Együtt voltak mindannyian. Szívükben csodálat és szeretet. Az öröm ünnepe volt ez szerte az egész, fehér hóval takart bolygón. Egy évig vártak rá, és most itt volt közöttük, eljött, ahogy minden évben, hogy sziporkázó fényeket gyújtson az apró házakban, hogy hóval fedje be az utcákat, és álommal borítsa a múltat. Az Idő jött el hozzájuk azon az estén.

Apa mesélt, és ők ott ültek körben, hallgattak, és a szavak elringatták őket. Az Idő járt ott közöttük, érezték az érintését, hallották a hangját, és álmodtak…

– Nagyon régi történet ez. – kezdte Apa, ahogy kényelmesen elhelyezkedett a karosszékben.

– Én is apámtól hallottam, aki Karácsony estéjén, minden évben elmesélte nekünk. És bár tudtuk már minden sorát, soha sem szakítottuk félbe. Soha nem volt egyikünkben sem annyi erő, hogy szétszakítsa a mese fonalát, hogy megtörje a varázslatot.

– Van aki igaznak mondja, van aki csak szép mesét lát benne, van aki meghallgatja, és azután továbbadja anélkül, hogy rejtett értelmét megpróbálná fölfedni. A bizonyosság már soha nem lesz a miénk, mert ott maradt abban a távoli időben, amikor a világunk még nagyon fiatal volt.

– A fiú Karácsony estéjén született, talán éppen ilyen estén, mint ez a mai. De akkor az emberek még nem adtak nevet a napoknak, nem ismerték az öröm és ajándékozás ünnepét sem. És ha eljött az este a hosszú nap után, a sötét házakban senki sem mesélt régi legendákat.

– Születése igazi nagy ünnep volt. Egy fényes csillag ragyogott fel a keleti égen, és mindenki tudta, hogy a fiú megszületett, és hogy ezután megváltozik a világ.

Egyikük sem szólt. Közelebb húzódtak, hogy egyetlen szót se mulasszanak el, és mindegyikük érezte, hogy ez lesz a legszebb mese, amit valaha is hallani fognak.

– Akkoriban még király uralkodott a népünkön, kegyetlen és zsarnok. Amikor hírt kapott a fiú születéséről, parancsot adott, hogy keressék meg, és öljék meg, ahol megtalálják. Félt a fiútól, mert királyi hatalmat látott a csecsemő gyönge kezében is. Félt, és egyetlen orvossága a gyermek halála lett volna. De a fiú apja álmot látott, álmában menekülnie kellett, és vért látott, ártatlan gyermekek kiontott vérét, de álmában látta a király halálát is.

– Mikor visszatértek, a fiú már felnőtt, sok mindent látott és tanult. Amerre eljutott útja során, szeretetet és megbékélést hirdetett, szabadulást és könyörületet hozott az embereknek, gyógyította és tanította őket. Mert az új világ nemsokára eljön, – így mondta – és erre mindenkinek el kell készülnie, és hinnie kell benne, hogy valóban így lesz.

– Így jutott el városról városra, tanított és gyógyított. Híre messze megelőzte eljövetelét, mindenütt várták és marasztalni próbálták, de ő nem maradt egyik városban sem.

– Élete nyitott könyv volt, sok évvel születése előtt írták, és ő tudta, hogy hamarosan meg kell halnia. Hiszen ezért született, életet kapott, hogy testét értünk a halálnak adja, fájdalmat kapott és megvetést, hogy így váltsa meg bűneinket.

– A helytartó katonái fogták el, egy áruló vezette őket. Kegyelmet nem kapott senkitől, mert így teljesedett be a jóslat, elárulták és megtagadták.

– Mindez már nagyon régen történt, a kereszt elkorhadt, a helytartó koronája is földdé vált már, csak ez a mese létezik tovább, és élni fog mindaddig, míg lesz aki továbbadja, és amíg lesz kinek továbbadnia.

A gyertyák utolsót lobbantak, meleg fényük utoljára járta be a szobát. Apa felállt, kinyitotta az ajtót, és ők mindannyian követték. Megálltak a ház előtt, nézték a fehér utcát, és most egyszerre mindenütt ajtók nyíltak. Emberek jöttek ki az utcára, és álltak meg a házuk előtt, ugyanúgy, mint ők. A varázslat még bennük élt, és tudták, hogy ezután minden évben meghallgatják ezt a történetet, hogy aztán csodával és ámulattal a szívükben álljanak meg itt a ház előtt, és nézzék a csillagokat.

– Csodálatos mese volt. – gondolta a fiú.

Felnézett az égre, ahol a csillagok fényét csak egyetlen nagyobb égitest homályosította el. A kék tűzgolyó ott lebegett a látóhatár fölött, ahol csak néhány órája tűnt el a bolygó óriás napja. Kék volt minden, és fehér. A csillagok fénye csak ilyenkor tudta áttörni az égbolt halvány kékségét. Nappal mindent lángoló tűzbe borított az óriási sárga nap.

A fiú most arra gondolt, vajon élnek-e még a csillagok között máshol is hozzájuk hasonló, sugártestű, lángérintésű lények. Szerette volna megtalálni őket, elmondani nekik ezt a mesét, és együtt lenni velük egy ilyen csodálatos estén.

A Procyon rendszer második bolygóján éltek, testük a lángoló tűz volt, érintésük izzó parázs, meséik a lángok örökös tánca.

Nyíregyháza, 1981. január