Címkearchívumok: jéghegy

A Titanic zenekara

Olyanok vagyunk, mint a Titanic szalonzenekara: a hajó süllyed, és mi csak játszunk tovább.

Vajon miért? Mert nem veszünk tudomást az igazságról, vagy, mert nem tehetünk mást? A víz a bokánknál csobog, de mi csak játszunk. A víz a derekunkat öleli, folytatjuk a zenélést. A víz a nyakunkig ér, a dobos, a zongorista már megfulladt, mi még mindig játszunk.

Aztán bennünket is ellep a víz, a zene elhallgat, a hajó elsüllyed, sötét és mély a csend.

A bolygó haldoklik, és mi folytatjuk tovább, játszunk, amíg el nem pusztulunk. Nem törődünk azzal, hogy a jéghegy felhasított öt vízzáró rekeszt, ami egyenlő a hajó pusztulásával, hiszen köztudott, hogy a Titanic elsüllyeszthetetlen.

Azt hisszük, a bolygó elpusztíthatatlan, ami még lehet akár igaz is. Az ember viszont nem az. Abban a biztos tudatban pusztítjuk a környezetünket, hogy sérthetetlenek, elpusztíthatatlanok vagyunk, közben a jéghegy már a negyedik rekeszt is felrepesztette.

De ilyenek vagyunk, amíg mindent ki nem próbálunk, addig nem hiszünk senkinek és semminek. Amíg meg nem győződünk arról, hogy valóban eltűnhetünk erről a bolygóról, addig folytatjuk. Mint a zenekar a Titanicon.

Aztán átszakad az ötödik rekesz, elpusztulnak a korallzátonyok, megáll a Golf-áramlat, Észak-Európa jégbe burkolózik, másutt a forróság és a tűzvészek emésztenek fel mindent, felolvad a fagyott széndioxid, a forróság tovább emelkedik, a vízszint növekszik, a szárazföldön lehetetlenné válik az élet. És mi tovább játszunk, megpróbálunk a föld alá, a víz alá menekülni, azért, hogy néhány hónappal, talán évvel meghosszabbítsuk a haláltusánkat. Hogy játszhassuk tovább azt, hogy sérthetetlenek vagyunk.

Aztán, ahogy akkor a Titanicon, végleg elhallgat a zene, az utolsó ember utolsó levegővétele lesz az emberiség utolsó cselekedete ezen a bolygón. És lehet, hogy az értelem tűnik el a Világegyetemből, csak azért, mert játszottunk az utolsó pillanatig.

Talán, talán, néhány milliárd év, és lesz egy újabb értelmes faj, ami, ha nem fog tudni elődje sorsáról, ugyanazt az utat fogja végigjárni, csak neki kevesebb ideje lesz hátra a Nap haláláig.

Most még élünk. Talán ha abbahagyjuk a zenélést, a játékot, és mindenki azon dolgozik, hogy az ötödik rekesz ne teljen meg vízzel, hogy minden mozdítható tárgyból megpróbáljunk életmentő eszközöket, csónakot, tutajt, embereket mentő deszkákat a vízre tenni, ha komolyan vesszük a bajt, a Titanic kikötőbe ér. Ha nem a rekord számít, hanem az, hogy délebbre hajózva elkerüljük a jéghegyeket, amikről tudjuk, hogy ott vannak, még ha tovább is tart az út, de élve célba érünk, ha ez számít, megmenekülünk. Ha önteltek vagyunk és hiszünk az elsüllyeszthetetlenség mítoszában, akkor vége. Nincs tovább.

A Titanicot a saját mítosza süllyesztette el, ami nem bírt el az öt rekeszt átszakító jéghegy erejével. A mítoszok a fejünkben vannak, a jéghegyek odakint a tengeren. A valósággal szemben nem segít semmilyen okoskodás, hiába játszunk Istent, a Természet hamar nevetségessé tehet bennünket. Az Isten jelmez nem óv meg a tűzvészben, sem az emelkedő vízben.

Én sem hiszem, hogy ez az írás bármit is megváltoztat, nem játszom azt, hogy mindent látok és tudok. Csak olvasom a jeleket, és látom a jéghegyet a ködben is, és talán ha nem próbálom elkerülni, hanem orral megyek neki, akkor a Titanic nem süllyed el. Ha nem elkerülni próbáljuk az elkerülhetetlent, hanem elfogadjuk a veszély valóságát, megértjük, és aszerint cselekszünk, ha nem legyőzni akarjuk a Természetet, hanem együtt élni vele, akkor talán elérjük a kikötőt. Ha nem, akkor…

Három bolygó a Nap körül, a Vénusz és a Mars sohasem hordozott életet, vagy ha igen, akkor elvesztette az idők során. A harmadik a Föld, egy valaha életet hordozó bolygó, most már csendes és halott ő is, másik két társával, nővérével és fivérével együtt halott.

Mert jobban hittünk a mítoszoknak, mint a valóságnak.