Fehér felhőkön sétálok. Puhák, mint a dunna, ami alatt nagymamámnál aludtam. Átölelt, magába zárt, simogatott, mégis súlya volt. Biztonságban éreztem magam alatta, és az álmok is csodaszépek voltak.
Jó idefenn. Nem félek, látom magam alatt a piros háztetőket, a zöld erdőket, a csillámló vizeket. Én magam vagyok a Teremtő, akinek a lelke lebegett a vizek felett. Nekem már könnyű dolgom van, minden készen áll, alattam békésen gördül a Föld, gabonatábláival, útjaival, a mezőkön görnyedező emberekkel, a porral, amit a gépek vernek fel a gondozatlan útról.
Az első napon csak a lehetőség volt. És persze az Ige. Akkor még bármi lehetett volna. Vajon a terv már készen volt? Az első nap előtti napon, az első hét előtti hetekben? Vagy rögtönzés volt az egész. Előbb világosság és sötétség, aztán vizek az ég alatt és felett, aztán a világító testek. Egyik a másik után. Lehet, hogy nem is lehetett másképp. A Föld gömbölyű, a Nap világít, a levegő életet ad, a vízből születik minden. A csecsemő gyönyörű, amilyen esetlen és tehetetlen, annyira szépséges és csodálnivaló.
A Halál. Ott volt már az első napon? Vagy később érkezett váratlan vendégként, egy darabig toporgott az Édenkert kapujánál, aztán belépett. És ezzel a sorsunk eldöntetett. Éva már nyúlt is a tiltott gyümölcs felé, amiből Ádám is evett. A halált szívtuk magunkba, az elmúlást vettük magunkhoz.
A Halál. Ott volt már az első napon? Vagy egy másik Univerzumból érkezett, egy másik teremtés része volt? Látogató, aki itt maradt nálunk, és azóta is elragadja a meg sem születetteket, a kisdedeket, az erejük teljében lévőket, és azokat, akik megváltásként hívják őt a betegágyukon.
És a Paradicsom. Elkészült már az első napon? Vagy készen várta a Teremtést? Kiknek szánták, ha a Halál még nem mérgezte a vérünket, még nem szaggatta a csontjainkat? A Halál nélkül a Paradicsom üresen állna az idők végeztéig? Az utolsó ítélet soha nem jönne el? A pecséteket soha nem törnék fel, a négy lovas sem száguldana végig a Földön halált osztva, földet és eget égetve, kaszabolva, taposva és rúgva?
Fehér felhőkön sétálok. A lelkem könnyű, a gondolataim, mint hűvös légáramlatok göndör bárányokat terelnek egy nyájba, de a kérdések itt sem könnyűek. Megjelennek bennem, kapom őket valahonnan, valakitől, de a válaszokkal már nekem kell megküzdenem.
Minden kérdés annyit ér, amilyen választ találok rá. Az én kérdéseim megoldatlanok, hiába vágyakoznak szüntelen a válaszuk után.
Minden kérdésnek van egy lélektársa, egy válasz, ami egésszé teszi, ami kiegészíti. Az én kérdéseim magányosak. Egyedüliek. Az én kérdéseim egyidősek a világgal. Vagy talán még annál is korábban születtek. A világ előtti csendben már ott lapultak, és aztán megtaláltak.
Fehér felhőkön járok, és már tudom, hogy mi a sorsom.
Hordozni a kérdéseket, amikre nincsenek válaszok…
2020. október 22.