Címkearchívumok: vagyok

Gondolkodom

Nincs a filozófia és az emberi gondolkodás történetében nagyobb hatású és többet idézett mondat, mint Descartes “Cogito ergo sum”, “gondolkodom, tehát vagyok” megállapítása.

Nem tartom magam különösképpen jó filozófusnak, de ez a mondat mindig is zavart, és sohasem értettem, miért tartják ezt a filozófiában sarokkőnek.

Én úgy gondolom, ez a mondat nem állít semmit sem, illetve mégis, valamit állít, de a következtetés a “tehát vagyok” teljesen felesleges, mert semmit sem tesz hozzá a kijelentés “Gondolkodom” részéhez.

A helyes állítás ez lenne: “Gondolkodom.” Ebben az állításban nemcsak az van benne, hogy a kijelentést tevő bizonyos fejlett agyi tevékenységet folytat, hogy a tapasztalataiból következtetéseket von le, teóriákat állít fel, azokat bizonyítja vagy cáfolja, tehát nemcsak a gondolkodás ténye van benne az állításban, hanem a filozófia, az emberi gondolkodás, az emberlét legnagyobb misztériuma, maga a létezés is.

A “Gondolkodom.” egyes szám első személyben fogalmazódik meg, tehát benne van a szubjektív tapasztalat az egyéni létezésről, arról a tapasztalatról, amit sohasem fogunk tudni megosztani más emberekkel, hiszen létezésünk és éntudatunk legfontosabb tulajdonsága a szubjektivitás és egyediség. Soha egyetlen ember sem fogja ugyanazt átélni, érezni, mint amit én érzek a saját létezésemet illetően, és én sem fogok tudni soha egyetlen más ember bőrébe sem bújni, hogy átérezzem az ő éntudatának érzését. Illetve pontosan ugyanazt érzem, mint mindenki más, csakhogy ezt én a saját testemben, a saját tudatomban érzem, míg a többi ember az ő saját testében és tudatában érzi ugyanazt. Ugyanaz az érzés, de máshol, más testben és más lélekben, cserélni nem tudunk. Az érzés tehát ugyanaz, de az észlelő mindig más. Ugyanakkor az észlelő érzete maga az érzés is, ez egy olyan önhivatkozó észlelés, amelyet már emiatt sem lehet pontosabban körülírni.

Ezt az érzést már a “Gondolkodom.” állítás is tökéletesen kifejezi, aki gondolkodik, az már eleve létezik, nem létező nem tud gondolkodni. Tehát a “tehát vagyok” már teljesen felesleges következtetés.

Ha azt mondom “a gravitáció egyetemes”, akkor az egy értelmes és igaz állítás, az egész mondatra szükség van, hiszen az első fele a “a gravitáció” csak azt mondja meg, miről fogok állítani valamit, míg a második fél “egyetemes” meg is mondja, mit állítok a gravitációról.

Míg ez az állítás objektív kijelentés a természet egy jelenségéről, a “Gondolkodom.” egy szubjektív kijelentés, amihez szükség van egy szubjektumra. Az a baj ezzel a szubjektummal, hogy pillanatnyilag és valószínűleg örökérvényűleg nem vezethető le semmi másból. A szubjektum vagy van, vagy nincs. Nem tudunk, és nem is fogunk tudni olyan állítást generálni semmilyen módszerrel, amely objektív létezők segítségével definiálja a szubjektumot. Descartes megpróbál csalással élni, úgy tesz, mintha a szubjektum léte “tehát vagyok” az állítás első részéből következne “Gondolkodom”, holott ez egyszerűen hazugság, a szubjektum már ott van az első szóban is, Descartesnak tehát semmit sem sikerült megragadni a szubjektum természetéből, bármennyire is szerette volna.

Ha egy olyan állítást tett volna: “A gravitáció egyetemes, tehát vagyok.” akkor már én is meghajoltam volna zsenialitása előtt, hiszen az első rész objektumról szóló állítás, a második rész, a következtetés, már a szubjektumról szól, kár hogy az egész állítás persze nem igaz. De valami ilyesminek kellene lennie annak az állításnak, ami már jogosan vívhatná ki minden gondolkodó lény elismerését.

A probléma csupán az, hogy ilyen állítás megtételére senki sem képes. A szubjektum, az éntudat mindig is megfejthetetlen misztérium marad. Örök időkre.

brown queen chess piece

Valójában, ha a szubjektumhoz közel akarunk kerülni, még arra sincs szükségünk, hogy annyit mondjunk “gondolkodom”, vagy “vagyok”. Ténylegesen semmit sem kell mondanunk. A szubjektum, az éntudat nem szorul a beszéd segítségére, ahhoz, hogy megnyilvánuljon, tulajdonképpen semmilyen tevékenységre nincs szükség. Illetve, az egyetlen ilyen tevékenység maga a létezés. De mivel létezésünk akaratlan, és folyamatos tevékenység, különösképpen nem is kell erőltetnünk azt, hogy létezzünk. Aki meditált már valaha, és kiüresítette az elméjét annyira, hogy nem gondolt semmire (elég nehéz ezt az állapotot elérni, de el lehet), az már érezhette a szavak, gondolatok és érzések nélküli állapotot, amely azért egyetlen egy érzést mégis magába foglal, a létezés érzését.

Az éntudat, a szubjektum tehát szóval nem közelíthető meg, vizsgálatára egyetlen módszer van, a meditáció. Viszont ezzel a módszerrel sem érhetünk el annál többet, mint hogy érezzük saját létezésünket. Ennél közvetlenebbül viszont mást – bármilyen tárgyat, színt vagy ízt – semmit sem érezhetünk. A legkülönlegesebb a szubjektív éntudatban az, hogy az egyetlen kőkemény észleletünk, aminek a valóságában nem kételkedhetünk. A szemünk, a fülünk, az idegrendszerünk, az agyunk becsaphat. Mindenben kételkedhetünk, és valamennyire kételkednünk is kell, egyetlen dologban viszont minden kétséget kizáróan biztosak lehetünk: az a valaki, aki a meditáció ürességében az egyetlen létezőként észleli saját maga tudatát, az létezik.

Egyetlen valóságos és közvetlen észleletünk, az a saját éntudatunk létezésének az észlelete.

Minden filozófiának innen kell elindulnia.

Első megjelenés: 2012. április 1.