Egy, a napokban történt esemény újra felelevenítette bennem a kérdést, ami már korábban is foglalkoztatott: szabadnak hisszük magunkat, mégis a születésünk előtt senki sem kérdezi meg, akarjuk-e az életet.

Egy galamb két tojást költött ki az erkélyemen, egy virágládában, és akárhányszor kimegyek megnézni a kicsiket, csodálatos élmény látni, ahogy fejlődnek. Tudom, sokan nem szeretik a galambokat, én mégsem tudtam kidobni a két kis fehér tojást, amikor felfedeztem őket. Életet szándékosan nem pusztítok el, ehhez szigorúan tartom magam. Egészen misztikus belegondolni, hogy gyakorlatilag a semmiből, két élettelen valamiből (ezek a tojások), egyszercsak két izgő-mozgó pelyhes élőlény lesz. Mozdulatlan molekulahalmazból (fehérje, sárgája, a hártya, a légbuborék és a héj) élő kismadarak lesznek, amik rövidesen repülni fognak.

Vajon milyen életük lesz, érdemes volt hagyni őket kikelni? Vagy csupa szenvedés lesz a részük, amit a tojások kidobásával megelőzhettem volna?

A kérdés tehát ez: miért nem dönthetünk arról, hogy megszülessünk-e? És amiért ez paradoxon, az az, hogy emberi logikával nem tudunk a kérdéssel megbírkózni. Nem is paradoxon igazából, inkább egy megválaszolhatatlan kérdés. És azért megválaszolhatatlan, mert kívülre mutat a létezésünkön, a gondolkodásunkon, a kérdés kívül van azon a területen, ahol még a logikánk törvényei érvényesek. Ahhoz, hogy dönthessünk, egyrészt képesnek kell lennünk a döntésre, másrészt ismernünk kell azt, amivel kapcsolatban döntenünk kell.

Mielőtt megszületünk, nincs énünk, nincsenek gondolataink, dönteni sem tudunk. De ha mindezek birtokában lennénk is, akkor sem ismernénk az életet, amiről döntenünk kell. Tehát a döntéshez, hogy akarjuk-e az életünket, előbb élnünk kell, és nem elég egy filem megnézni az életünk folyamát, éreznünk kell ugyanúgy, mintha valóban élnénk. És ez egy végtelen rekurzió, ahhoz, hogy döntsünk arról, akarunk-e élni, előbb végig kellene élnünk az életet, de ehhez előbb döntenünk kell abban, akarjuk-e végigélni az életünket, ahhoz, hogy dönteni tudjunk, akarjuk-e végigélni az életünket, és így tovább, a végtelenségig. És még ha nem is ütköznénk egy végtelen, végre nem hajtható procedúrába, máris itt van egy újabb kérdés, amiben szintén nem tudunk logikával dönteni: hogyan tudjuk a jót és a rosszat összemérni?

Mert mindenki életében vannak jó és rossz történések, jó és rossz élmények. Lehet-e ezeket egyszerűen összegezni, és ha az összeg a jó irányába mutat, akkor biztosan választhatjuk-e a születést, vagy zárjunk ki minden rosszat, és csak akkor akarjunk megszületni, ha semmi rossz nem történik majd velünk? Az érzések, élmények nem összemérhetők, nem összegezhetők, így ezek alapján nem dönthetnénk még akkor sem, ha amúgy lehetőségünk lenne.

És most eljutottunk az igazán lényeges és igazán kényes kérdésekhez, ezeket sajnos kevés hívő ember teszi fel magának, pedig szembe kellene velük nézni mindenkinek. Vajon gonosznak nevezhető-e Isten, amikor engedi, hogy fogyatékos gyermekek szülessenek, vagy megszületett gyermekek fiatalon meghaljanak? Ha megkérdeznénk ezeket a gyermekeket, akarnak-e megszületni, ők vajon mit választanának? A kérdés a fent elmodottak szerint megválaszolhatatlan.

Ezért az a kérdés is eldönthetetlen, hogy Isten gonosz-e vagy sem. A személyes véleményem az, amit már több írásomban kifejtettem, az Univerzum mindenütt az aprólékos tervezés jeleit mutatja, egy teremtő, aki képes ilyen világot létrehozni a semmiből, nem lehet gonosz, ugyanakkor a világban kétségkívül jelen van a gonosz is. Ezzel a kettősséggel kell együttélnünk.

És ha egyszer mégis lehetőségünk lesz arra, hogy döntsünk abban, akarunk-e csupán egyetlen napra a Földre születni, egyetlen napot végigélni, vagy inkább szeretnénk örökké a nemlétben maradni, válasszuk az életet. Válasszuk azt az egyetlen, hihetetlen, csodálatos napot.

Mert az élet élni akar, és ez a születés paradoxona.