott a második lehetőség, a Második Alapítvány, aminek éppen az a feladata, hogy ha bármilyen eltérés következne be, ami veszélyeztetné az új Galaktikus Birodalom létrejöttét, akkor a Második Alapítvány pszichikus tehetséggel megáldott tagjai, akár az életük feláldozása árán is, de beavatkoznak.

A teremtés fényei
Frank Cone fotója a Pexels oldaláról

És ez tényleg nagyon különleges élmény, miközben a teremtés kérdéseiről írok, egyszer csak a Napnál is világosabbá válik előttem az analógia, a hasonlóság a Biblia és az Alapítvány könyvek között. A Teremtő és a csodatevő közbeavatkozó Jézus, aki az életét áldozza fel értünk, azért, hogy a Terv tovább haladhasson a kívánt irányba.

És hirtelen megérzem a végtelen Jót, ami az Univerzumban mindent egy irányba terel, ha kell előre tervezéssel, finomhangolással, de ha kell, közvetlen beavatkozással.

Akár elfogadjuk ezt, akár nem, ennek a tervnek mi vagyunk a legfontosabb elemei, szereplői, és mi vagyunk azok, akikért ez a világ egy kiszabott úton halad.

Még ha most számosan vagyunk is, akik gonoszságukkal, méltatlanságukkal nem lennénk érdemesek egy ilyen eljövendő végtelen jó világban élni. De a világ még nem érte el a célját, a fejlődés folyamatos, és akik nyitva tartják a szemüket, érezhetik a Teremtő közbeavatkozó kezeit is, ő tartja a világot nyitva a jövő felé, abban a jövőben nemcsak az intelligencia és a bonyolultság lesz korlátlan, de a szeretet is.

Nyíregyháza, 2019. december 21.