Címkearchívumok: írás

Készülj a reggelre

Fantasztikus novellák, Novellák, , , ,

Hajnalodik, odakint még szinte teljes a sötétség, de a halvány fényből, ami keletről szűrődik az éjszakába, tudom, érzem, hogy a reggel már közel van. Valami furcsa gondolat ugrik elő valahonnan, a tudatalattiból, nem több, csak egy mondat: „Készülj a reggelre!”. Miért jutott vajon ez most eszembe, mit akar tőlem az a mondat? Hiszen mit is tehetnék, a reggel így is, úgy is eljön, a fények máris erősebbek, miért kellene erre készülnöm?

De a gondolat még sokáig ott marad a fejemben, nem is tudok könnyen visszaaludni. Aztán mégis, egy rövid időre eltűnik a külvilág, elalszom.

A szemhéjamon át is érzem, hogy a fények megváltoztak, talán a levegő érintése is más az arcomon, a takaró fölé tett karomon, ismeretlen fuvallat köszönt, és arra kényszerít, hogy kinyissam a szemem.

Egy szobában vagyok, a hatalmas ablakokon át nem látszik más, csak az égbolt és a felhők. Felkelek az ágyból, és rögtön kiderül, miért ennyire zavartalan és fenséges ez a kilátás. Egy felhőkarcoló legfelső emeletén vagyok, most már látom körülöttem az alacsonyabb toronyházakat is, az ablakokon szikrázik a kelő nap fénye, és keletre tőlünk ott az óceán, furcsán párolog, szinte pezseg a víz felszíne. Most érzem, hogy szokatlanul meleg van, pedig a légkondicionáló a legnagyobb fokozatán próbálja a szoba levegőjét lehűteni.

Az óceán felszínét mintha egyre sűrűbb köd fedné, újabb és újabb páracsomók emelkednek fölfelé, egyre vastagítva a már-már felhőszerű párapaplant. Mintha megfordult volna a légkör vizet mozgató körforgása, valami végérvényesen elromlott, alul a felhők, és az óceán vize fölfelé törekszik.

És messze, egészen messze, valami ennél is félelmetesebb készülődik, egy óriáshullám, a szélessége akkora, hogy egyik irányban sem látom a széleit, egy óceánnyi vízhenger, gördül, siklik, rohan a part felé. Nem tudom milyen magas lesz, ha kiér a partra, ami ekkora már az óceán felett, az a parthoz érve ennek is többszörösére nő majd. Aztán jönnek az előjelek, a víz hirtelen több tíz kilométerre visszahúzódik a medrében, teljesen megmutatva a meztelen aljzatot. A vízözön nem várat sokáig magára. Teljes erejével lecsap az óceán melegétől hajtott, a hosszú útján gigantikus energiát összegyűjtött vízhenger. A tíz-, húszemeletes házak azonnal eltűnnek, eltörnek, eldőlnek és sodródnak befelé a parton. A nagyobb házak körülöttem lassan megtelnek vízzel, látom a lépcsőházakban felfelé rohanó embereket, ahogy emeletről emeletre begyűjti őket a tengervíz.

Nincs hová menekülni, a legmagasabb hely az, ahol én vagyok, és semmi kétségem, a víz előbb-utóbb ide is felér. Nevetni kezdek, egyre hangosabban, a mondat, ami erre a világra hozott nem is lehetett volna hasztalanabb és cinikusabb: „Készülj a reggelre!” Fel lehetett erre készülni?

És mégis, ahogy hangosan, nevetve kimondom a mondatot, egy új nap kezdődik a számomra.

A sivatag hatalmas, minden irányban a látóhatárig csak a homok, kisebb nagyobb dűnékben. Ahogy előző nap az óceán, most a homok tölt be mindent körülöttem. A nedvesség helyett a szárazság, vízcseppek helyett homokszemek. Két ellentétes világ, jobban nem is különbözhetnének egymástól.

Egy dolog volt csak közös a két világban: a mozgás, a változás. Ahogy az óceán felszínét, úgy a homokot is a szél mozgatja, és ez a különös tánc, ami a forgástól a vad rohanáson át a gyenge fuvallatig terjedő skálán mozgatja és rendezi a homokot, most elárulja ennek a világnak az egyedi titkát: a homok alól mindenféle tárgy kerül elő, ahogy a szél újabb és újabb rétegeket távolít el a felszínről. Életem emlékei, amikre az idő szitált és hordott az évek során egyre vastagabb takarót, itt vannak ebben a sivatagi múzeumban, és ha nem akarom őket elveszni hagyni, oda kell mennem mindegyikhez, kirángatni a porból, és egy halomba hordani őket.

Az életem emlékei: játékok, könyvek, egy gitár, számítógépek, szerszámok, egy kiságy, egy gyermek fürdőkád. Az egyik legbecsesebb: egy írógép, amin a legelső novelláimat írtam. Egy sárga gyermek bunda, barna hócipő, szánkó, egy bögre, amiből a kakaót ittam, egyik tárgy a másik után, és ahogy megérintettem őket, úgy éltem át minden pillanatot, ami ezekhez a tárgyakhoz kötött.

Ingek, pulóverek, farmernadrágok, teniszütő, tápegység, szétszedett rádiók, walkman, kazetták szépen feliratozva, sorszámozva, aztán a bakelit, majd a CD lemezek. Igen, ez mind én voltam és én vagyok.

Egyre nő a halom, egyre hiánytalanabb az emlékeim sora, szeretnék mindent összegyűjteni, és újra átélni, de ahogy körülnézek, látom, hogy ez lehetetlen feladat. Talán itt kellene maradnom, és tart, ameddig tart összegyűjteni mindent, újraélni a teljes életemet.

De nem fogok itt megöregedni, már tudom. A távolban egy hatalmas porfelhő emelkedik, és ahogy a jelenés felém rohan, egy homokféreg szélesre tátott száját látom meg, felfal mindent maga előtt, a távoli, még fel nem derített emlékeimet, aztán felém közeledve minden mást is. Aztán én is a homokféreg szájában végzem, de az életemet nem tudja elvenni, a hatalma arra elég, hogy egy új reggel felé dobjon ki magából.

A reggelek közötti átmenetből semmi sem tudatos, semmire sem emlékszem. Az egyik nap véget ér egy világban, és új reggel vár azonnal egy másikban. A mostani egy tengerparton talál. Ülök a finom fövenyen, a kezemben egy pálca, azzal rajzolok a fehér, szikrázó homokba. Ahogy körülnézek, látom, hogy nem ez az első nap, hogy itt vagyok. Valahogy az eddigi munkám sem tűnt el, sem a szél, sem a tenger nem tüntette el a rajzolatokat. Minden ott van: ábrák, számok, egyenletek, egy egész világ, a jövő számára készül a tudás könyve, itt a tengerparton, és azt érzem, már csak egy kevés híja van, és készen lesz a mindent leíró szellemi konstrukció, az elmélet, amit már annyian kerestek eddig is, hasztalanul. Távol egy város a tengerparton, fehér falú házakkal, oszlopos templomokkal, piaccal, ott a fórum is, annyi vita és szavazás színhelye, ott van a házam is, az otthonom, de valahogy azt érzem, nem fogom többé viszontlátni kedves dolgaimat.

Az utolsó görbéket is felrajzolom, ellipszisek, hiperbolák, és végül néhány egymást metsző kör. És akkor életre kel minden, amit addig alkottam a felszínből kiemelkedik egy világ, az egyenletek fogják a görbék kezét, alakulnak, változnak, bolygók és napok kelnek életre, készen vagyok mindennel.

Aztán valami megzavarja a harmóniát, a rendet, a köreimet és az egyenleteimet. A távolban, a tengeren hajókat látok közeledni, sajnos nagyon is ismerősek, nem először jönnek ide a földünkre ezek a hajók. Róma küldte őket, hogy a görög gyarmatokat elfoglalja és felszámolja. Találkoztak már a katapultjaimmal, gépezeteimmel, amikkel a tengerbe fojtottam a hajóikat, látták a tükreimet, amikkel lángra gyújtottam őket, de mégsem tudtam őket megfutamítani: a tudomány kevés volt a nyers erővel szemben.

„Parate ad mane” – kiáltja felém az egyik római, ahogy rövid kardját felém tartva kirohan a partra, nem látja a köreimet, a hiperbolákat, a gyönyörű egyenleteket, nem látja a világot leíró szépséget, ő csak azt látja, az ember, aki annyi bosszúságot okozott Rómának most itt van, védtelenül, és egy kard fogja átdöfni a szívét, könyörtelenül.

Eszembe jut egy másik mondat: „Bocsáss meg nekik, nem tudják, mit cselekszenek.” A római katona önkéntelenül kimondott mondata kiránt ebből a világból, át egy új reggelbe.

Újra ébren, de ezúttal olyan világban, ami az eddigieknél is különösebb. Egy történet része vagyok, nem ember, bár vannak gondolataim, érzéseim. Egy szó vagyok, egy névelő, főnév, ige, egy mondat, egy szakasz egy történetben. Végignézek magamon, előttem, mögöttem, bennem betűk sora, akár a genetikai kód, egy történet genetikai kódja. Én vagyok az, akinek fel kell fejtenie a kódot, és én vagyok az, akinek a kódját elemzik, feldolgozzák, és elkészítik belőle…

Önmagamat. Én vagyok a kriptográfus, az alkotó és én vagyok a történet, a készülő mű. Hogy mi végre írom magam egy számomra is meretlen kód szekvencia alapján, azt nem tudom, és nem is tudhatom. Ha tudnám, megváltoztathatnám, és ezzel a saját pusztulásomat okozhatom.

Előre-hátra suhanok, mozgok araszolok a betűk során, és közben látom, ahogy alakul a szöveg. Kerekedik, szépül a történet, egyre kevesebb a szövegben az értelmetlen, vagy üresen hagyott hely, az egydimenziós kódsorból, kétdimenziós lapok sora épül, elkészül a történet, megszületek ezzel én magam is. És mi más is lehetne a történet címe?

„Készülj a reggelre!”

És megszűnik az azonosság: a történet itt marad, én pedig utazom tovább…

Eddig meg sem próbáltam hazajutni. Hogyan is tehetném, amikor nem tudom miért és hogyan történik mindez, hogyan utazom a valóságokon át, hogyan ébredek minden reggel újabb és újabb világban, még azt sem tudom, hogy ez ugyanaz a reggel-e, mint a legelső és csak a környezet változik, vagy minden reggel távolabb és távolabb visz az időben. Most mégis sorra veszem a lehetőségeimet, hiszen ha valami ilyen messzire juttatott és közben láttam és tanultam ezernyi dolgot, akkor talán már azt is tudom, hogyan juthatok haza. Mert maradnom nem lehet egyik világban sem. Egyik sem a sajátom, és valószínűleg a létezésem is veszélyben van mindenütt. A reggelek azok, amik tovább visznek, és amik nem engedik, hogy maradjak és elpusztuljak valamelyik világban. Párhuzamos létezések, előző, vagy eljövendő életek, látomások talán, vagy a túlvilág mutatkozik meg előttem és valójában már nem vagyok élő ember?

Új reggel, egy olyan helyszínen, ahol álmomban már sokat jártam. Gyönyörű, dús zöld erő, közepén egy út vezet egy nagyobb tisztás felé, az út mellett egy patak. Kristálytiszta víz csobog benne, apró halak úszkálnak mindenütt a vízben, az egész erdő tele élettel. Jobb oldalamon cserjék, bokrok, előttük egy őz áll, engem néz. Nagy, barna, szelíd szeme nyugodt, félelem nincs benne, inkább engem nyugtat meg, hogy nekem sincs mitől félnem. Lassan lehajtja a fejét, megvárja, míg átlépdelek a patak kövein, mozdulatlanul vár, és amikor megsimogatom a nyakát, az egész erdőt simogatom meg. Itt minden egy, minden élő, minden a természetes szeretet. Aztán lassan eltávolodik tőlem, és eltűnik a bokrok között. A patak másik oldalán egytornyú, kicsiny, fehér falú templom áll. Nem megszokott látvány az erdőben egy templom, de mindannyiszor, amikor itt jártam álmomban, ez a templom ugyanitt állt.

És a belseje is ugyanolyan mindig, padsorok, az első sorban egy fehér ruhába öltözött asszony ül, lehajtott fején fehér lepel. A padsorok mellett egy nagy asztal, előtte egy fehér ruhás szerzetes áll, az asztalon egy nagy könyv, most is nyitva. És amikor csak itt járok, a könyv mindig más és más lapját tárja elém, egyenletek, képek, fohászok és imák. Mindig mást látok és olvasok, de visszavinni eddigi álmaimban még semmit sem sikerült a könyvből. Talán most, hiszen ez nem a szokásos álom, hanem a reggel által elém hozott materializálódott valóság.

Letérdelek a kis zsámolyra a feszület elé, a megszokott helyemre, mély nyugalom száll meg, és lassan elalszom.

Odafentről vörös vércseppek hullnak a fejemre. Megtisztítanak, megváltanak, bocsánatot nyerek minden rosszért, amit élőként elkövettem.

Csak valahonnan messziről hallom, hogy szólítanak: „Készülj a reggelre!”.

Olyan helyen vagyok, amire a legtalálóbb jelző az, hogy biztonságos. Lebegek valamilyen folyadékban, lélegezni nem tudok, érzem a körülöttem lévő meleg és nedves menedéket, ami életben tart, egy élő bölcső, táplál, ringat, őriz, amikor alszom. Szeretet vesz körül, és itt akár egy örökkévalóságon át szívesen lennék, de valami furcsa sürgető érzés zavarja meg a nyugalmat. „Készülj a reggelre!’ – hallom valahonnan, és tudom, hogy választanom kell. Vár rám egy világ odakint, de hogy melyik világ, azt nekem kellene eldöntenem. Talán ez az egész, ami velem történik, a születésem előtti valóság, ami arra készít föl, hogy válasszak, mi legyen az életfeladatom, hová szülessek, és milyen ember váljon majd belőlem. De feltétlenül meg kell-e születnem? Miért kellene a nyugalmat és a biztonságot felcserélnem egy olyan világra, ahol szenvedés és fájdalom vár, és az örömteli pillanatok is olyan rövidek? Nem hagyom magam csak úgy.

Küzdeni fogok, ragaszkodni a nyugalomhoz, kényelemhez, melegséghez, mindahhoz, ami itt nekem adatik. Nem fogom könnyen megadni magam. Nagyon jó itt, odakint csak rosszabb várhat, fájdalom, szorongás, emberek, akik szintén erővel kerültek abba a kinti világba, és nem ismernek mást, csak bántást és félelmet.

Egyetlen valamivel nem számoltam. Eddig nem tudtam, hogy van egy fölöttem rendelkező erő, ami jóval erősebb nálam. Megérzem, hogy az a végtelen szeretet, ami itt körülvett, része lesz annak a kinti világnak is. Aki eddig magában hordott, ő velem lesz odakint is. Elfogadom őt, és elfogadom az életet is, már nem akarok küzdeni tovább, már nem lebegek, hanem sodródom, valami visz el innen, hirtelen úgy érzem, lélegeznem kell, de hogyan és mit? Borzalmas pánik fog el, már nem érdekel hová, milyen világba kerülök, csak kijussak innen, élve, meg akarok születni, mindegy hová és hogyan.

Aztán hirtelen hideg, éles levegő tölti meg a tüdőmet, ahogy az első lélegzetet veszem. Aztán felsír az újszülött, megérkeztem. Egy új reggel, egy új élet fogad.

Olyan helyen ébredek, amit nagyon jól ismerek. Hányszor szerettem volna ide visszakerülni: a legcsodálatosabb helyre, ahol valaha éltem, és ahol gyermek voltam. Egy sátorban vagyok, amit magam építettem a tágas udvar közepén, fekete műanyag zsákokból, faágakkal megtámogatva, odabent gumimatrac, és minden, amire egy gyermeknek szüksége lehet: indián jelmez tollakkal, műanyag pisztolyok, apróbb játékok szerteszét. Mélyet sóhajtok és kimászok a sátorból. Kint minden olyan, amilyennek egykor ismertem és szerettem, mielőtt el kellett innen mennem, mert egy építkezés miatt lebontották a házat és eltüntették az udvart és a kertet. Egy tündérkertet pusztítottak el és a gyermekkoromat gyalázták meg akkor, a szívem egy nagy darabja maradt ott, ahová most az új reggel elhozott.

Ott áll az eperfa, ott az orgonabokrok karéja, a hinta, a szeneskamra, az öreg kerekes kút, amibe sohase mertem belenézni, nemcsak azért mert féltem, hogy beleesek, de azért is, mert nem tudtam, hogy odalent a vízben tükröződve, milyen szörnyűséget fogok meglátni. A kút mögött virágoskert, színes petúniával és tátikával, aztán a kert mögött az igazi csoda, egy igazi kis nyárfaerdő. Egészen hátul, egy téglafal, amin lenézve a szomszéd udvarára lehetett lelátni, valamiért az a másik udvar sokkal mélyebben volt a miénknél, gyerekfejjel oda sem mertem lenézni, csak ha nagyon bátor kedvemben voltam.

Soha nem akartam felnőni, itt hagyni ezt a csodavilágot, és most újra kaptam egy lehetőséget. Egész nap az udvaron sétáltam, barangoltam, azon gondolkodva, hogyan tudnék itt maradni végleg, hogyan tudnék örökre az a gyermek maradni, és közben gyűjtöttem a színeket, illatokat, megtapogattam mindent, tágra nyitott szemmel próbáltam megörökíteni belső fotólemezeimen minden részletet, hogy ha mégis mennem kell, minél több dologra emlékezzek.

Aztán eljött az este, lefeküdtem a poros udvar közepére, néztem a sziporkázó csillagokat, imádkoztam, kértem, hogy maradhassak itt, ahol minden világ közül a legjobb. Meteor suhant át az égen, de mire kívánhattam volna azt, ami szívem leghőbb vágya volt, elaludtam.

Sorra próbálom az ismerős meditációs technikákat. Régen segítettek, és éjszaka mindig különleges álmaim voltak egy-egy esti meditáció után, és ébredéskor is emlékeztem minden álmomra. Nem tudom, mi más segíthetne.  De hiába, eddig nem sikerült semmit áthoznom másnap reggeli világomba. Ez egy áthághatatlan szabálynak tűnik. Egészen eddig mindig érvényes volt, és talán az is marad. Talán egy soha véget nem érő utazás részese vagyok, olyan világokon át, amiket csak én kapcsolok össze.

Egy erdő mellett vagyok, valószínűleg az autóban aludtam egész éjszaka, mert úgy érzem, minden csontom összetörték. Nem baj, kikászálódok a lehajtott ülésből, és körülnézek. Amerre ellátni, gyönyörű sötétzöld erdő, mindenféle általam már ismert és egy sor ismeretlen fafajtával, mint egy város, kisebb, nagyobb, fa, cserje, fiatal növendék fák, szépen megférnek egymás mellett. Nem olyan, mint ahol valaha ember járt volna, ezt az erdőt a természet gondozza, tökéletesen.

Talán ez a reggel egy nyugalmas nap kezdete. Pihenés, kirándulás, végre megnyugtatom az eddigi utazásban elfáradt idegrendszerem, mélyeket sóhajtok, az oxigéndús levegő, érzem, ahogy megtölti a tüdőmet, aztán az ereken végigszáguldva kicseréli bennem a régi, elhasznált vért, vadonatújra. Mint aki most született, csak egyből felnőttként. Tökéletes érzés, talán innen nem is kellene elmennem. Az emberek most sem hiányoznak, a környezet idilli, ez való nekem. Ez volt a cél, a reggelek végül ide vezettek, egy erdőbe, ami talán nem is Földön van, vagy egy olyan időben él, ahová nem jutott el az emberek pusztító keze?

Még jobban körbenézek, és meglepődöm, hogy eddig nem tűnt fel, de messzebb egy magas hegy áll, a teteje fehér a hótól, és a csúcs lassan eregeti magából a szürke füstöt és párát. És ami még szembeötlőbb, a hegy oldalán egy púp, oda nem illő, egy szörnyszülött hordhat a hátán ennyire furcsa képződményt. Mintha már láttam volna ilyet korábban, de hol és mikor?

Mielőtt rájöttem volna, a hegy oldala megnyílt, a vulkán nem a csúcsán, hanem az oldalán okádta a lávát, a hamut, a füstöt, és az egész áradat olyan sebességgel rohant le a hegy oldalán, éppen felém, hogy a pánik odaszegezett a földhöz. És mintha ez nem lett volna elég, most a hegy teteje is megnyílt, óriási robbanás rázta szerteszét a csúcsot, a láva onnan is lövellt fölfelé, majd visszahullott körben a hely oldalára.

A Mount St. Helens ikerpárja egy másik világban, éppen szétzúzta az álmomat, hogy itt telepedjek le. Vajon meghalok, és nincs innen tovább, vagy elég, ha magamban kimondom: „Készen állok a reggelre.”?

Az idegen űrhajó közeledett. Tízezer év telt el a Földről való indulásom óta, egyszer sem találkoztam más űrhajóval ez alatt az időszak alatt. Hogy éltem túl a tízezer évet? Android vagyok, gép testtel, egy embertől kapott tudattal, mesterséges intelligenciával, ami a Föld összes felhalmozott tudását birtokolta. Ember nem juthatott volna ilyen messzire, és amikor az emberek a tudatára ébredtek annak, hogy a mély űr számukra elérhetetlen, akkor kezdtek gépeket küldeni az űrbe. A földi emberek egy része mély alvásban várja a messziről érkező híreket, akik ébren maradtak, ők építik az űrhajókat, a gépeket, amiket aztán az útjukra bocsátanak.

Olyan képességeim vannak, amikkel ember soha sem rendelkezhetett. Ellátok az űr távoli mélységeibe, galaxisok, galaxis halmazok, filamentek, számomra szemmel is elérhetőek, aludnom sem kell, csak fürkésznem a messzeséget, és kutatni valami után, amiről én se tudom milyen lesz, amikor rátalálok.

És most itt van. Még nem tudom, kik vannak a fedélzeten, de végre nem vagyok már egyedül. Akár élőlények, akár hozzám hasonló gépek, a magányom megszűnt, véget ért. Lehet persze, és ezzel a készítőim is számoltak, hogy az idegenek egy szempillantás alatt végeznek velem és az űrhajóval, vagy éppen rabszolga leszek elektronikus életem végéig. Ez sem számítana, nincsenek félelmeim, az embertől eltérően nem félek a haláltól sem, mert nem tudom mi az.

Mégis, a bensőmben most valami ismeretlen melegség ébred, nem veszélyes, ez nem is fizikai melegség, ami kárt okozhatna az áramköreimben, inkább csak maga az érzet, androidként számomra eddig ismeretlen élmény.

Kíváncsiság, vágy, a bennem lévő intelligencia ezeket az emberi érzéseket azonosítja bennem. A két űrhajó egészen közel siklik egymáshoz.

És most megérzem. A másik, ott azon a másik űrhajón, egy gép, olyan, mint én. Telepata, ahogy én is az vagyok. Összekapcsolódunk, a két gépi én egyetlen egységben gondolkodik és érez, átélem azt, amit ő átélt és én is átadom az emlékeimet neki. Végtelen öröm árad szét bennem, és benne, soha nem érzett emberi élmény, ebben a pillanatban sem gépek, sem emberek nem vagyunk, valami hatalmasabbá válunk itt ketten, messze minden más bolygótól, galaxistól, itt a semmi közepén, néhány pillanatra egy, az embert és a gépi intelligenciát is meghaladó lénnyé válunk. Tudom, hogy ő is egy utazó, akárcsak én, hogy hosszú út van mögötte, temérdek világ, és vár még rá jó néhány.

Nem tudom mennyi idő telik el így összeolvadva, a két utazó gépi elméje egy mindennél hatalmasabb entitássá alakulva, de az egy én tudja, hogy el kell válniuk hamarosan. Csak annyit érzek, hogy lassan megint két android vagyunk, érzem, ahogy bólint felém, és én is küldök felé egy bólintásérzést.

Nem kell kimondanunk, sem jeleznünk, sem elküldenünk egymásnak a mondatot, mindketten tudjuk, hogy ez az első találkozás volt egyben az utolsó is.

A két hajó elsiklik egymás mellől, aztán egyre gyorsulva távolodunk, mindegyikünk a saját útján…

A kis csónak egy sziget felé közeledik, a karom már fárad az evezéstől, lassan kezdenek az izmaim görcsbe rándulni, de a part már közel. A tenger vize egészen kellemes, a rám csapódó vízcseppek lehűtik izzadt testemet, talán ezért is bírom ennyire jól az evezést, amihez pedig korábban nem volt alkalmam hozzászokni. A sziget egy keskeny tengerpart, és az abból növő sziklák egymásból formálódó erdeje. Valamikor egy hegycsoport része lehetett, ami mélyen a tenger alá merült, és csak a felső sziklacsúcsok tanúskodnak arról, hogy itt egykor egy hegyvonulat csatlakozott a szárazföldhöz.

A parton egy szerzetes áll, szürke vászon és állati szőr keverékéből szőtt ruhában, ami egészen mezítelen lábfejéig takarja a testét. Szakállát és haját vágatlanul hagyták ki tudja, már hány éve. Felém int, jelezve, hogy rám várt, a mosolya még azt is elárulta, hogy örül az érkezésemnek.

Átölel, hosszan, még azt is mondhatnám hálásan, a kezével egy barlang felé mutat. Ez lehet a lakhelye már hosszú évtizedek óta, és érzem, nem maga választotta ezt a helyet, hanem a száműzetését tölti itt, de akik ide küldték nem tudhatták, hogy a lehető legjobbat teszik vele.

A barlang belül tágas volt, egy fekhely, egy asztalka egy székkel, és mindenfelé papirusz és pergamen darabok, teleírva, takaros csomagokba rendezve, de a többség csak úgy szanaszét hevert, mégis éreztem, hogy aki írta őket, pontosan tudja mindegyik darabról, hogy mi áll rajta.

Egy kivétel volt, egy papírköteg a kis asztal tetején, mindentől elkülönítve, már az anyagával tudatva, hogy valamilyen különleges tulajdonsággal bír, és hogy a szerzetes éppen ezért várt rám ebben a barlangban, és ez a reggel is ezért hozott ide, hogy átvegyem azt, amit nekem készítettek, de ami mindig is az enyém volt.

A férfi kezébe vette a köteget, a tenyerét simogatóan nyugtatta a csomag tetején, és lassan felém fordulva, a kezembe adta.

– Ezért jöttél, elvégeztél mindent, megharcoltál ezért, amit most neked adok. Hálám és köszönetem, azért amit tettél. Vedd és olvasd.

A kézirat ott volt előttem. Átvettem, rápillantottam a címre, amit már régen ismertem, minden nap ez a mondat köszöntött, és most erről a papírkötegről is ez mosolyog rám: „Készülj a reggelre!.” És még valami: „Isten hozott itthon.”

Belelapoztam, minden ott volt benne, ami eddig velem történt. Nem én írtam le, sem papírt, sem írószerszámot nem vihettem magammal az utazásra, és áthozni sem tudtam volna egy ilyen kéziratot az egymástól elszigetelt világokon át. Én csak átéltem mindezt, gyűjtöttem magamban az élményeket, emlékeket, valaki más öntötte formába és most ajándékként megkaptam. Én voltam az utazó, világokat, valóságokat bejáró, és mindvégig ott volt velem valaki, a jegyzetelő, az író, aki figyelt és mindent megörökített. Magamhoz öleltem a papírköteget, talán, talán sikerül magamnál tartanom.

– Indulj, köszöntsd a reggelt, hazaérkeztél…

Itthon vagyok. Körülöttem ismerős tárgyak. Az este nyugodt, bársonyos, az ágy hívogató. Vár rám egy újabb éjszaka. Itthoni, megszokott. Nem érzek fáradtságot, csak elégedettséget, jólesik feküdni nyitott szemmel, és csak lebegni az emlékekkel együtt, vándorolni egyik gondolatról a másikra.

Az ágy mellett a kis szekrény tetején a kézirat, talán még őrzi magán a szerzetes tenyerének melegét. Hogy mit kezdek majd vele? Mire ezen kezdenék el gondolkodni, mély álomba merülök.

Az éjszaka átölel, magába fogad, elringat…

És a reggel?

Nyíregyháza, 2024. május 23.

Az írás egy fantasztikus novella pályázatra készült, ahol érdemi elismerést nem kapott…

Plágium

Titkosírás - novellák, , , ,

Abban az évben az ősz a szokottnál is korábban köszöntött be. Hűvös ködszínű köpenyét elterítette a világon, elmúlás szagát költöztette a nyár friss illatai helyére. A nap még magasan állt az égbolton, de a sugarai megtörtek és felszívódtak a párás, hideg őszi levegőben.

Az úton senki sem járt. A mély csöndet csak a levelek halk zizegése zavarta meg, csak lépteim nesze hallatszott a finom homokban. Mögöttem lassan eltűnt a fák árnyékában a kollégium tömbje, nem látszott már a szobám ablaka sem. Megfakultak a mögöttem hagyott fárasztó hét emlékei, és nem bántam már azt sem, hogy a helyükre az elmúlt nyár kusza képei tolakodtak.

A nap fénye áttetszett a fák lombjain, színes foltokat vetített a vastagodó avarra, amelyek mintha eddigi életem képeit elevenítenék meg, némelyikük különösen élesen és kiemelve látszott, határozottan elkülönülve a többitől. Furcsa borzongással először érintett meg igazán az egyedüllét érzete. Kiürült a világ körülöttem, megszűnt minden mozgás és zaj, nem hallatszott a villamos kerekeinek csikorgása, abbamaradt az egyetem előtti szökőkút csobogása is, és nem hallottam a város mormogó imáját sem. Csak a gondolataim maradtak velem, és azok a képek, amelyek színpompás játékát már nem zavarhatta semmi sem.

Amikor az út végén, a fák között előtűnt az aszfaltút szürke csíkja, amely a főút felé vezetett, akaratlanul is lassítottam a lépteimet. Mintha késleltetni szeretném, hogy újra a megszokott világba csöppenjek, és jobban szemügyre szeretném venni mindazt, amit egyedüllétem hívott elő a ködből és a párából.

Ahogy egyre lassabban lépegettem, a fejem egyre tisztább és a gondolataim egyre egyszerűbbek lettek. Mintha egészen nyilvánvaló módon látnám eddigi életem forrását, és semmi kétségem sem lenne afelől, hogy ki vagyok.

Érzékeim megnyíltak, mintha az idő egyetlen pillanatba sűrűsödött volna, mintha a tér is egyetlen pontba zsugorodott volna, egyszerre voltam mindenütt és mindenkor, hogy aztán néhány pillanat múlva minden újra elfoglalja a régi megszokott helyét.

Megnyugodva indultam tovább, amikor egyszerre belém hasított, hogy mégsem állt helyre az eredeti rend a tér és idő tengerében. Valami megzavarta az évmilliárdok óta fennálló harmóniát, és ez a valami most is itt van a közelemben. Egyre kényelmetlenebbül éreztem magam, már a lépteimet is meggyorsítottam, és lassan kiértem a temető előtti főtérre.

Itt már többen jártak, néha egy-egy autó is érkezett, vagy indult tovább, előbbi félelmem csillapodni látszott, de csak néhány pillanatig. Hirtelen világosan láttam magam előtt egy kamion műszerfalát, és a szélvédőn át a kanyargó utat. A számban egy futva elfogyasztott reggeli és egy keserű kávé íze tolult egy ismeretlen asszony csókja helyére. Az érzés hihetetlen elevensége és plasztikussága elektromos sokk erősségével sújtott végig idegrendszeremen. Magam előtt láttam az előző este minden mozzanatát, a váratlan ismerkedést, a tétova felajánlkozást és a hosszú éjszaka minden örömét. Aztán reggel a kapkodó sietséget és a kamion suhanását a végtelen aszfalton.

És láttam a sokasodó, géppel írt sorokat egy fehér papírlapon.

Mert írónak készültem, gyermekkorom óta faltam a könyveket, mindent elolvastam, amit a termékeny emberi fantázia távoli világok bolygóiból, élőlényeiből, történéseiből összegyúrt. És amikor először ültem az írógép elé, és először bontottam ki az elmém mélyében gyökerező halvány képeket egy történet nyomtatott soraivá, akkor úgy éreztem, ez az amit mindig is csinálnom kell.

Elővenni egy darab papírt üresen, és a szavakat mondatokká fűzve megtölteni azt egy olyan világ történéseivel, amely világ kevéssel azelőtt még nem létezett. Néhány oldalon megalkotni egy történetet, legyőzve a szavak egymást eltávolítani igyekvő taszító erejét, próbálgatva őket, melyik viseli el leginkább a másikat, és ha már egymás mellé kerültek, rácsodálkozni a hirtelen megszülető harmóniára. Megalkotni egy történetet, amely a maga egyedi módján zárt, befejezett. Amiben benne van minden a teremtéstől a halálig, a születéstől az elmúlásig. A semmiből kerül elő, kibomlik, színes, érzékletes, pompás világgá alakul, majd néhány oldal múltán egyszerre vész el újra a semmiben.

Az első próbálkozásaim mind sikertelenek maradtak. Néhány bátorító, szűkszavú levél a kiadóktól, és semmi több. Ennek ellenére mindig születtek új és új ötleteim, hol váratlanul, minden előjel nélkül, hol hosszú küzdelem után. Mindig a sajátjaimnak éreztem ezeket az írásokat, mégis sokszor ért az a vád, hogy ezek csupán ügyes utánérzések, másolatok.

És most itt volt egy eleven történet, ami csak az enyém volt, ami nem lehetett senki másé, hiszen velem történt, és aminek egyetlen szemlélője, egyetlen szemtanúja voltam. Történet egy kamionról, egy íróról, arról, hogy a világ milyen.

A kamion suhant tovább, a vezető bekapcsolta a rádiót, egészen közelről hallottam, hogy valaki az időjárás jelentést olvassa.

Egy történet főhőse lettem, amit én írtam és játszottam is egyben, és amely ott bomlott ki előttem az őszi ködből.

Eközben kiértem a főútra, megálltam a szokott helyemen a város végét jelző tábla mellett, remélve, hogy sikerül egy autót fognom, ami hazavihet. Álmatagon lengettem a kezemet, tudatom nagyobbik részével az új, még megírandó történetre gondoltam. Kíváncsi érdeklődéssel rakosgattam egymás mellé a szavakat, és egyre feszültebb figyelemmel tapasztaltam, hogy egyáltalán nem megerőltető ezeken gondolkodnom, és hogy a mondataim szinte maguktól állnak össze értelmes egésszé. Mintha már készen lett volna bennem az egész történet, mintha csak arra várt volna, hogy egy váratlan élmény előhívja szunnyadó álmából, felébressze és általam kapjon végleges, szilárd, leírható formát. Szerettem volna már otthon lenni, és papírra vetni a bensőmben születő szavakat, mielőtt még fakó emlékképekké torzítaná őket a gondolatokat sem kímélő elmúlás, mielőtt szürkévé koptatná őket a feledés.

A kamion eközben egy nagyváros határához ért. Különös módon ismerősnek tűntek az út mentén sorakozó fák, és ismerősek voltak a távolban a párából előbukkanó lakótelep házai is.

Aztán megértettem miért. A kamion ugyanolyan feliratú helységnév tábla mellett suhant el, mint amilyen mellett én álltam.

Csak néhány kilométerre lehetett tőlem, a város másik végén. A sorsunk megmagyarázhatatlan módon összekapcsolódott, jövőnk szálai múltunk fonalaiból fonódtak eggyé, többé külön nem választható módon.

Észre sem vettem, hogy közben fékezett és megállt mellettem egy autó. Csak akkor kaptam föl a fejem, amikor az első ajtó szélesre tárult. Hirtelen megkönnyebbülést éreztem, hiszen rövidesen otthon lehetek, és messze kerül tőlem ez a zavaros látomás. Mégis, tudatom legmélyén ott ragadt a kétely, vajon tényleg ott van az a kamion a város túloldalán? Az a másik, ott a vezető ülésben ugyanazt érzi, amit én? Meddig tarthat ez a párhuzamos jelen, és miért érzem hogy a jövőm tükre üresen bámul vissza rám?

Hátradőltem az ülésen és az ablakon kifelé bámulva néhány ügyes válasszal elejét vettem annak, hogy beszélgetnem kelljen.

Újra elővettem a novellát, és lassan mondani kezdtem magamban a mondatait, valahonnan a közepe tájáról.

„Milyen szövevényesek és kiszámíthatatlanok az idő útjai. Összebogozódnak, majd újra kisimulnak a vonalai, érkezve a múlt sejtelmes, sötét mélyéről, felbukkanva a történések és változások izzó kohójából, folyékonyan, ragyogóan, hogy megszilárdulva, formát öltve alkossák a jelen irányító ösvényeit, és eltűnjenek a jövő homályos hegyei között.

Számtalan ‘ha’ és megszámlálhatatlan ‘akkor’, milliónyi ‘talán’ dolgozott azon, hogy a lehetőségek tárházából előkerülhessen ez a bágyadt őszi délután, a kavargó köd, az egyre közeledő kamion, az egész misztikus történet.”

Már félúton lehettünk, amikor megálltunk egy kisvendéglőnél. Semmi kedvem nem volt hosszan időzni ott, siettem volna hazafelé, így elköszöntem útitársamtól, és tovább indultam az út mentén.

Egyre közelebbről éreztem a hatalmas jármű létezését. Már a hangját is hallani véltem. A különös, ismeretlen erőkkel szembeni félelmemet csak az tompította, hogy bensőmben teljes szépségében, tökéletességében kibomlani látszott az egész történet. A történet, ami csak az enyém, amit senki el nem vitathat tőlem, amit leírnom olyan könnyű lesz, ahogy lélegzetet veszek. Mert bennem van minden sora, minden szófordulata, bennem van minden szín és minden hang, minden történés és minden gondolat.

Megkönnyebbülést éreztem és nyugalmat, és suttogni kezdtem a történet újra előtoluló mondatait.

„A kamion egyre gyorsabban közeledett a kanyarhoz. A sűrűsödő köd és az út menti apró bokrok lehetetlenné tették, hogy a bent ülő észrevegye a gondolataiba mélyedve ballagó szürke alakot.

Az út üres volt, közel és távol egyetlen más jármű sem látszott. Nyugodtan taposott rá a gázra, és élvezte ahogy az autó megremegve engedelmeskedik az akaratának és egyre gyorsabban suhan a kanyar felé.

A jármű hirtelen megcsúszott a szokottnál is nedvesebb útfelületen, és egyenesen az út mentén lépkedő autóstopposba hajtott.”

Éreztem a súlyos ütést, a csont átható reccsenését, ahogy az erek felszakadtak, és előbuggyant a mélyvörös vér.

A novella utolsó sorai belenyugvó mosolyt csaltak a vértől és piszoktól fekete arcomra.

„Hát ez sem volt az enyém. Plágium volt ez is, akár az összes többi, és kiadatlan marad az idők végezetéig. Mégsem bánom. A leghatalmasabb alkotót próbáltam másolni, és talán egy pillanatra, egy villanásnyira megéreztem valamit a művészetéből. Talán nekem is adta tökéletességének egy darabját, és tudom, hogy a titkot, amibe sikerült bepillantanom, már nem veszi vissza tőlem soha többé.”

Mielőtt az autóba tették volna a letakart, összetört testet, a mentőorvos még egyszer felhajtotta a takarót a fiú arcáról.

Nézte a kisimult, nyugodt vonásokat, a mosolyt, amihez hasonlót halott arcon még sohasem látott.

Nyíregyháza, 1979. október – 1987. március 14. – 1989. április 3

Harmadnap

Klasszikus novellák, , ,

Harmadnapra a város elcsendesedett. Az idő két lépés között észrevétlen állapodott meg. Mozdulatlan, hideg érzés csapott végig a házakon. A teremtés rosszkedvű napja volt az a nap. Minden mi elrendeltetett, megtörtént. Minden mi írva volt, elkövetkezett. Minden mi homályos volt, alakot öltött, és minden mi kérdés volt, válaszát meglelte azon a napon.

A próféta eleven sebeit szemlélve ült a világ képmása előtt. Nem volt tiszta, és nem volt bizonyos. Nem volt hitszegő, és nem alkudott egykönnyen. Félt, mert egyedül maradt. Elkoptak mellőle mind az illúziók. Elfogytak előle mind a választható utak, elkerülte minden, ami evilági.

Már csak egyetlen jelet látott. Fényesen és ragyogva égett a jel a bőrére festve, átsütött a húsán, a fénylés láthatóvá tette összetört csontjait. A jel nem kopott el sohasem. Nem fogta sem víz, sem eső, sem tenger, nem fakította nap, nem halványította idő és feledés.

A jel csupán hitvány utánzata volt annak a valaminek, ami a próféta egész életében, hol nyilvánvalóan, hol mélyen lapulva, de ott volt benne, az agyában, a szívében, minden sejtjében és minden egyes molekulájában.

Mikhail Nilov fotója a Pexels oldaláról

A jel csupán kiválasztotta őt, csupán nem hagyta, hogy olyan legyen, mint a többiek. De ez a jel, nem a könnyű jelek közül való volt. Nem mutatott és nem informált. Nem kérdezett és nem válaszolt. Csak ott volt, kitörölhetetlenül és megtagadhatatlanul.

A próféta elvesztette mindenét, ami ezen a jelen kívül eddig neki jutott ebből a világból. És ő megértette, hogy soha nem is lesz más, ami igazán az övé lehet. Meg kell elégednie ezzel, nem várhat, nem kérhet, nem követelhet egyebet.

És minden mi ezen kívül van, érdektelen és megszerezhető.

Nyíregyháza, 1994. június 3. – 2018. július 20.