Egyenlítő,
Észak és Dél,
Elválaszt, összeköt.
Összeköt és elválaszt,
Elválaszt vagy összeköt?
A választ megtalálod,
Két sosemvolt pillanat között.
Nyíregyháza, 2011. január 17.
Szucs Janos összes bejegyzése
Gondolkodom
Nincs a filozófia és az emberi gondolkodás történetében nagyobb hatású és többet idézett mondat, mint Descartes “Cogito ergo sum”, “gondolkodom, tehát vagyok” megállapítása.
Nem tartom magam különösképpen jó filozófusnak, de ez a mondat mindig is zavart, és sohasem értettem, miért tartják ezt a filozófiában sarokkőnek.
Én úgy gondolom, ez a mondat nem állít semmit sem, illetve mégis, valamit állít, de a következtetés a “tehát vagyok” teljesen felesleges, mert semmit sem tesz hozzá a kijelentés “Gondolkodom” részéhez.
A helyes állítás ez lenne: “Gondolkodom.” Ebben az állításban nemcsak az van benne, hogy a kijelentést tevő bizonyos fejlett agyi tevékenységet folytat, hogy a tapasztalataiból következtetéseket von le, teóriákat állít fel, azokat bizonyítja vagy cáfolja, tehát nemcsak a gondolkodás ténye van benne az állításban, hanem a filozófia, az emberi gondolkodás, az emberlét legnagyobb misztériuma, maga a létezés is.
A “Gondolkodom.” egyes szám első személyben fogalmazódik meg, tehát benne van a szubjektív tapasztalat az egyéni létezésről, arról a tapasztalatról, amit sohasem fogunk tudni megosztani más emberekkel, hiszen létezésünk és éntudatunk legfontosabb tulajdonsága a szubjektivitás és egyediség. Soha egyetlen ember sem fogja ugyanazt átélni, érezni, mint amit én érzek a saját létezésemet illetően, és én sem fogok tudni soha egyetlen más ember bőrébe sem bújni, hogy átérezzem az ő éntudatának érzését. Illetve pontosan ugyanazt érzem, mint mindenki más, csakhogy ezt én a saját testemben, a saját tudatomban érzem, míg a többi ember az ő saját testében és tudatában érzi ugyanazt. Ugyanaz az érzés, de máshol, más testben és más lélekben, cserélni nem tudunk. Az érzés tehát ugyanaz, de az észlelő mindig más. Ugyanakkor az észlelő érzete maga az érzés is, ez egy olyan önhivatkozó észlelés, amelyet már emiatt sem lehet pontosabban körülírni.
Ezt az érzést már a “Gondolkodom.” állítás is tökéletesen kifejezi, aki gondolkodik, az már eleve létezik, nem létező nem tud gondolkodni. Tehát a “tehát vagyok” már teljesen felesleges következtetés.
Ha azt mondom “a gravitáció egyetemes”, akkor az egy értelmes és igaz állítás, az egész mondatra szükség van, hiszen az első fele a “a gravitáció” csak azt mondja meg, miről fogok állítani valamit, míg a második fél “egyetemes” meg is mondja, mit állítok a gravitációról.
Míg ez az állítás objektív kijelentés a természet egy jelenségéről, a “Gondolkodom.” egy szubjektív kijelentés, amihez szükség van egy szubjektumra. Az a baj ezzel a szubjektummal, hogy pillanatnyilag és valószínűleg örökérvényűleg nem vezethető le semmi másból. A szubjektum vagy van, vagy nincs. Nem tudunk, és nem is fogunk tudni olyan állítást generálni semmilyen módszerrel, amely objektív létezők segítségével definiálja a szubjektumot. Descartes megpróbál csalással élni, úgy tesz, mintha a szubjektum léte “tehát vagyok” az állítás első részéből következne “Gondolkodom”, holott ez egyszerűen hazugság, a szubjektum már ott van az első szóban is, Descartesnak tehát semmit sem sikerült megragadni a szubjektum természetéből, bármennyire is szerette volna.
Ha egy olyan állítást tett volna: “A gravitáció egyetemes, tehát vagyok.” akkor már én is meghajoltam volna zsenialitása előtt, hiszen az első rész objektumról szóló állítás, a második rész, a következtetés, már a szubjektumról szól, kár hogy az egész állítás persze nem igaz. De valami ilyesminek kellene lennie annak az állításnak, ami már jogosan vívhatná ki minden gondolkodó lény elismerését.
A probléma csupán az, hogy ilyen állítás megtételére senki sem képes. A szubjektum, az éntudat mindig is megfejthetetlen misztérium marad. Örök időkre.
Valójában, ha a szubjektumhoz közel akarunk kerülni, még arra sincs szükségünk, hogy annyit mondjunk “gondolkodom”, vagy “vagyok”. Ténylegesen semmit sem kell mondanunk. A szubjektum, az éntudat nem szorul a beszéd segítségére, ahhoz, hogy megnyilvánuljon, tulajdonképpen semmilyen tevékenységre nincs szükség. Illetve, az egyetlen ilyen tevékenység maga a létezés. De mivel létezésünk akaratlan, és folyamatos tevékenység, különösképpen nem is kell erőltetnünk azt, hogy létezzünk. Aki meditált már valaha, és kiüresítette az elméjét annyira, hogy nem gondolt semmire (elég nehéz ezt az állapotot elérni, de el lehet), az már érezhette a szavak, gondolatok és érzések nélküli állapotot, amely azért egyetlen egy érzést mégis magába foglal, a létezés érzését.
Az éntudat, a szubjektum tehát szóval nem közelíthető meg, vizsgálatára egyetlen módszer van, a meditáció. Viszont ezzel a módszerrel sem érhetünk el annál többet, mint hogy érezzük saját létezésünket. Ennél közvetlenebbül viszont mást – bármilyen tárgyat, színt vagy ízt – semmit sem érezhetünk. A legkülönlegesebb a szubjektív éntudatban az, hogy az egyetlen kőkemény észleletünk, aminek a valóságában nem kételkedhetünk. A szemünk, a fülünk, az idegrendszerünk, az agyunk becsaphat. Mindenben kételkedhetünk, és valamennyire kételkednünk is kell, egyetlen dologban viszont minden kétséget kizáróan biztosak lehetünk: az a valaki, aki a meditáció ürességében az egyetlen létezőként észleli saját maga tudatát, az létezik.
Egyetlen valóságos és közvetlen észleletünk, az a saját éntudatunk létezésének az észlelete.
Minden filozófiának innen kell elindulnia.
Első megjelenés: 2012. április 1.
Harmadnap
Nagyon sokszor találkoztam már ezzel az állítással, legutóbb például a Discovery World adott egy, a Torinói Lepelről szóló műsort, ahol megint csak az hangzott el, hogy Jézus három napig volt a holtak között, azaz három napig volt halott, addig feküdt a sziklasírban.
Ez egészen egyszerűen nem igaz, éppen ezért tisztázni szeretném ezt a félreértést, ami a “három nap” és a “harmadnap” sajnálatos összekeverésén alapul.
Nézzük a tényeket: Jézust pénteki napon feszítették keresztre, és a pénteki nap végén vették le onnan, és vitték a sziklasírba. Nagyon fontos tudni, hogy ez még az este beállta előtt történt, ugyanis a zsidók az estét már a következő nap kezdetének tartották, és a következő nap szombat lévén, akkor már semmilyen munkát nem végezhettek, beleértve a temetést, vagy bármilyen a halottakkal kapcsolatos tevékenységet. Jézus Krisztus, tehát a pénteki nap végén, a mi konvenciónk szerint, a pénteki nap estéjét megelőző órákban került a sziklasírba. Eltelt a szombati nap, ami a mi számításunk szerinti szombat este beálltáig tartott, akkor kezdődött a vasárnap. De mivel ekkor már sötét volt, a hívek nem kereshették fel a sírt, csak hajnalban, ami nekünk a vasárnap eleje még, de a zsidók számára ez már bőven benne volt a vasárnapban.
Számítsuk az időt az általunk megszokott módon: Jézus tehát péntek estétől vasárnap reggelig lehetett a sírban, ez viszont nem három egész nap, hanem csupán egy egész nap, egy estétől éjfélig terjedő szakasz, és egy éjféltől hajnalig terjedő szakasz, ami összesen nem éri el a két napot sem.
Jézus tehát nem volt három napig a sírban.
Honnan ered a félreértés? Onnan, hogy Jézus többször is elmondta a híveinek, hogy meg fog halni, de harmadnapra feltámad. Sohasem említett viszont három napos időtartamot, mindig harmadnapról beszél.
Mi is ez a harmadnap?
Köznapi nyelven ez a harmadik napot jelenti. És vajon akkor miért a vasárnap a harmadnap? Mert az első nap az aznap, a péntek, a második nap, vagy másodnap, az a szombat, a harmadik nap, azaz a harmadnap pedig a vasárnap.
Teljesen világos, hogy a vasárnap hajnal tehát nem háromnapnyi időtartamra van a kereszthaláltól, hanem harmadnapnyira, azaz valamivel több, mint egynapnyi időre.
A “harmadnap” meghatározás nagyon sokszor előfordul a Bibliában, akinek van txt vagy html, de akár pdf formátumú Bibliája, nagyon könnyen rákereshet a szóra, az Ószövetség nagyon sok versében megtalálni, de ugyanilyen gyakori az Újszövetségben is. Egy érdekes előfordulását találhatjuk a Jézus gyermekkoráról szóló egyetlen híradásban, amikor is a szülei Jeruzsálembe viszik a 12 éves Jézust, de csak az úton hazafelé veszik észre, hogy nincs velük. Visszamennek Jeruzsálembe, ahol Jézust ott találják az írástudók között, akiket tanít, annak ellenére, hogy még gyermek. A szüleinek pedig akképpen felel, amikor kérdőre vonják, hogy az Atya dolgaiban jár el, és hogy a szüleinek nem kell őt félteniük. A gyermek Jézusra harmadnap találnak rá a szülei.
Megdöbbentően érdekes párhuzam, amire én is csak most figyeltem fel. Az Atya pénteken elveszíti a fiát, aki meghal, talán mondhatjuk, hogy halálával az emberek dolgaiban jár el, hiszen az emberekért hal meg. Harmadnapra feltámad, az analógiával élve, az Atya akkor találja meg őt újra.
Így a “harmadnap” összekapcsolja a 12 éves Jézust a 33 éves Jézussal, ráadásul mindkét történet Jeruzsálemben játszódik, így a helyszín és az időtartam is azonos, mindkét esetben elvesztés és megtalálás, halál és feltámadás, szülő és gyermek. Megdöbbentő, hogy a Biblia távoli részei között is, ha valaki figyelmesen olvas, milyen érdekes párhuzamokat és összefüggéseket találhat.
De egyvalamire még szeretnék kitérni Jézus feltámadásával kapcsolatban, mert ezzel még soha senki sem foglalkozott érdemben, és én szeretném felhívni a figyelmet erre a tényre is, mert csak így láthatunk igazán tisztán. Jézus jóslataiban saját haláláról és feltámadásáról szerepel ugyan a “harmadnap” időmegjelölés, de ezt a mi szempontunkból kell érteni, és ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy Jézus péntek estétől vasárnap hajnalig volt a sírban, pontosabban nem jelenti azt, hogy Jézus vasárnap hajnalban támadt fel.
Miért mondom ezt? Egyszerűen azért, mert Jézuson kívül senki sem volt a sziklasírban, már csak azért sem, mert egy nagy kő, és római katonák őrizték a bejáratot. Semmit nem tudhatunk tehát arról, mikor támadt fel valójában. Egy biztos, vasárnap hajnalban a szemtanúk már nem találták a sírban, tehát a feltámadás valamikor péntek este és vasárnap hajnal között történt, de elvileg ebben az idő szakaszban, bármikor megtörténhetett. Mivel a pontos időpontról szemtanú híján semmit sem tudhatunk meg, ezért fogadjuk el, hogy a feltámadás vasárnap hajnalban történt. De még egyszer mondom, ha szigorú logikai korrektséggel járunk el, akkor ezt nem jelenthetjük ki. Egy bíróságon például csak annyit mondhatnánk bizonyossággal, hogy a péntek este és a vasárnap hajnal között valamikor történt ez az esemény.
Nyilván Jézus tudta, hogy a sírhoz vasárnap reggelig senki ember nem fog eljönni, hiszen szombaton a zsidók nem tehettek ilyesmit, tehát nem fogalmazhatott matematikai egzaktsággal, és nem mondhatta meg pontosan mikor lesz a feltámadás. Csak annak volt értelme, ha a jóslata azt az időpontot jelöli meg, amikor a hívei tudomást szereznek majd erről, ez az időpont megjelölés pedig éppen a “harmadnap”.
És ha már a vasárnap reggeli eseményeknél tartunk, nagyon érdekes megjegyezni, hogy nem a tanítványok voltak az elsők a sírnál. Annak ellenére, hogy Jézus többször, nyomatékosan elmondta nekik, hogy a halála után harmadnap fel fog támadni, egyetlen egy tanítványának sem jutott eszébe, hogy reggel ott legyen a sírnál. Péter magatartása még érthető is, ő még mindig a háromszori megtagadás szégyenével viaskodott, és valószínűleg akár a föld alá is elbújt volna a saját lelkiismerete és a többiek vádló tekintete elől. De ott van János, aki látta a keresztre feszítést, és Jézus kedves tanítványa volt, sőt Jézus reá bízta az édesanyját is a kereszthalál előtt, ha valakinek, neki ott kellett volna lennie. Mégsem ő volt az első, hanem Mária Magdaléna, egy nő, és nem tanítvány, legalábbis nincs az apostolok között. És valószínűleg ő sem a jóslat miatt ment oda, hanem azért, mert szerette volna Jézus testét minél hamarabb megtisztítani, és a temetéshez előkészíteni. Hiszen nagyon fontos tudnunk, hogy Jézust sebtében helyezték el a sírban péntek este, hiszen a szombat beállta már nagyon közel volt, éppen csak beletekerték a lepelbe, és elhelyezték a sírban, de még a vért sem tudták a testről lemosni. Mária valószínűleg ezért sietett a sírhoz, hogy Jézus testéről méltó módon gondoskodjon, és hogy pótolja mindazt, amit a pénteki sietség miatt elmulasztottak.
Így végül ő volt az, aki hírül vitte a tanítványoknak a feltámadást, és végül János lehetett az, aki látva a halotti leplet a test nélkül, “látott és hitt”.
Gondoljunk bele, ha nem péntek este veszik le Jézus testét, és van idő a megmosdatására, akkor a Torinói Lepel nem őrizne mind a mai napig anatómiai pontosságú vérnyomokat. Az időzítésnek tehát hihetetlen mértékű fontossága van a Lepel szempontjából. Ha bármi másképp alakul, a Lepel nem őrizne ilyen mennyiségű és ilyen fontos, és elsősorban ilyen pontosságú nyomokat a kereszthalálról.
A “harmadnap” az emberiség történetének legfontosabb eseménye volt. Ezért kell pontosan tudnunk, mit is jelent ez, és nem szabad felszínesen, pontatlanul fogalmaznunk, mert nagyon fontos tanítás veszhet el egy-egy rossz fordítás, vagy egy-egy rossz értelmezés következtében.
2013. május 18.
COBE – Helyünk a Világegyetemben
A NASA 1989. november 18.-án bocsátotta fel a COBE műholdat. A küldetés legfontosabb célja a kozmikus háttérsugárzás egyenletességének és termikus spektrumának vizsgálata volt.
Az egyenletesség a kozmikus struktúrák kialakulásának szempontjából fontos. Ha ugyanis a háttér semmilyen “szemcsézettséget” nem mutat, akkor nem tudhatjuk, honnan erednek azok az anyagtömörülések, amelyekből a későbbi galaxisok és galaxis halmazok kialakulhattak. A COBE megtalálta azokat a “fodrozódásokat” az egyenletes kozmikus háttéren, amelyek az ilyen struktúrák felépülését megindíthatták. Ez tehát egyértelmű siker, ami megerősíti a jelenleg legnépszerűbb elméletet, az Ősrobbanás elméletét.
Egy másik ilyen megerősítése az elméletnek szintén a COBE küldetésének eredménye. Kiderült, hogy a háttérsugárzás spektruma közel tökéletesen megegyezik az abszolút fekete-test spektrumával. Ez azt jelenti, hogy a Világegyetem kialakulásának ebben az időszakában termikus egyensúlyban volt. Ez persze további kérdéseket vet fel, nevezetesen a termodinamika második főtételével kapcsolatban: ha ugyanis az összes energia a sugárzási térben halmozódott fel méghozzá termikus egyensúlyban, és maximális entrópiával, akkor a Világegyetem hőhalála, – amit a 19. század fizikusai oly gyakran emlegettek, mint a jövő fenyegető rémét – nem a jövőben jön el, hanem már a múltban bekövetkezett.
Van egy ennél még érdekesebb következménye a COBE küldetésnek. A kozmikus háttérsugárzás frekvenciájában ugyanis kimutatható a Doppler-hatás. A tér egyik irányában a sugárzás frekvencia spektruma a kék felé, ezzel ellentétes irányban pedig a vörös felé tolódik el. Az eltolódás nagyságából kiszámítható, hogy a detektor, vagyis tulajdonképpen a Föld kb. 600 km/s sebességgel mozog a térben.
És ez igen érdekes kérdéseket vet fel. Galilei és Einstein óta tudjuk ugyanis, hogy az abszolút sebességnek nincsen értelme, ha valaminek a sebességéről beszélünk, mindig meg kell mondanunk, mihez képest értjük azt. Most azonban itt van egy sebesség, amit kimértünk anélkül, hogy megmondtuk volna, mihez képest értendő.
Ez tehát valamiféle abszolút sebesség lenne? Ellentétben mindazzal, amit az iskolában a Galilei és Einstein féle relativitási elvről megtanultunk?
A tudósok többségének a válasza erre az, hogy ez a sebesség a háttérsugárzáshoz képest értendő, tehát nincsen benne semmi abszolút.
De a dolog azért nem ilyen egyszerű. Mert mi is az a háttérsugárzás? Elektromágneses sugárzási tér, ami kitölti az egész Univerzumot. Szó sincs tehát klasszikus értelemben vett tömegpontról, tárgyról, vagy bármiféle szilárd megfogható objektumról. Ez a sugárzási tér olyan értelemben abszolút, hogy a Világegyetem összes megfigyelőjének egyformán elérhetően a rendelkezésére áll. Mindenki kimérheti az ehhez viszonyított sebességét, ebből kiszámíthatják az egymáshoz viszonyított sebességüket is, tehát egy abszolút sebesség fogalom kiépíthető a segítségével. Ráadásul a háttér hőmérséklete a Világegyetem életkorával csökken, tehát még egy abszolút időskála is létrehozható.
Van azonban egy kis probléma ezzel az abszolút skálával. Az ugyanis, hogy a tágulásból eredő sajátsebesség nem mutatható ki a segítségével, holott ez elvárható lenne egy abszolút vonatkoztatási rendszertől. Vegyünk ugyanis egy olyan objektumot, ami a távolságából és a Hubble konstansból kiszámított fél fénysebességgel távolodik tőlünk a Világegyetem tágulásának következtében. Ha igaz az abszolút skála, akkor ő ezt a fél fénysebességet ki tudná mérni a háttérsugárzáshoz képest. Ez viszont olyan drasztikus kék és vörös eltolódással járna, hogy az ő számára a háttér egészen másképp nézne ki, mint a mi számunkra. A háttérnek viszont közel egyformának kellene lennie minden megfigyelő számára a Világegyetemben, ha ugyanis nem így lenne, akkor a Világegyetemben lenne kitüntetett megfigyelő, ez pedig a geocentrikus szemlélet egy sokkal “keményebb” visszatérése lenne.
Vegyük észre, hogy az abszolút vonatkoztatási rendszer és a kitüntetett megfigyelő nem ugyanazt jelenti. Az előbbi egy elektromágneses háttér, az utóbbi egy anyagi megfigyelő, akit a Világegyetem tágulása valamiféle középpontként jelölne ki.
A kulcskérdés tehát az: ha ki tudjuk mérni a háttérhez képest a sajátsebességünket, miért nem tudjuk kimérni a Világegyetem tágulásából következő sebességünket?
Michelson és Morley a 19. század végén éppen azért végezte el híressé vált kísérletét, mert szerették volna kimutatni a Föld mozgását a hipotetikus éterhez képest. A null-effektus vezetett el a speciális relativitás-elmélethez. A COBE egy évszázaddal később kimutatta a Föld mozgását, ha nem is az éterhez képest, de valami ehhez kísértetiesen hasonló létezőhöz képest. Ha Michelson és Morley végezhették volna el a COBE méréseit, lenne vajon speciális relativitás-elmélet?
Azt hiszem nem…
A végső kérdések
Ha valaki, mint most én is, olyasmire szánja el magát, hogy szembenéz a fizika jelenleg megoldatlan kérdéseivel, jó, ha előre felkészül arra, hogy a küzdelem nem lesz egyszerű. A legnagyobb tudósok, sok évszázadon át birkóztak már ezekkel a problémákkal, nagyrészt kevés sikerrel. Mégis, a helyzet az, hogy mást nem tehetünk, mint hogy folyamatosan próbálkozunk egyre kitartóbban és egyre kreatívabban.
Sokan mondhatják erre, hogy kísérleti megalapozás nélkül vajmi kevés esélyünk lehet arra, hogy bármilyen megállapításra jussunk a legfontosabb problémákkal kapcsolatban, és manapság, amikor az LHC-re és más hasonló projektekre milliárdokat költenek (dollárban és euróban) komolyabb siker elérése nélkül, talán esztelenségnek tűnhet a házilagos fizika művelése.
Az igazság viszont az, hogy éppen az alapvető kérdések esetében nagyon jól működhet a filozófiai megközelítés mindenféle kísérlet nélkül, erre éppen a görög filozófusok szolgálhatnak a legmeglepőbb és legjobb példákkal. Zénón paradoxonjai a mai napig élő és eleven problémák, bár vannak megoldási javaslatok a porondon, de azért még nem nyugodhatunk meg egészen ezen a téren. A görög filozófusok pusztán a józan eszük segítségével megalkották az atomokból álló világ képét, rájöttek arra, hogy a Föld gömbölyű, és hihetetlen megállapításokat tettek például a végtelen idővel kapcsolatban. Megkonstruálták a geometria gyönyörű tudományát, és a számokkal kapcsolatban is alapvető eredményeket értek el. Mindezt úgy, hogy bármit is építettek volna ehhez. És bár a görög tudomány nyilván nem lehetett mindenben sikeres, de az alapvető problémákat, azokat, amikkel ma is küzdünk, már ők megfogalmazták.
A kérdések feltevéséhez, és a problémák felvázolásához tehát elegendő a puszta ész, és persze azok az észlelések, amiket mindennapinak is mondhatnánk. A legjobb ötletek éppen az olyan észrevételekből születnek meg, amelyek annyira egyszerűek, hogy az ember azon csodálkozik, hogy nem jutott ez senki más eszébe már sokkal korábban. Erre a legjobb példa Olbers esete, aki orvosként tekintett fel a csillagokra, és rájött arra, hogy az időben és térben végtelen statikus Világegyetem feltételezése összeütközésben van azzal a mindennapi tapasztalatunkkal, hogy az éjszakai égbolt sötét.
Alex Andrews fotója a Pexels oldaláról
A végső kérdések megfogalmazásához így semmi másra nincs szükségünk, csak megfigyelésre és gondolkodásra. Más a helyzet a következtetések levonásával, és az elméletalkotással kapcsolatban. Mivel nem egyszerű problémákról van szó – ezért is neveztük ezeket a végső kérdéseknek -, azért, hogy a válaszok utáni kutatómunkát ne érezzük feleslegesnek, még akkor sem, ha semmire nem jutunk az égvilágon, első lépésként kénytelenek vagyunk egy pesszimista forgatókönyvet felvázolni. Ez nem menekülés, inkább afféle védelem a kudarcokkal szemben. A mai fizikának talán az is a baja, hogy nincs felkészülve a kudarcokra. Ha az elmélet nem talál kísérleti igazolásra, akkor úgy módosítják az elméletet, hogy a bizonyíthatóság vagy cáfolhatóság már túlérjen a technikai lehetőségeken. Így mindig megmarad a kibúvó, hogy csak a kísérleti lehetőségek korlátos volta miatt nem sikerült az elmélet igazolása. Ehhez általában elég néhány szabadon választható konstans alkalmas beállítása, esetleg valamilyen matematikai trükk bevetése is megengedhető a hibás elmélet megmentése érdekében.
Nagyon-nagyon fontos lenne, hogy a sikertelen elméletek megalkotóinak se kelljen szakmai karrierjük összeomlásától tartani, mert az állásuk védelmében így kénytelenek még az amúgy védhetetlen elképzeléseket is vég nélkül tákolni. Ha a fizika tele van az egyetemi állásukat, szakmai presztízsüket az őszinteségnél fontosabbnak tartó fizikusokkal, nem sok áttörés várható a továbbiakban sem. Szembe kell néznünk azzal a lehetőséggel, hogy korlátaink vannak. A korlát lehet maga a matematika, lehet maga az emberi gondolkodás, és lehet bonyolultsági korlátja is a megértésünknek. Lehetnek a kísérleteknek is abszolút fizikai korlátjai, például nem végezhetünk kísérleteket az abszolút nulla fokos hőmérsékleten, mert azt elérni lehetetlen. Nem végezhetünk az Univerzumon kívüli kísérleteket sem, így például nem tudjuk kívülről megmérni, hogy az Univerzum forog-e vagy sem. Ezek persze nyilvánvaló korlátok, de vannak kevésbé nyilvánvalóak is. Nem lehet például tudomásunk az „igazi” valóságról, el kell fogadnunk, hogy a valóság az, amit mi annak hiszünk. Nem lehet tudomásunk más ember szubjektív tapasztalatairól, csak közvetve, közvetlenül sohasem. Ezeken kívül rengeteg olyan korlát lehet, aminek még a megfogalmazása is korlátba ütközhet, nagyon nehéz például az önhivatkozó rendszerek megértése, megmagyarázása, a végső kérdések is tulajdonképpen önhivatkozó rendszerekről szólnak.
Tehát anélkül, hogy egyelőre bármin is gondolkodnánk, megfogalmazzuk a pesszimista alapelvet: a végső kérdések soha nem válaszolhatók meg, a fizikai, matematikai, logikai, gondolkodási korlátaink miatt. Próbálkozzunk akárhogy, akármeddig és akármivel, a végső elmélet sohasem lesz teljes és ellentmondásmentes (ahogy azt Gödel a matematikáról már bebizonyította). Mindig lesz megmagyarázhatatlan és megérthetetlen jelenség, észlelet, ami ki fog bújni a legravaszabb elmélet kötelékéből is.
Első lépésünk tehát ez legyen, fogadjuk el, hogy eleve bukásra vagyunk ítélve. Ez nem is olyan nehéz, bár elsőre sokaknak rendkívül furcsának tűnhet, én inkább úgy fogalmaznám meg, hogy ez csupán őszinte elfogadása annak, hogy emberek vagyunk, a mindenhatóság és a tökéletes bölcsesség nincs a birtokunkban, és nem is lesz. Ezen a talajon kell tehát állnunk, és innen szemlélve kell a világot úgy-ahogy felépítenünk a saját tudatunkban.
Mondhatná erre akár a kedves Olvasó azt is, hogy „miért nem állunk meg itt, és elégszünk meg ennyivel?”. Teljesen megalapozott a felvetés. Az igazság az, hogy tulajdonképpen az emberi élet kockázatmentesen, nyugodtan, sőt teljes boldogságban leélhető a nélkül is, hogy ezeknek a problémáknak bármelyikével is, akár csak egy percig foglalkoznánk. Egy zenész, egy festő egy földműves, még egy író is, de akár egy katona vagy acélöntő teljes, kiegyensúlyozott, tökéletesen boldog életet élhet a filozófia vagy a fizika akárcsak érintőleges közelsége nélkül is. Ez nagyon fontos, és szeretném, ha tényleg hangsúlyos lenne az a kijelentésem, hogy csak az foglalkozzon, sőt, csak annak szabad ilyen típusú problémákkal foglalkoznia, aki ezt az élete elhagyhatatlan részének érzi. Nekem például már hetedikes általános iskolás koromban jutottak eszembe olyasféle gondolatok, hogy talán az evolúció működhet a Világegyetemek küzdelme során is, vagy, hogy az idő tulajdonképpen onnan ered, hogy mindannyian fénysebességgel mozgunk egy térdimenzióban, és már akkoriban hihetetlen izgalmat éreztem az ilyen dolgokon való gondolkodás közben. Ma már tudom, hogy számomra a tudományos gondolkodás, a filozófia nagyobb élvezetet okoz, mint másnak az alkohol, vagy éppen a tudatmódosító szerek használata. Én talán ezért is nem iszom alkoholt, és nem vagyok rabja más szenvedélynek sem, számomra tökéletes teljes életet biztosít a világ dolgain való rágódás.
Így azt vallom, akinek öröme telik benne, az bátran üsse fel a Természet könyvét és kutakodjon benne, még akkor is, ha mint tudjuk, lehet, hogy eleve kudarcra vagyunk ítélve. Ahogy egy vakondok sem tud mit kezdeni a fölfelszín feletti színes világgal (erről egy novellát is írtam), lehet, hogy a mi sorsunk is ugyanez, és például az idő örökre megfejthetetlen és érthetetlen marad számunkra. De az, hogy gondolkodó emberek vagyunk – sőt még az is lehet, hogy a Világegyetem egyetlen tudattal rendelkező faja -, kötelezővé teszi számunkra, hogy megpróbáljuk a lehetetlent és szembenézzünk a nehéz kérdésekkel. Hátha közben segítőnk akad (erről egy másik novellám íródott: egy bolygó pusztulása során a véletlen megírja a létezés oly sokat keresett titkát, amit persze nem olvas senki). Ezek után azt hiszem készen állunk arra, hogy megfogalmazzuk az emberiség négy legnagyobb kérdését:
- Mi az idő? Ez a kérdés különbözik a következő háromtól, amelyek közös ismérve, hogy mindhárom az előzmény nélküli következményre példa. Az idő viszont minden dolgok kerete, és egyben a legravaszabb, legmegfoghatatlanabb fogalom, amivel csak az ember találkozhat.
- Hogyan keletkezett a Világegyetem?
- Hogyan keletkezett az élet?
- Hogyan tettünk szert tudatra?
A program tehát összeállt. Hogy mit tudunk kezdeni vele? Nos, a pesszimista alapelv értelmében lehet, hogy semmit. De a keresés során ettől még jól érezhetjük magunkat, és bukkanhatunk akár még kincsekre is…
2012. október 22.