Valami nagyobbnak része lehettem,
mely egyszer kivetett magából,
most itt vagyok e világban.

Hogy kértem-e? Akkor nem keresném
létezésem okát minden utcaszegleten,
minden felhőben és esőcseppben,
akkor tudnám mi végre jöttem el, miért hagytam
el a tündérvilágot e furcsa kék Földért,
miért cseréltem öröklétem tűnődésnyi időre, és miért vettem
fájdalmas testet fény lelkem köré.

Ha ellenkeztem, hát rövid volt a küzdelem,
sérelmet nem szenvedtem, legyőztek hát gyorsan,
utam könnyű volt, csak felsírtam, megfürdettek, szárazra
töröltek, és már feledtem mindent, mi a másik világhoz kötött.

Talán ők kértek, és én elfeledtem mit ígértem nekik, mire
szánom majd e rövid földi időt, és most már hiába kutatom,
feladatom elveszett megannyi földi öröm között.

Mert volt öröm is tömérdek, és e világ gyönyörű, de ha magam vagyok,
bensőmben végtelen szomorúság nyílik, érzéki csodálatos virág,
színe mindig más, illata fájdalommal bódít és felfedi bennem a hiányt,
minden nap és minden óra minden percében eszembe vési hová
tartozom, hol van az igazi helyem.

A világ hiábavalóan gyönyörű, tűnékeny és csorbult mása annak, minek
egyszer része voltam, megköt, lehúz és elbódít megannyi gyönyörrel,
megajándékoz ezernyi nappal, milliónyi széppel, de mindig adósom
marad a megszabadító feledéssel.

Angyal vagyok, próbatételre érkezve, vagy súlyos bűnért kell
vezekelnem e földi léttel, mit tán el sem követtem, szárnyam sebe
még iszonyú fájdalommal gyötör, de repülni már csak álmomban tudok.

És mégis ide tartozom, bár a távoli ősi világ kitéphetetlen
gyökerei minden nap fájnak.
Lelkem mindig sóvárogni fog valami után, mely nem része e világnak.

Ha a csillagokra nézek, égi otthonom látom, de lábam a föld porában
tapos, hátam egy sziklának vetem, gondolataim messze járnak,
nem vagyok más, mint ittragadt hírnöke egy örökkévaló végtelen
valóságnak.

Nyíregyháza, 2012. július 17.