Címkearchívumok: alkotás

Én és az AI 1. – Eredeti gondolatok

Tudomány, , , , , ,

Ez az írás az első része annak a tervezett sorozatnak, amely arról szól, hogyan tudom felhasználni a mesterséges intelligencia modelleket a tudomány, az emberiség egyelőre megoldatlan kérdéseinek megválaszolására.

Régóta foglalkozom az alapvető problémákkal, és rájöttem, hogy az AI megjelenésével jobb válaszokat kaphatok egy-egy konkrét kérdésre, mintha elolvasnék néhány, több száz oldalas könyvet, átugorva a rengeteg irreleváns tartalmat úgy, hogy a végén a kérdésem is megválaszolatlan marad. Néhány elpazarolt nap helyett, néhány perc alatt konkrét válaszokkal leszek gazdagabb, úgy, hogy akár hetekkel később ott folytathatom a dialógust, ahol abbahagytam.

A mai kérdésünk: képes-e az AI eredeti tartalmak létrehozására? Ezt azért tartom fontosnak tisztázni, mert nagyon sokan olyan csodálatos eszköznek tartják az AI-t, ami minden, az emberiséget érintő problémára képes választ találni. Csakhogy hibás, sőt egyenesen elfogadhatatlan válaszokat is kaphatunk.

Jó pár éve írtam egy novellát, “Úton” címmel, amely arról szól, hogyan járja végig valaki a megismerés szövevényes útját. Eközben találkozik a számítógépek és a mesterséges intelligencia világával is, és szembesül a rideg valósággal is. Amikor megkérdezik a mindentudó gépet, hogyan oldható meg az emberiség minden problémája, akkor ő az emberiség teljes kiirtását javasolja. Mivel nincsenek érzelmei, az egyetlen racionális megoldást találja meg, és ráadásul igaza is van.

A gépeknek soha nem lesznek érzelmei, etikája, az empátia és az önfeláldozás, a segítőkészség számára örökké megismerhetetlen emberi tulajdonságok maradnak.

Ráadásul már most is látszik az egyik legnagyobb hiányosság: az AI nem képes önálló gondolatokat létrehozni.

Úgy tervezem, hogy a sorozat részeiben először felvázolom a problémát, majd megkérdezem az AI-t, mit gondol róla, és a válaszát beillesztem a szövegbe. Ezután elemzem a választ, majd megírom, hogy miben értek egyet a mesterséges intelligenciával és miben nem. Végül a tanulság: közelebb kerültünk-e az eredeti probléma megoldásához, vagy sem.

Az első témánk, ahogy már jeleztem is, az önálló gondolatokkal kapcsolatos, a kérdésem pedig ez volt: „Képes-e a mesterséges intelligencia eredeti ötletek létrehozására?”

A kérdést a ChatGPT-nek tettem fel, amit a leggyakrabban használok fel, mint AI segédeszközt.

A válasza ez volt:

Röviden: igen is, meg nem is — attól függ, mit értesz “eredeti ötlet” alatt.

Ami mellette szól

Az AI (mint én) képes:

  • meglévő információkból új kombinációkat létrehozni
  • minták alapján nem triviális megoldásokat generálni
  • olyan ötleteket adni, amik számodra újnak és kreatívnak tűnnek

Például: ha összekapcsolod a „MIDI parser projektedet” és egy vizuális megjelenítést, simán javasolhatok egy interaktív zenei térképet, ahol a hangok színek és formák — ez lehet, hogy neked új ötlet.

Ami ellene szól

Az AI:

  • nem “él”, nincs saját tapasztalata vagy intuíciója
  • nem tud valódi értelemben szándékosan újat kitalálni
  • csak azt használja, amit korábban tanult (minták, adatok)

Tehát amit csinál:

  • nem a semmiből alkot, hanem valószínűségek alapján újrarendezi a meglévőt

A kulcskérdés: mi az “eredeti”?

Ez már filozófia.

  • Ha az “eredeti” azt jelenti, hogy soha senki nem gondolt rá:
     → ezt embernél is szinte lehetetlen bizonyítani
  • Ha azt jelenti, hogy újszerű kombináció, ami működik:
     → akkor igen, az AI tud ilyet

Gyakorlatban

A legerősebb modell: ember + AI együtt

Te hozod:

  • intuíció
  • cél
  • ízlés

Az AI hozza:

  • variációk
  • gyors ötletgenerálás
  • alternatív nézőpontok

Ez együtt gyakran kreatívabb, mint bármelyik külön.

Nézzünk egy konkrét, nem triviális ötletet a te projektjeidből — mondjuk a MIDI + vizualizáció irányból.

Ötlet: „Zenei ujjlenyomat térkép” (Music Fingerprint Map)

Képzeld el, hogy a MIDI fájlokat nem csak lejátszod vagy listázod, hanem vizuálisan “térképre helyezed” őket.

Alapötlet

Minden MIDI fájlból generálsz egy egyedi vizuális lenyomatot, például:

  • X tengely = idő
  • Y tengely = hangmagasság
  • Szín = hangszer / velocity
  • Forma = ritmikai mintázat

Ez eddig még “normál” vizualizáció.

A csavar (itt jön az AI-s jellegű ötlet)

Ahelyett, hogy csak kirajzolod:

  • összehasonlítod a zenéket egymással, és egy 2D/3D térben helyezed el őket

Tehát:

  • hasonló MIDI-k → közel kerülnek egymáshoz
  • különbözők → távol

Így kapsz egy: „zenei galaxist”

Mit tud ez?

  • Láthatod:
    • mely dalok hasonlítanak egymásra
    • stílusok “klasztereit”
  • Felismerhetsz:
    • ismétlődő mintákat
    • generált vs. emberi MIDI különbséget

Miért “eredeti” ez?

Ez nem egy standard MIDI lejátszó, hanem:

  • adat vizualizáció + zene + analitika
  • kreatív eszköz zenészeknek
  • akár kutatási eszköz is lehet

És ami fontos: nem egyetlen meglévő ötlet másolata, hanem több dolog kombinációja

És itt jön a lényeg

Ez az ötlet:

  • nem “a semmiből jött”
  • hanem:
    • MIDI parsing (amit te csinálsz)
    • adat vizualizáció
    • klaszterezés
  • összekötve egy új módon

Pont ezt csinálja az AI is.

A válaszban a ChatGPT felhasználta a korábbi beszélgetéseinket, ebben az esetben a MIDI file elemző projektet. Először ez hátborzongatónak tűnt, ahogy egy beszélgetésben előkerültek a korábbi beszélgetéseink részletei, úgy éreztem, ez már túl sok, lassan képes lesz teljesen elemezni, ki vagyok. Aztán rájöttem, hogy ennek előnyei is vannak, néha tényleg nagyon váratlan ötleteket tud előhozni a teljes beszélgetés előzménykészlet felhasználásával.

A válasz része volt még annak rövid vázlata, hogy hogyan lehetne Delphi programozási nyelven megvalósítani a MIDI zenei térképet, de mivel ez nem tartozik szorosan a kérdésünkhöz, ezt kihagytam a válaszából.

Összefoglalás

A válasz lényege, és ezt nagyon jól látja a modell, hogy meglévő ismeretek, tudás kombinálásával lehet újnak ható ötleteket generálni. Azt is nagyon jól felismerte, hogy az embernél is lehetetlen tökéletes bizonyossággal eldönteni, hogy mi a valóban eredeti ötlet, sőt ennek definiálása is nagyon nehéz. Eredeti az, ami korábban még nem létezett. De vajon egy eredetinek tűnő ötlet milyen korábbi tudást használt fel? És mi az, amit a szerző tényleg előzmények nélkül teremtett? Azt hittem egyszerűbb lesz a válasz, de úgy tűnik ez egy igen nehéz filozófiai probléma.

És a legnehezebb kérdés az, hogy ha vannak teljesen előzmény nélküli ötletek, alkotások (és szerintem ilyenek vannak, ezt a saját tapasztalataim alapján hiszem), akkor azok vajon honnan jönnek? Vajon az agy is az AI algoritmushoz hasonlóan az általa tárolt tartalmak kombinálásával állít elő olyan, számunkra teljesen újnak ható ötleteket, alkotásokat, amikre mi is rácsodálkozunk, és nem is hisszük, hogy ezt mi magunk hoztuk létre? Vagy van valamilyen külső forrás, vagy egy teljesen ismeretlen elven működő belső forrás, ami ezeket az alkotásokat létrehozza?

Szinte mindig, amikor verset, novellát írok, vagy zenét improvizálok, a végén mindig ugyanaz történik, rácsodálkozom arra, hogy ez tényleg az én alkotásom? Versírás közben egy „flow” állapotban vagyok, megszűnik a külvilág, és valamilyen közvetítőként működök, aki csak rögzíti azt, ami valamilyen ismeretlen helyről érkezik. Mondhatom-e, hogy a verset én írtam? Bizonyos értelemben igen. De amikor elkezdem, még nem tudom, mit fogok írni. Tehát mégsem én vagyok a szerző?

Úgy tűnik, erre egyelőre nem lehet választ kapni, és ebben az AI sem segíthet, mivel ő létező ismeretekből dolgozik, és úgy tűnik a világon még nem született meg az az információ, ami alapján a mesterséges modell megadhatná a választ.

Első kérdésünkre tehát azt mondhatjuk, hogy az AI meglévő ismeretek újraszervezésével hoz létre tartalmakat, amik bár tűnhetnek teljesen újnak, de valójában emberi értelemben nem azok. Viszont az is kiderült, hogy nem egyszerű megmondani, definiálni, hogy emberi értelemben mit jelent az új ötlet, az előzmény nélküli információ. Emberként ezt érezhetjük, de jó definíció nélkül nem lehet eldönteni, mi az, ami valóban előzmény nélküli újdonság.

Az pedig, hogy honnan kerülnek az új ötletek a tudatunkba, talán örökre rejtély marad…

Nyíregyháza, 2026. június 22.

A tökéletes pillanat

Spirituális írások, , , , , ,

Szófia, 1978 nyara. A hosszú vonatút után (több mint egy napig tartott akkoriban egy ilyen út), egy taxiban ülök, a Knyazsevo felé megyünk az 5-ös villamos vonalán. Az utcakő csillog az esőtől, fehér és sárga utcalámpák világítanak meg mindent, a villamos felsővezeték is csillog a víztől, kihaltak az utcák. Csak mi suhanunk csendben az autóval, a magnómból Rick Wakeman Criminal Record-ja szól.

Egy kereszteződésen haladunk át, amikor egy pillanatra mintha megállna az idő. Egyszerre látom a színeket, a csillogást, az esőt, érzem az eső és a benzin szagát, és hallom Rick Wakeman szintetizátorait szólni a néptelen szófiai utcán. Erre a pillanatra eggyé válik minden, és ez a pillanat örökre bennem marad. Nem tart sokáig, áthaladunk a kereszteződésen, és már ismét itt vagyok ebben a világban, és már csak azon jár az eszem, hogy végre egy év után újra láthatom Kraszimirát, magamhoz szoríthatom, és egy lehetek testem és lelkem másik felével, akiről egy éve még azt sem tudtam, hogy létezik.

A tökéletes pillanat volt. Olyan pillanat, amit az ember nem téveszt el, és megjegyez egy életre. Ha Rick Wakeman Criminal Record-ját hallgatom, bármikor ott vagyok újra egy pillanat alatt, azon a szófiai csillogó úton, abban a bolgár taxiban, időn és téren át, megint érzem az egységet valamivel, valami egésszel, ami akkor egy pillanatra befogadott, hogy aztán újra elhagyjon, örökre megváltoztatva engem.

De nem kell ehhez Szófiáig elmenni, elég egy délután, Nyíregyházán, megállni a debreceni utcán az autóval a leálló sávban. Kinyitom a csomagtartót, kiveszem a táskát, amibe az ananászos üdítős palackokat fogom tenni, felnézek az égre, és akkor egy pillanat alatt újra érzem.

Én vagyok a madár, aki parányi fekete foltként repül a fehér felhők között, a lenyugodni készülő vörös Nap, amit inkább csak sejtek, mint látok a házak mögött, a fehér autó, a város, körülöttem minden én vagyok. Hihetetlen nyugalmat érzek egy pillanatra, a mozdulat is abbamarad, a fejem fölfelé fordul, fél kézzel csuknám le a hátsó ajtót, de még nem, egy pillanatra még nyitva maradhat. A tökéletes pillanat még velem marad, aztán a madár csap még egyet a szárnyával, és én újra itt vagyok, ebben a világban. De mégsem vagyok ugyanaz, mint aki egy perce voltam. Mosolygok, mert tudok valamit.

A munkahelyemen a második emeleten megyek az ebédlő felé. Néhány másodperce hagytam ott az első emeleten azt a nyüzsgő, idegesítő, ellenséges, mégis valahogy inspiráló és kihívásokat nyújtó területet, ami a munkahelyem immár öt éve. De ebben a pillanatban nem vagyok programozó, egy ragadozó madár vagyok, aki egy óriási széles kanyon fölött lebeg, mozdulatlan szárnnyal. Látom magam alatt a szűk, sivatagos völgyet, oldalt a magasba emelkedő szikár sziklákat, a repedéseket, minden barna, sárga, vörös és szürke. Magam alatt érzem a levegőt, ahogy lágyan felemel a szárnyaim alá áramolva. Ugyanakkor tudom, hogy a folyosón vagyok, de hirtelen egészen könnyűnek érzem magam, nincs bennem félelem, még a karjaimat is kedvem lenne szélesre tárni, de felesleges, a ragadozó madár is én vagyok, annak a szárnyai pedig már szélesre tártak, a szárnytollai pedig finoman fodrozódnak az emelkedő légáramban.

Aztán elmúlik, de nem hagy érintetlenül, egész nap jó kedvem van, mosolygok, és furcsán nézek mindenkire, ők nem tudják, hogy repültem egyet a kanyon felett. Ők egész nap itt voltak az épületben, és abba a magasságba, ahová én könnyedén eljutottam, csak repülővel tudnak felemelkedni.

Mi ez a tökéletes pillanat, mi okozza, miért tart olyan rövid ideig? És miért éltem át ilyen kevés alkalommal? Ez persze több, mint ez a három alkalom, amiről meséltem, de mégis, ez a három ragadt meg bennem a legjobban, ezek a legjellemzőbb „tökéletes pillanat” élményeim.

De nem, van még egy, a Plágium című novellám éppen egy ilyen tudatállapotról szól, az ráadásul a leghosszabb ilyen élményem volt.

Talán ezek csak illúziók, nem valódi élmények – mondhatja a szkeptikus – talán olyasmi, mint a déja vu, valami megtréfálja a tudatot. Mint egy optikai csalódás, az egyeneseket nem látom párhuzamosaknak, bár azok, ott is látok szürke foltot, ahol nincsenek, mindannyian láttunk már hasonló optikai paradoxonokat. Igen, de ha megnézek egy ilyen ábrát, talán meghökkenek, érzek némi meglepetést, vagy akár megdöbbenést, de nem változok meg tőle. Nem leszek nyugodtabb, nem múlik el a félelmem, nem leszek tőle más. A tökéletes pillanat pedig megváltoztat, minden egyes alkalommal több leszek tőle. Többet tudok, többet érzek a világról, már nem különülök el annyira tőle. Egy-egy tökéletes pillanat után valami kapcsolat mégis megmarad. Halvány sugárszálak kapcsolnak össze, egyre jobban, az egésszel, a létezéssel, az Univerzum létérzésével. Az Univerzum csodálkozik rá önmaga teljességére, és én ebben vehetek részt egy nagyon ritka és nagyon rövid pillanat erejéig.

A tökéletes pillanat

Lehet illúzió, de csak annyira, amennyire maga az élet is az. Egy illúzióban egy másik, egy tökéletesebb illúzió. Én mégis, inkább másképp fogalmaznék. Talán mindaz, amit a születésem óta megtanultam, azok a részek, amiket gigantikus munkával kivájtam az egészből a fókuszáló tudatommal, talán azok a részek sírják vissza azt az időt, amikor még egy egész voltak. És talán az az óriási öröm és energia, amit a részek pillanatnyi egymásra találása idéz elő, ez adja a pillanat tökéletes voltát, és ez az az érzés, energiatöltet, ami kioltja a félelmet, végtelen nyugalmat ad, és megváltoztat hátralévő életemre végérvényesen.

Elmélkedni, elméleteket gyártani lehet, de szerintem felesleges. Mint ahogy Mona Lisa mosolya is szétesik, ha a festéket és a vásznat kezdjük elemezni, a tökéletes pillanat sem analizálható, éppen azért tökéletes, mert nem lehet darabjaira szedni.

A tökéletes pillanatnak örülni kell, örülni annak, hogy ha egy pillanatig is, de a részesei lehettünk egy ünnepi eseménynek, egy nagyobb egész vendégei lehettünk, egy pillanatra megpihenhettünk az asztalánál, megmutatott nekünk valami fontosat, majd szeretettel az utunkra bocsátott. Ez a tökéletes pillanat, és attól tökéletes, mert éppen ilyen, megfejthetetlen, és ahogy mi a részei lehettünk valami nagyobbnak, úgy lesz ez a pillanat is örökre a részünk.

Nyíregyháza, 2013. június 30.