Sokan várták, elképzelték, megfestették milyen lesz. Pedig a világvége sokkal egyszerűbb volt.

Délután megszűnt az áramszolgáltatás. Nem helyi hiba, apró üzemzavar volt, egyszerre tűnt el a vezetékekből mindenütt a világon. Persze, először mindenki azt kérdezte, miért és hogyan történhetett, de a következő kérdés az volt, mi lesz ezután.

A metró állt. Az utcákon megszűnt minden mozgás. A televízió képernyőkön utoljára a „Műszaki hiba” feliratot látták az esti filmre várakozó nézők. Az elemes rádiók még működtek, de már nem hallottak rajta semmit a légköri zavarok okozta recsegésen kívül. Süket csend borult a világra.

És sötétség. Nem voltak ragyogó, színes reklámok, pazar, nappali fényben úszó sugárutak. Csak a Nap, vagy a Hold adhatott volna némi fényt, ha nem rekesztik ki a városok fölé boruló kupolákkal.

A liftekben maradtakkal már senki sem törődött. Fontosabb dolgok akadtak, mint a bent rekedtek mentése. A segélykiáltásokat elnyelték a hangszigetelő falak, majd lassan abbamaradtak és a fülkék sötétjében csak az órák ketyegtek. Az embereknek nem volt mit mondaniuk egymásnak. Vártak, pedig a többiek hamarosan megfeledkeztek róluk. Élelmet kellett szerezniük.

Az élelmiszer automatákat törhetetlen burkolat védte. Most hogy nem működtek, sok helyen robbantással nyitották fel őket. És az élelem rohamosan fogyott. Mindenki igyekezett minél nagyobb készleteket felhalmozni, mert a gyárak sem működtek. A szintetikus élelmet nem lehetett csak úgy, házilag előállítani. Óriási gyárak kellettek hozzá, és áram.

A víz kellett a tűzoltáshoz. Persze sokan akartak fényt, akár tűzgyújtás árán is. De a szivattyúk sem működtek, így a vízvezetékek lassan kiürültek. A víztisztítók is álltak, akkoriban már nem lehetett a vizet forrásokból, folyókból inni. Nem volt víz, de az emberek hamarosan elfelejtették a szomjúságot is.

A telefon néma volt. Az emberek egyedül maradtak a csenddel, a sötétséggel és a félelemmel.

Új felvonás kezdődött, az utolsó.

Eddig senki sem vette észre, de nem működtek a légtisztítók sem. Ez nem volt olyan látványos, könnyen érezhető, mint a víz eltűnése, vagy a világítás megszűnte. De néhány óra múlva kezdett rémisztővé válni. Mindenki érezte a tüdejében azt az apró fájdalmat, amit a szaporább levegővétel és a beszívott szennyeződés okozott. A lángok egyre ijesztőbbekké váltak, és a szemet maró füstöt nem hordta el a szél a kupolák alól. Persze kinyithatták volna a kupolákat, de feleslegesen. Odakint nem volt légtisztítás, nem voltak növények, nem volt levegő, csak fekete szennyet okádó gyárak.

És a tüdejében érezte mindenki, hogy nem a víz, vagy az élelem hiánya, legkevésbé a sötétség az, ami eldönti a civilizáció sorsát. Legjobban a levegő hiányzott. És nem hajnal illatú hegyi levegő, nem sós tengeri szél, csak levegő.

És négy órával az érthetetlen esemény után kihunytak a falánk lángok is a kormos házfalakon. A sötétség még nyomasztóbb lett. Egy vízcsap még csöpögött valahol, de már nem zárta el senki sem.

Az utolsó hang volt ezen a magányával egyedül maradt bolygón.

Szófia, 1979. augusztus 9. – Nyíregyháza, 2019. június 23.