Másnap

A mozgás a végtelen űr egy távoli szegletében kezdődött. Láthatatlan csillagocska mozdult nesztelenül és suhant tovább a Föld felé. Csupán a sokágú fémszerkezetről visszaverődő radarhullámok árulkodtak váratlan jöttéről és rajzoltak újabb fénylő pontot a selymes fényű ernyőre.

Az Európa-2 éjszakai megfigyelője észlelte először a csöppnyi jövevényt. A számítógép képernyőjén egymásra illesztett, több nap eltéréssel készített felvételek a gyakorlatlan szem számára is érzékelhetővé tették, hogy a frissen született égitest közeledik.

A megfigyelő hosszú szolgálata alatt ez volt az első esemény, amely megzavarta az egymás utáni egyforma napok unalmas semmittevését, az első inger, ami felfrissítette eltompult érzékeit, kellemes izgalommal töltötte meg sorvadozó idegrendszerét, és amely szunnyadó emlékeket ébresztett benne a mind messzebbre sodródó múlt távoli eseményeiről, életének felejtésre ítélt napjairól.

Valami furcsa, tompa érzés ébredezett benne, amely mégis ismerősnek tetszett, és ami most egész testét hirtelen keménnyé és rideggé tette. Nem kutatott tovább magában az érzés eredete felől, elegendő volt számára az, hogy ez az érzés határozott és erős volt, ellentmondást nem ismerő.

Új parancsoknak, új gondolatoknak engedelmeskedett már. Nem kutató és kérdező elme volt, hanem végrehajtó és irányított test. Lassan előrehajolt a karosszékében, a vezérlő pulton kinyitott egy szekrénykét, megkereste a "Teljes készültség" feliratot viselő nyomógombot, és egyetlen mozdulattal ütközésig nyomta.

Az éjszakai mező megmozdult. A friss fűnek álcázott fedőlemez elcsúszott, hosszú fémkarok nyúltak ki mögüle, a készenléti radarnál jóval hatalmasabb tányérokat emeltek az ég felé, és tartották az idegen égitest irányába. Odébb vöröslő kupola emelkedett a földhányások alól, egy hatalmas optikai távcső lapult alatta. Zizegő és zörgő hangok törtek elő a félgömb belsejéből, ahogy a kupola rése szétnyílt, utat engedve a távcső óriás hengerének. Körben frissen nőtt fémvirágok nyújtották olajtól fénylő acélszirmaikat a jeltelen vendég felé.

A felszín alatt üvegszál kábelek vitték a szomszédos támaszpontok felé a lüktető fényimpulzussá tömörített parancsot : "Teljes harci készültség minden egység számára. Felismerni, megállítani, és ha szükséges azonnal megsemmisíteni az idegen űreszközt".

A sziréna üvöltése felébresztette álmatlan szendergéséből az Európa-4 figyelőjét is. Tétova ébredése csupán néhány másodpercig tartott. A sziréna már-már elfelejtett bőgése azonnal elméjébe véste, hogy miért is van itt, miért ügyelt a hosszú évek minden eseménytelen napján és éjszakáján, miért kémlelik még mindig az eget a lokátorok fáradhatatlan pászmái, és miért rejtőzik a bizalmatlanság és a félelem erős fegyverek páncéljába öltözötten.

Teste ruganyos, idegrendszere felkészült volt már.

Elindította a teljes készültséget az Európa-4-en, majd a vezérlőpult elé ülve várta az első jelentéseket.

 

A riasztás legelső hulláma ezalatt végigfutott a Föld összes készenlétben levő állomásán, az összes, felszín alatti betonerődbe rejtőzött, fejlett technikával ellátott támaszponton. A rádiók hosszú évek óta először küldték irányított hullámaikat a térben szétszórt műholdak felé, jelentést várva tőlük, és utasításokat küldve feléjük.

A Föld megrázkódott. Mintha áramütés futott volna végig egy alvó, álmokba rejtőző emberi testen, halálos vonaglássá változtatva a nyugalmas álmot. Mindenütt üregek nyíltak a felszínen, álcázott gépezetek mozogtak a föld alatt, radarernyők emelkedtek, távcsövek nyúltak az ismeretlen jövevény felé, sugárzásmérők tapogatták távoli felszínét, áruló nyom után kutatva.

A tér hangokkal telt meg. A készültségbe helyezett támaszpontok megfigyelőinek és kezelőinek hangjával.

- Itt Ázsia-3. Hallotok engem? Mi ez a riadalom?

- Európa-2 vagyok. Idegen égitest tűnt fel a Bootes szektorban. Közeledik. Ismeretlen eredetű, azonosítatlan repülő szerkezet.

- Értem. - Ázsia-3 hirtelen elhallgatott. Európa-2 szavai köznapian ismerősek voltak már a számára. A hosszú háború számtalan nappalán és éjszakáján hallotta már ugyanezeket a szavakat, mondta ugyanezeket a mondatokat.

Az ellenség kiszámíthatatlan. Sosem támad kétszer ugyanolyan módon. Az idő kifinomult játékká változtatta a háborút, a fantázia kiszámíthatatlanná tette az ellenség következő lépését, és követhetetlenné a szándékait is.

- Sosem támadtak még ilyen messziről. Biztosan a Föld felé tart?

- A tévedés kizárt. Akár szándékosan, akár véletlenül, a célpont ez a bolygó.

- Optikai észlelés történt már?

- Az óriás távcső már működik, de a felbontás ilyen távolságról még kérdésessé teszi az azonosíthatóságot.

- Nem várhatjuk meg míg közelebb ér?

- Nem. Ne felejtsd el, nem tudjuk kivel állunk szemben. Minél korábban azonosítjuk, annál nagyobb az esélyünk az első csapásra. Nem tudjuk honnan jön, nem tudjuk milyen fegyverei vannak, és azt sem, mi a szándéka. Lehet felderítő, lehet egy földön kívüli civilizáció eltévedt csillaghajója, vagy egy elromlott, kiégett hadihajó, de lehet eleven veszélyt jelentő borzalmas űrfegyver is. És csak egyszer tévedhetünk...

 

Európa-2 horizontja fölött ismét emelkedni látszott a jeltelen égitest. Az óriás távcső azonnal gyűjteni kezdte a halvány sugarakat hatalmas felületű tükrével. Fotolemez fogadta a távcsőből előlépő erőtlen képet, és alakította a hosszú expozíció alatt értékelhető felvétellé.

- Láttatok már ilyet? Semmihez sem hasonlít. Nincs hajtóműve, ezt azonnal elárulná a kiáramló forró hajtóanyag. Nincs semmilyen jel, ami hasadó anyagra, nukleáris fegyverre utalna. Előre számított pályán közeledik, valahonnan a végtelen űrből.

- Nem fegyver, nem szonda, nem űrhajó. Nem bocsát ki semmilyen hullámot, fényt, semmit. Tökéletesen néma és érthetetlen.

A figyelő támaszpontok egymásnak adták át az észlelést, ahogy a Föld forgásával az idegen égitest lenyugodott a látóhatár mögött, vagy ahogy újra emelkedni kezdett. Egyre nagyobb, egyre közelibb volt már, de még mindig áruló jel nélkül való.

- Nem várhatunk tovább, veszélybe sodorhatjuk a Földet a tétovázással.

- Hiszen ártalmatlannak látszik, nem mutat támadó szándékot, és minden jel szerint nincs is támadó fegyvere. Nem dönthetünk a sorsáról csupán azért, mert összes technikánkkal sem vagyunk képesek megállapítani sem az eredetét, sem a célját, sem a szándékait. - Afrika-2 volt a megfontoltabb, de a hangja elveszett a hirtelen támadt kavarodásban.

- Csapda! - kiáltotta Európa-2. - Hát nem emlékeztek?

Mindannyian tudták miről beszél, és bensőjükben eleven tűzzel lángolt fel az a nap. Meteorrajnak álcázott rakétacsoport tört rájuk, és ha nincs az a tökéletes zavarás és védelem, amivel csak az ő támaszpontjaik rendelkeztek, akkor néhány pillanat múlva már csak szálló, izzó hamu emlékeztetett volna hadseregük kulcsfontosságú létesítményeire.

Sokan meghaltak ennek ellenére is, hiszen a védelem csak a támaszpontokra korlátozódhatott, a népes városokra nem.

- Csapda! - a kiáltás végigsuhant a lánccá fogott támaszpont hálózaton, kioltotta a kétséget, helyébe borzalmas bizonyosságot ültetett.

Az idegen szerkezet megremegett, ahogy a Nap közelébe érve megérezte fémbőrén a melegítő sugarakat. Lustán elfordította napelem szárnyait, hogy kimerült áramforrásait friss energiával töltse fel.

A mozdulat azonnal a figyelő gépek elevenébe hatolt.

- Harci riadó! - üvöltötte Európa-2 adója, és a riasztás körberöppent a Föld összes támaszpontján, egyetlen védelmi rendszerré egyesítve a távoli földrészeken szétszórt különálló egységeket.

A tűzvezető radarok emelkedtek most a felszín fölé. Egyetlen határozott bólintással a messzi jövevény törékeny fémtestét célozták. A távcsövek kupolái szélesre nyíltak, hogy a robbanás fényét regisztrálni és elemezni lehessen.

Föld alatti kábelek és rádióadók hálója huzalozta eggyé a védelem rendszerét, legyőzhetetlen hatalommá szervezve azt.

Csak az utolsó mozdulat hiányzott már, hogy a bolygó méretű szervezet betölthesse küldetését és elvégezze azt, amire rendeltetett.

Még egy kísérlet, még egy próba, ami megállíthatná a pokol malmait.

- Válaszoljatok! Küldjetek azonosító jelet, vagy elpusztultok. - a fenyegető üzenet hullámai nekicsapódtak a gyámoltalan jövevény felületének, majd válasz nélkül visszaindultak a Föld felé.

Még egy másodperc, és a kérdés eldöntetett.

A föld ismét megremegett, ezúttal hatalmasabb nyílásokat tárva fel méhében.

A rakéták egyszerre emelték orrukat a még mindig közeledő égitest felé. Hosszú hengeres testük atomtöltettől duzzadt.

Az utolsó gombnyomás kiszabadította őket a támasztó karok öleléséből, és a hajtóművek sugároszlopaira támaszkodva a rakéták elindultak távoli céljuk felé.

Néhány perc múlva a Pioneer-11 űrszonda a Föld felé visszatértében találkozott az atomhalállal. A rakéták töltete elegendő lett volna egy kisbolygó elhamvasztásához is, a csöppnyi fémtest a pillanat töredéke alatt elgőzölgött.

Ellobbant az az aranylemezke is, amit földi tudósok erősítettek a fémszerkezethez, és amely első üzenetünket vitte a kozmoszba, mint ahogy izzó párává vált az a másik is, amit a világűr egy távoli bolygójának népe küldött civilizációja első ajándékaként.

A riadó véget ért, a gépek visszabújtak a mesterséges fű alá, a megfigyelők felemelték robottestüket a székekből, robotnyelven jó éjszakát kívántak egymásnak, és éber elektromos alvásnak adták át szilícium agyuk tekervényeit.

A Pioneer-11 hamvai szétszóródtak az emberiség gépek őrizte temetőkertje fölött, a sugárzó por láthatatlan rétegben telepedett a végtelen sorban domborodó sírhalmokra.

A mélyben csak az emlékek pihentek tovább, háborítatlanul...