Minden szavam
A végtelenben megtett lépés.
Valami és mégis semmi.
Minden gondolatom
Pára az örökkévalóság tükrén.
Megmutat valamit,
És eltakar valami mást.
A Nap kel és nyugszik,
Az égi fény örök,
Hogy ki vagyok igazán,
Sosem tudom meg talán.
A Nap kel és nyugszik,
A rejtély örök.
Hogy ki vagyok valóban?
Parázs írás,
Odakint a fagyott hóban.
Nyíregyháza, 2011. július 9.
Egy pillanat van,
Csupán egyetlen pillanat.
Nyisd ki az ajtót
És próbáld ki magad.
Színes kirakat a tükör,
Kőfal az áhítat.
Lépj rá az ösvényre,
Az út végén köszöntsd Önmagad.
Nyíregyháza, 2011. július 9.
Mindig is gondolkodóba ejtett a vallások sokszínűsége. Miért volt és van ennyiféle vallás, ennyiféle hit (beleértve az ateizmust is, amiből érdekes módon csak egyetlen egy fajta van), ennyiféle szertartás, szent könyv, elképzelés a túlvilágról, ennyiféle törvény, az erkölcsi szabályoknak ennyi fajtája. A természeti vallások, az ókori népek többisten-hite, az amerikai őslakók vallásai, mítoszai, rituáléi, talán még természetes módon elfogadhatók. A buddhizmus, a konfucianizmus inkább filozófiai rendszernek tekinthetők. A hinduizmus, a Sinto, vagy az egyiptomi vallás a többi említett valláshoz hasonlóan szintén többisten-hit, mégis a vallások legtöbbje hasonló abban, hogy egy főistent tisztelnek, hisznek a világ teremtésében, a túlvilág létezésében, és abban, hogy az emberek a haláluk után vagy jutalmat, vagy büntetést kapnak majd az életük során elkövetett cselekedeteik következményeként.
Miért van hát ennyiféle vallás, ha valójában ugyanazokra az alapokra épül mindegyik hit?
Azért, mert nem részesültünk tiszta kinyilatkoztatásban. Kaptunk prófétákat, akik prófétáltak. Kaptunk csodákat, kapunk álmokat, megérzéseket, és ha meditálunk, vagy felnézünk a csillagos égre, vagy szembesülünk a természet hatalmasságával és csodálatosságával, akkor a szívünkben (és nem az agyunkban) megérzünk valamit Isten létezéséből.
Aztán ott van a morális jó, amit nem magyarázhatunk semmilyen logikával, ott van az Univerzum a végtelenül valószínűtlen finomhangoltságával, ott van az élet különlegessége, az emberi tudat kivételessége. Mind-mind bizonyíték Isten létezése mellett.
Tiszta kinyilatkoztatás hiányában, viszont el kellene fogadnunk, hogy a hitek, a vallások különbözőek lesznek, még akár minden embernek is lehetne külön vallása és hite.
A helyzet azonban rendkívüli módon megváltozott, először az Ószövetséggel, ami írásos, világos kinyilatkoztatás, Isten közvetlenül adta át Mózesnek. És ami még ennél is nagyobb változást hozott, az Emberfia eljövetele a Földre.
Köztünk élt, bűntelenül, tanított, csodákat tett, gyógyított, és meghalt értünk a kereszten. Az apostolain keresztül világos kinyilatkoztatásokat tett, elmondta hogyan éljünk, ha az örök életre vágyunk.
Itt tehát örökre megváltozott minden. Végre lehetőséget kaptunk, hogy az eddigi, mondhatni ösztönös vallások, végre egy vallásban egyesüljenek. Ez egyrészt elkezdődött, sajnos nagyon sok részén a világnak elképesztő kegyetlenséggel (a spanyol hódítás Dél-Amerikában), erőszakos térítéssel, a kereszténységnek gyökeresen ellentmondó módszerekkel. Másrészt viszont India, Kína, Japán gyakorlatilag érintetlen maradt, ezekben az országokban mind a mai napig nem tud elterjedni a keresztény vallás. És, ami számomra mindeddig a legnagyobb rejtély volt, kialakult egy új vallás, a muzulmán vallás, ami szintén egy Istenben hisz, szintén tiszta kinyilatkozáson alapul, Gábriel arkangyal és a muzulmán vallás alapítója közötti közvetlen kommunikáción, ami később egy szent könyvben is alakot öltött.
Miért? Ha Isten elküldte egyszülött fiát, hogy meghaljon az emberiség bűneiért, miért küldi el arkangyalát, hogy egy másik vallás alapjait letegye. Egy olyan vallásét, amelyben az Ószövetség és az Újszövetség számos szereplője és történése is jelen van. Egyrészt meghökkentően sok a hasonlóság, viszont alapvetően nagyok a különbségek. És ezek a különbségek bőven elegendőek ahhoz, hogy a két, illetve három monoteista vallás képviselői mind a mai napig véres háborúkban gyilkolják egymást.
Miért? Kérdezem újra és újra. Keresztények, zsidók és mohamedánok. Egy Istent ismernek el, mégis gyilkolják egymást.
És ha még mindez nem lenne elég, itt van a számtalan egyházszakadás a keresztény (keresztyén) egyház történetén belül. És ezek a szakadások sem voltak éppen békések, a harmincéves háború Európának a háború sújtotta részén a lakosság nagy részét elpusztította (8-11 millió ember halt meg), mintha nem lett volna elég az iszlám pusztítás; a déli-, és keleti területek után, most Európa középső részei is pusztasággá változtak, ezúttal az ugyanazon vallás különböző elveket valló hívei miatt. Persze a katolikus-református ellentéten kívül politikai okai legalább ugyanennyire voltak a háborúnak, mégis a harmincéves háború vallásháborúként jellemezhető leginkább.
De itt van a számomra leggyalázatosabb cselekedete a magukat kereszténynek valló embereknek: a IV. keresztes hadjárat katonái 1204. április 13.-án elfoglalják és feldúlják Bizáncot. ami szintén egy keresztény birodalom központja volt. A pusztítás oly mértékű volt, hogy a város soha nem tudott ismét talpra állni, és később a muzulmánok ostromát sem bírta ki. De említhetném az I. keresztes hadjárat során elkövetett gyalázatos bűnöket, amikor Jeruzsálem elfoglalásakor mindenkit, aki a városban volt, meggyilkoltak, ezzel hosszú időre meghatározták a keresztények és muzulmánok igen rossz viszonyát (ezek után lovagnak is nagyon nehéz őket hívni, keresztesnek pedig végképp nem kellene).
De miért is foglalkoztat ez a kérdés engem ennyire, éppen most?
Ennek egyetlen oka van: a koronavírus járvány. Már a korábbi járványok (pestis, kolera, fekete-himlő, spanyol-nátha, …) történetének tanulmányozása is elvezethetett volna erre a következtetésre, de az a mostani járvány egészen más, mint a korábbiak.
Egyrészt ennek részese vagyok, itthon töltöm a napjaimat, minden nap látom a szomorú számok növekedését a televízióban, az internetes hírforrásokban, és félek, és féltem a szeretteimet, féltem az egész világot.
Másrészt ez talán az első teljes világjárvány, ami nem hagy ki egyetlen egy, emberek által lakott vidéket sem. És ez az, ami egyik este, elalvás előtt elindította bennem a gondolatsort, ami végül ehhez az íráshoz vezetett.
Mert ez a járvány hihetetlenül demokratikus. Nem pozitív értelemben, hanem a miatt adtam neki ezt a jelzőt, mert nem tesz különbséget az emberek között, sem bőrszín, sem vallás, sem nem, sem életkor szerint. Semmilyen értelemben nem válogat az emberek között, bárki elkaphatja. A túlélési esély csökken az életkor és ezzel az egészségi állapot függvényében, de ez minden betegség és járvány esetében így van (bár kétségkívül voltak, vannak, a gyermekeket fokozottabban veszélyeztető betegségek is).
És most emeljük ki ezt a jellemzőjét: nem tesz különbséget a különböző hitű emberek között sem, sőt az ateisták is ugyanolyan eséllyel betegedhetnek meg, mint a hívő emberek.
Ha emberi ésszel gondolkodunk, arra juthatnánk, hogy ha Isten le akarna számolni a hamis vallások híveivel, akkor nekik kellene nagyobb arányban, vagy éppen kizárólagosan megbetegedniük. Most azonban nem mondhatja egy muzulmán hívő sem, hogy az ő Istene az egyetlen, a hatalmas, hiszen nem menti meg őket a járványtól. De nem mondhatja egyetlen keresztény sem, hogy az ő hite az egyedüli igaz hit, hiszen őt sem kíméli a járvány a legkevésbé sem.
Itt van tehát a járvány, ami nem tesz különbséget a különböző vallások hívői között, de még a hitetleneket sem teszi védtelenebbé. Mindenki egyformán esélyes a vírusra, és arra is, hogy meghal a járványban.
Akkor nincs Isten? Ha egyik vallás Istene sem tudja megvédeni a híveit egy ilyen vészesetben, akkor talán egyik vallás hívőinek sincs igaza. Talán az ateistáké lesz a végső szó?
Nem. Isten van, és a sok létező vallás ellenére egyetlen egy Isten van. Minden, amit a vallások tanítanak, ugyanannak a forrásnak a mellékágai, más emberek, más értelmezései. Isten nem tud közvetlenül hozzánk szólni, ami tudást kapunk tőle, az mind átmegy emberi tudatunk szűrőjén. És szabad akaratunk van arra, hogy letagadjuk a legnyilvánvalóbbat, vagy, hogy elfogadjuk a legvitatottabbat is. Szabadok vagyunk abban, hogy az Isten által hozzánk eljutó közlésekből, információból, képekből, érzésekből, mondatokból, álmokból mit fogadunk el, és milyen Istent látunk magunk előtt.
Jobb lenne, ha mindannyian ugyanazt az Istent látnánk, és ugyanabban a Teremtőben hinnénk? Nem tudom, valamiért ez nem így van. Talán a szabadságunk, talán az eredendő bűn miatt, talán maga Isten akarja így.
De ez a sokféle kép, elképzelés és hit nem azt jelenti, hogy sok Isten van, hanem azt, hogy ugyanannak az egyetlen Istennek van az emberek számára többféle manifesztációja, megjelenési formája.
Hogy ez mennyire így van, elég, ha megnézzük a jeruzsálemi Templom-hegyet és a Golgotát, ami nem messze van a Templom-hegytől.
A Golgota alatt a hagyomány szerint ott van Ádám sírja, koponyája, ott halt meg Jézus a kereszten és ott is támadt fel. A Templom-hegyen akarta Ábrahám Izsákot feláldozni, talán ott van a frigyláda is a hegy alatt, ott vannak az első és a második templom romjai, ott kergette ki Jézus a pénzváltókat a templomból, ott jósolta meg Jeruzsálem és a Templom pusztulását. És most Jeruzsálem szent hegye a muzulmánok legszentebb helye is egyben, rajta két mecsettel, ezek örökre lehetetlenné teszik, hogy ásatásokat végezzenek a hegy alatt. Olyan ez, mint egy pecsét. A három monoteista vallás összes szent titkát védi egy pecsét, hogy soha senki se zavarhassa a hegy és a hegy alatt lévő ereklyék nyugalmát.
Egy város, a hagyomány szerint itt van a világ közepe, háromféle hit, háromféle nézet, háromféle történelem.
Hátborzongató. Mintha az egész város azt sugallná, hogy ne engedjetek a látszatoknak, nézeteknek. Csak én vagyok a ti Istenetek, egyedül. Nézzétek, a népek, a hitek, a szeretet, a gyűlölet, az imák itt kavarognak ebben a városban, és nektek mégsem nyilvánvaló, hogy én vagyok itt.
Az egyetlen élő Isten. Az, aki van, az, aki szeret. Ha bajt láttok magatok körül, nem én haragszom, a szeretetem sem csökkent szemernyit sem. Ti magatok távolodtatok el tőlem, de talán nincs még késő. Talán felnyílik a szemetek, egyszer, végre.
És meglátjátok, hogy én itt vagyok, a megváltás megtörtént, mindenki előtt nyitva áll a bűnbocsánat, ha igazán elszámol a bűneivel és megvallja azokat.
Kérjetek és megadatik, zörgessetek és megnyittatik, keressetek és találni fogtok.
Ha Jeruzsálemben nincs béke, ahol minden kőben, fában, fémben ott vagyok, ha gyűlölet van a szeretet helyett, ott, ahol minden rám emlékeztet, ott, ahol az Emberfia vitte a keresztet, ahol a vérét felitta a föld, hogyan legyen béke másutt. Ha ott sincs béke, ahol felbonthatatlan pecséttel őrzöm a múltat, ahol mindenki találkozhat velem, ha eljön és imádkozik, akkor hogyan várhatjátok, hogy bárhol másutt a Földön béke legyen? Amíg ennyi istent imádtok, és amíg nem ismeritek fel, hogy csak ÉN vagyok, az EGY, addig csak egy tört valóságot láttok.
Keressétek az egyetlen Istent, és a vész elmúlik a fejetek fölül.
Jeruzsálem az ő jelképe, akármilyen formában tiszteljük őt, akárhogyan imádkozunk hozzá, ő EGY, a teremtés és a szeretet istene.
Nyíregyháza, 2020. március 29. – 2020. április 10.
John Cage, a kortárs kísérleti zene kiváló művelője 1952-ben írta egyik legmaradandóbb művét. A 4’33” (magyarul talán 4:33 lehetne a címe) 273 másodperc csend, azért éppen 273, mert az abszolút zérus fok, a leghidegebb hőmérséklet a Világegyetemben, -273 Celsius fok. Persze szebb lett volna, ha a mű időtartama -273 másodperc lenne, de ezt lássuk be, tényleg nehéz lett volna létrehozni.
A zenemű személyes ismerősöm, bár még sohasem hallottam. Igazából arról sem vagyok meggyőződve, hogy valaha valaki hallotta volna, vagy, hogy valaha valahol előadták volna ezt a különös művet. (De: előadták már többször is)
A CD kiadás sem került még el hozzám. De ha megvenném, és betenném a lejátszóba, a lemez már szólna anélkül, hogy elindítanám a lejátszást. De még ha el is indítanám a CD-t, honnan tudhatnám, mikor van vége a zeneműnek. Vihetném vissza a boltba, azzal a kifogással, hogy hibás, mert nem 4’33” a hossza. A CD-n meg kellene valamilyen zajjal jelölni a mű elejét és végét, így már pontosan 4’33” lehetne a hossza, viszont hozzátartozna a két jel, az elején és a végén, így a zenemű már nem csupán csend lenne, hanem a két jelölő zaj is. Rá kellene írni a CD borítóra, elég nagy betűkkel, hogy „a mű elején és végén hallható zaj, nem része a műnek, csupán határoló zajjelek.” Így viszont ez lenne az egyetlen zenei CD, amit a nélkül nem is lehetne meghallgatni, hogy valaki el ne olvassa a borítón a figyelmeztetést. És persze számolnunk kellene a sok felháborodott vásárlóval, aki visszavinné a CD-ket, mondván: „a kezdő és záró zajjel, teljesen élvezhetetlenné teszi a művet!”. Igazából a CD csak az erre a célra gyártott lejátszókon lehetne pontosan lejátszható, ugyanis ezekbe a lejátszókba bele lenne építve az, hogy amikor a Cage CD-t teszik bele, azonnal kezdje el a lejátszást, majd a 4’33” időtartam letelte pillanatában dobja is ki a lemezt. Így minden határoló zaj nélkül is tudható lenne, mikor kezdődik, és mikor végződik a mű. Bár egy kicsit itt is zavaró lenne, az elején a CD forgatómotor felpörgésének zaja, majd a végén a lemez tálca mozgásának a hangja. Talán még a legjobb az lenne, ha egy lemezre feltennék a zenemű több egymás utáni változatát, így a lejátszás közben mindenki maga dönthetné el, mikor kezdi el, és mikor fejezi be a mű hallgatását. Ez lehetne a 4’33” interaktív kiadása, bár nem tudom, ehhez mit szólna maga Cage, lehet, hogy a műve tönkretételének tartaná a módszert
Eléggé nagy kihívást jelent a mű CD kiadása a híradástechnikai gyártóknak és kereskedőknek is, hiszen a CD lejátszásakor semmilyen búgás, sistergés vagy bármilyen az elektronika, vagy a hangszórók által hozzáadott zaj nem lenne elfogadható, így gyakorlatilag az összes lejátszó eszköz mehetne vissza a kereskedőhöz, és utána meg a gyártóhoz, hogy fejlesszenek rajta még egy kicsit, amíg a 4’33” tökéletesen lejátszható nem lesz.
Cage műve a koncerttermek látogatóinak is nagy kihívást jelent. Gondoljunk bele, valaki elkésik a koncertről, sietve leül, majd megkérdezi a szomszédját: „Mondja elkezdték már a 4’33”-at?” Mire a szomszédja szégyenlősen: „Őszintén megmondom, nem tudom. Fogalmam sincs, hogy ez még a mű előtti rövid szünet, vagy már a maga a mű.”
Vagy mondjuk, valaki elköhinti magát a nézőtéren. Mire a zenészek abbahagyják a játékukat, és mérgesen kifakadnak: „Már ötödször kezdjük újra, mert valaki mindig elrontja.” A bűnös nézőt kivezetik a teremből, a zenészek felveszik hangszereiket, és újra kezdik a művet. Vagy ez még a mű előtti szünet? Hangoltak vajon az előadás előtt? Az a fuvola mintha nem lenne rendben, lehet, hogy a légkondicionáló légáramlata fúj át rajta? Nem kellett volna azt is kikapcsolni?
A 4’33” része minden zeneműnek, részben, vagy egészben, mindenki ismeri, a nélkül, hogy valaha is hallotta volna. Bárki el tudja játszani bármilyen hangszeren, még hangszertudás sem szükséges hozzá. A kottát érdemes ismerni, de nem e miatt a zenemű miatt. Még a fürdőszobában is előadható borotválkozás közben, és a szomszéd sem fog átjönni azért, mert túl hangosak voltunk.
Vagy talán nem ez a legkönnyebben eljátszható mű? Lehet, hogy inkább ez az a mű, amit sohasem játszhatunk le tökéletesen? Csak megközelíteni tudjuk, de hibátlanul előadni nem.
Gondoltam már arra, hogy kiadom a mű improvizatív feldolgozását, de félek hosszú jogvitába bonyolódni a jogtulajdonosokkal, hogy ez most ugyanaz a mű, vagy szabad improvizáció az eredeti ötletre. Így inkább csak magamnak improvizálok néha, és nem bocsátom a közönség elé a művet. Bár sokszor kerülök magam is zavarba, hogy éppen elkezdeném a művet, aztán rájövök, hogy már javában improvizálok, majd ugyanez lejátszódik a befejezéskor is, van, hogy túllépem a 4’33”-at, van, hogy korábban fejezem be, bár ez igazából tényleg nem vehető észre. Néha magam sem tudom, hol is tartok éppen.
A múltkor vettem egy kottafüzetet, hogy majd teleírom a 4’33” különféle változataival, de itthon vettem észre, hogy a füzet már tele van. Bosszantó.
Ha valaki enged a csábításnak, és ingyen szeretné élvezni a művet, az Interneten számtalan változata megtalálható és letölthető, a legkülönfélébb formátumokban: flac, mp3 192-320, ape, ogg, érdekes, hogy a mű, tömörítéskor nem veszít a minőségéből szinte semmit, a letöltése is csak egy pillanat.
A múltkor már kikapcsoltam a számítógépet, amikor észrevettem, hogy még mindig szól a 4’33”. Ez a világ legzöldebb zeneműve, semmilyen energia sem kell hozzá, bár egy kissé zavaró az éjszaka közepén felkelni, és ellenőrizni a gépet, hogy nem kezdte-e el lejátszani a 4’33”-at.
Végül következzen egy részlet az egyik Cage ihlette improvizációm kottájából:
(itt már vége van!)
Nyíregyháza, 2013. június 8.
Lesz vajon világvége december 21.-én? Nyilvánvalóan nem. Ha a maják képtelenek voltak megjósolni a spanyol inváziót, ami elpusztította a kultúrájukat, akkor hogyan lettek volna képesek előre látni a világvégét? (korrekció: a maja civilizációt nem a spanyolok pusztították el, pontosan ma sem tudjuk az eltűnésük okát, de a mondanivaló lényegén ez nem változtat, ezért meghagytam az eredeti szöveget)
Most tehát nem is ez a kérdés, amire válaszolni szeretnénk, hanem az, hogy vajon érdemes-e jóslással foglalkozni, és hogy vajon mi a nyerő stratégia világvége esetére. Pascal gondolatmenetét követjük, amelyben logikai bizonyítását adta, hogy az Isten-hit pusztán gazdaságossági szempontból is előnyösebb, mint a nem-hit. Egy hívő ugyanis kevesebbet veszít, ha még sincs Isten, mint egy ateista, ha mégis van. Nézzük meg tehát pusztán egyszerű logikával, ki jár jobban összességében, az, aki a világvégét jövendöli, vagy az, aki azt mondja, hogy nem fog történni semmi végzetes.
Ha tényleg világvége lesz, akkor az, aki erről prófétált, már soha nem arathatja le a dicsőséget, hogy igaza volt a jövendölését illetően, hiszen a világvégét ő sem fogja túlélni. Szintúgy, aki nem hitt a világvégében, soha sem fogja megtudni, hogy nem volt igaza, hiszen ő sem tudja a világvégét átvészelni. Így világvége esetén egyikünk sem fogja tudni, hogy végül is mi történt, hiszen mindannyian eltűnünk a lét színpadáról.
Nézzük a másik lehetőséget: nem lesz világvége. Ebben az esetben a világvégét prófétálók hatalmasat buknak, és kénytelenek lesznek elviselni a szégyent, a gúnyt és minden egyebet, ami azzal jár, hogy megpróbáltak bolondot csinálni a világból. Azok viszont, akik megmondták, hogy nem lesz semmi különleges, óriási győzelmet aratnak, és remélem, hogy több esélyt nem is adnak a másik tábornak arra, hogy ezt a poént még egyszer megpróbálják elsütni. Ha nem lesz világvége, mindannyiunknak tanulnia kell belőle, de tudom, hogy nem így fog történni. A hamis próféták hamar kiheverik majd a kudarcot, előállnak majd más jövendölésekkel, amik ugyanúgy nem fognak soha beteljesedni, mint ez a december 21.-i világvége.
Sajnos az emberek többsége vevő az ostobaságra, az újságokat, az internetes médiát is meg kell tölteni valamivel, és mi lehetne vonzóbb téma, mint a világ pusztulása. Én úgy látom, az embereket valami beteges vonzalom fűzi az ilyen apokaliptikus témákhoz, az ismeretterjesztő tévé csatornákon számtalan olyan műsor látható szinte folyamatosan („Élet az emberek után” és társai), amik a világvége ábrázolásával foglalkoznak már-már mazochista szinten. Az amerikai katasztrófa filmeket már ne is említsük: primitív történet, és a tömeges halál minél színesebb, véresebb ábrázolása jellemzi ezeket, benne egy-egy hős már-már mesebeli tetteivel.
Aztán a valóság kicsit persze más, New Orleans és New York valódi történetei messze járnak a hollywoodi álmoktól. Ne higgyünk tehát a világvége eljövetelében, ha eljön mégis, úgyis mindegy, ha pedig elmarad, legalább büszkélkedjünk vele, hogy mi bizony megmondtuk, hogy így lesz…
Megjegyzés: sajnos időközben a világvége forgatókönyvek száma eggyel nőtt, itt a koronavírus járvány, a maják, mint sok egyebet persze ezt sem látták előre.
Nyíregyháza, 2012. december 18.
Tegnap gyalog jöttem hazafelé a munkából, és a postára menet megakadt a szemem egy üzlet ajtajára kitett feliraton: „Fénymásolás nincs.”.
Hát már hogyne lenne, vágtam rá gondolatban azonnal, tegyünk egy eredeti példányt egy fénymásolóba, nyomjuk meg a „Másolás” gombot, majd vegyük ki a másolatot a gépből, ez a fénymásolás, és ez van, létezik.
Persze nem vagyok hülye, nyilván rájöttem, hogy a felirat arra az üzletre vonatkozik csak, amelyiknek az ajtajára ragasztották, és valójában azt jelenti, hogy abban az üzletben vagy nem tudnak (mondjuk mert nincs fénymásolójuk), vagy nem akarnak fénymásolni (mondjuk mert tele van a hócipőjük az ózon illattal, amit a folytonos fénymásolás miatt el kell viselniük).
De azért persze a dolog nem ilyen egyszerű, hiszen ha ilyen egyszerű lenne, nem írnék most (másnap) róla az egyik kedvenc blogomban. Végülis maga a mondat egy abszolút kijelentés, ha letakarok mindent körülötte, és csak a mondatot nézem, akkor ez egy abszurd és hamis állítás. Hogy a készítője szándékának megfelelő értelmet kapja, kell hozzá a környezet, az ajtó, az üzlet, és az emberi gondolkodás, tele sémákkal, módszerekkel és (ez a legfontosabb) konvenciókkal. Az ember tehát – ez van akinek nyilvánvaló, másnak újdonság lehet – környezetfüggő nyelvtant, kommunikációt használ. Az „Árokásás nincs.” egészen mást jelent, ha egy kubikos házának kerítésén olvassuk, mint ha egy élelmiszerbolt kirakatában látjuk meg.
Az tehát, hogy az emberi beszéd, vagy tágabban az emberi kommunikáció erősen környezetfüggő, ezen példák alapján egészen nyilvánvalónak tűnik. De az már nem tűnik annyira kézenfekvőnek, hogy bizony ebbe a környezetbe, amitől végülis a mondatok megkapják a valódi értelmüket, bele kell értenünk annak az elméjét is, aki mondja a mondatot, és annak az elméjét is, aki befogadja a mondatot. És ez nagyon sok félreértést, sőt, nemegyszer komoly konfliktust is okozhat a kommunikációban résztvevők között.
Számos alkalommal tapasztaltam már, hogy leírtam valamit egy blog bejegyzésben, vagy egy hozzászólásban valamelyik internetes fórumon, és hihetetlen erős, és agresszív reakciókat kaptam érte cserébe. Először nagyon felhúztam magam, mondhatni megsértődtem, és persze hasonló agresszív stílusban vágtam vissza. Aztán, ahogy ez egy párszor megismétlődött, elkezdtem gondolkodni az okokon is. És ahhoz, hogy teljesen összeálljon a kép, éppen az a „Fénymásolás nincs.” felirat kellett.
Amikor írok valamit az interneten, de amikor beszélek valakivel, vagy levelet írok, bármilyen kommunikációs helyzetben, amikor fogalmazok, bennem eleven érzelmek vannak mindazzal kapcsolatban, amiről beszélek, vagy írok (mint ahogy mindenkiben, gondolom). És amikor megfogalmazom a mondandómat, ezek az érzések alkotják számomra a kommunikációs környezetet, a színpadot. Ha én éppen ironikus hangulatban vagyok, és leírok valamit, nagyon könnyen eshetek abba a hibába, hogy ironikusnak gondolom azt, amit leírok, csupán csak amiatt, mert az én értelmezési környezetem éppen ilyen. Más ugyanazt a mondatot elolvasva, az ironikus érzelmi környezet hiányában, vagy éppen teljesen más érzelmi színtér közepette, teljesen konkrét közlésnek is értelmezheti, és jogosan háborodhat fel rajta, és el sem tudja képzelni, hogy hogy lehet valaki annyira tapló, hogy ilyesmiket írjon. És persze ennek megfelelően reagál.
Amire végülis figyelmeztetni szeretnék mindenkit, persze elsősorban magamat, az az, hogy jobban figyeljünk arra a környezetre, amiben kommunikálunk. Ha kiragasztunk egy cédulát, annak fix környezete van, de még ezt a környezetet is lehet szűkebben vagy bővebben értelmezni, és az értelmező ember belső világa mindenképpen torzíthatja a megértett tartalmat. Ha a szél elfújja a cédulát, és más környezetbe kerül, egészen megváltozhat az üzenete. Ha pedig telefonon, vagy interneten kommunikálunk, a környezet, ami segítheti az értelmezést, egészen beszűkülhet (milyen nevetséges, amikor valaki mobiltelefonálás közben az utcán gesztikulál, széles mozdulatokkal), észre sem vesszük, hogy a mi értelmezési környezetünk egészen más, mint a befogadó értelmezési kontextusa. Bár a telefonnál még mindig megmarad a hangszín, a hanglejtés, ami sokat segíthet, de az internetes kommunikációban már csak a hangulatjelek maradnak.
Ezért nagyon fontos az internetes „beszélgetésekben”, „monológokban”, hogy igyekezzünk eltávolítani minden környezeti tényezőt akkor, amikor fogalmazunk, és vegyük tudomásul, hogy az írott szöveg olvasásakor az egyetlen kapaszkodó az azt olvasó számára maga a szöveg, és semmi egyéb, nincs arckifejezés, hanglejtés, kézmozdulat, semmi, csak a szavak. Ha tehát pontosan szeretnénk valamit átadni, akkor használjuk a szavakat, és ne lássunk mögéjük semmiféle környezetet, a magunkét biztosan ne.
Nyíregyháza, 2012. június 12.