Napló kategóriaarchívum

Szerencsés nap

Tegnapi tökéletes élményem: a fogorvostól hazafelé, betértem kedves könyvesboltomba, ahol már régen voltam, gondoltam az ünnepekre veszek valami olvasnivalót. A bejáratnál ült egy törpe schnauzer, de mint megtudtam, a nagyobb fajtából.

Nézett, lehajoltam hozzá, és megsimogattam. Aztán körbenéztem, és megkérdeztem, hogy kié a kutya. A könyvesbolti eladó jelentkezett. Megkérdeztem, hogy „nem baj, ha megsimogatom?”. „Nem, sőt, nagyon szereti.” Egy darabig simogattam, vakargattam, aztán felmentem az emeletre, ott találtam egy könyvet, vittem le a pénztárhoz, a kutya ott ült türelmesen, változatlan testhelyzetben, és várta a simogatókat.

Én ennyire szelíd, barátságos, emberszerető és persze kényeztetést szerető kutyát még nem láttam. Amikor megkérdeztem, hogy „a könyveket, nem rágcsálja néha?”, ránk nézett, mintha tudta volna, hogy róla van szó. Mintha láttam volna a szemében: „hát mit gondolsz rólam? Imádom a könyveket, de nekem elég csak az illatuk.”

Ezt már lehet, hogy csak én gondoltam.

Aztán még pár simogatás, áll alatti vakargatás, és elköszöntem életem első könyvesbolti vásárlófogadó kutyájától. Szerencsés gazdája van. Hosszú, boldog életet kívánok ennek a kutyusnak, akivel egy fogorvosi látogatás hozott össze egy szerencsés napon.

https://www.petfirst.com/breed-spotlights/miniature-schnauzers/

Lengőajtó

7 hónapja vagyok az új irodában, a büfébe menet át kell menni egy lengőajtón. Ma gondolkodtam el először azon, hogy melyik módszer a jobb: tolni, átmenni, majd elengedni, vagy húzni, átmenni, majd elengedni. Vírus szempontjából jobb az első módszer, mert tolni lehet ököllel, a húzáshoz viszont meg kell fogni a rézgombot. Tolni azért is jobb, mert ha jönnek utánad, meg tudod fogni az ajtót, hogy ne verd orrba a mögötted jövőt, húzásnál ez úgy néz ki, hogy előreengeded, azt, aki mögötted van. Ebből a szempontból is jobb az első módszer, úgyhogy ezt fogom használni.

Viszont: ha tolom az ajtót, de jönnek szemből ugyanazon az oldalon, az nem jó, akkor vagy húzni kell, és előreengedni a másikat, vagy át kell váltani a másik szárnyra, ha van idő rá.

Néha az egyszerűnek tűnő dolgok sem olyan egyszerűek.

A Titanic zenekara

Olyanok vagyunk, mint a Titanic szalonzenekara: a hajó süllyed, és mi csak játszunk tovább.

Vajon miért? Mert nem veszünk tudomást az igazságról, vagy, mert nem tehetünk mást? A víz a bokánknál csobog, de mi csak játszunk. A víz a derekunkat öleli, folytatjuk a zenélést. A víz a nyakunkig ér, a dobos, a zongorista már megfulladt, mi még mindig játszunk.

Aztán bennünket is ellep a víz, a zene elhallgat, a hajó elsüllyed, sötét és mély a csend.

A bolygó haldoklik, és mi folytatjuk tovább, játszunk, amíg el nem pusztulunk. Nem törődünk azzal, hogy a jéghegy felhasított öt vízzáró rekeszt, ami egyenlő a hajó pusztulásával, hiszen köztudott, hogy a Titanic elsüllyeszthetetlen.

Azt hisszük, a bolygó elpusztíthatatlan, ami még lehet akár igaz is. Az ember viszont nem az. Abban a biztos tudatban pusztítjuk a környezetünket, hogy sérthetetlenek, elpusztíthatatlanok vagyunk, közben a jéghegy már a negyedik rekeszt is felrepesztette.

De ilyenek vagyunk, amíg mindent ki nem próbálunk, addig nem hiszünk senkinek és semminek. Amíg meg nem győződünk arról, hogy valóban eltűnhetünk erről a bolygóról, addig folytatjuk. Mint a zenekar a Titanicon.

Aztán átszakad az ötödik rekesz, elpusztulnak a korallzátonyok, megáll a Golf-áramlat, Észak-Európa jégbe burkolózik, másutt a forróság és a tűzvészek emésztenek fel mindent, felolvad a fagyott széndioxid, a forróság tovább emelkedik, a vízszint növekszik, a szárazföldön lehetetlenné válik az élet. És mi tovább játszunk, megpróbálunk a föld alá, a víz alá menekülni, azért, hogy néhány hónappal, talán évvel meghosszabbítsuk a haláltusánkat. Hogy játszhassuk tovább azt, hogy sérthetetlenek vagyunk.

Aztán, ahogy akkor a Titanicon, végleg elhallgat a zene, az utolsó ember utolsó levegővétele lesz az emberiség utolsó cselekedete ezen a bolygón. És lehet, hogy az értelem tűnik el a Világegyetemből, csak azért, mert játszottunk az utolsó pillanatig.

Talán, talán, néhány milliárd év, és lesz egy újabb értelmes faj, ami, ha nem fog tudni elődje sorsáról, ugyanazt az utat fogja végigjárni, csak neki kevesebb ideje lesz hátra a Nap haláláig.

Most még élünk. Talán ha abbahagyjuk a zenélést, a játékot, és mindenki azon dolgozik, hogy az ötödik rekesz ne teljen meg vízzel, hogy minden mozdítható tárgyból megpróbáljunk életmentő eszközöket, csónakot, tutajt, embereket mentő deszkákat a vízre tenni, ha komolyan vesszük a bajt, a Titanic kikötőbe ér. Ha nem a rekord számít, hanem az, hogy délebbre hajózva elkerüljük a jéghegyeket, amikről tudjuk, hogy ott vannak, még ha tovább is tart az út, de élve célba érünk, ha ez számít, megmenekülünk. Ha önteltek vagyunk és hiszünk az elsüllyeszthetetlenség mítoszában, akkor vége. Nincs tovább.

A Titanicot a saját mítosza süllyesztette el, ami nem bírt el az öt rekeszt átszakító jéghegy erejével. A mítoszok a fejünkben vannak, a jéghegyek odakint a tengeren. A valósággal szemben nem segít semmilyen okoskodás, hiába játszunk Istent, a Természet hamar nevetségessé tehet bennünket. Az Isten jelmez nem óv meg a tűzvészben, sem az emelkedő vízben.

Én sem hiszem, hogy ez az írás bármit is megváltoztat, nem játszom azt, hogy mindent látok és tudok. Csak olvasom a jeleket, és látom a jéghegyet a ködben is, és talán ha nem próbálom elkerülni, hanem orral megyek neki, akkor a Titanic nem süllyed el. Ha nem elkerülni próbáljuk az elkerülhetetlent, hanem elfogadjuk a veszély valóságát, megértjük, és aszerint cselekszünk, ha nem legyőzni akarjuk a Természetet, hanem együtt élni vele, akkor talán elérjük a kikötőt. Ha nem, akkor…

Három bolygó a Nap körül, a Vénusz és a Mars sohasem hordozott életet, vagy ha igen, akkor elvesztette az idők során. A harmadik a Föld, egy valaha életet hordozó bolygó, most már csendes és halott ő is, másik két társával, nővérével és fivérével együtt halott.

Mert jobban hittünk a mítoszoknak, mint a valóságnak.

Meditáció

A meditációs állapot valójában a hazatalálás. És ezért lesz az ember boldog, mert hazatér. Önmagához, Istenhez, oda, ahová tartozik, oda, ahonnan úgy érezte, hogy kiszakították, és az életben mindig ezt keresi, ide akar visszatalálni és ezért boldogtalan. A meditációban oda tér vissza az ember, ahová egész életében törekszik visszatérni.