Helycsere

- Örülök neked. Fáradt vagyok már és öreg. Jó, hogy itt vagy.

- Küldtek, és én jöttem.

- Küldtek? Tudod, hogy csak akkor adhatom át a helyemet, ha igazán akarod te is. Ha vállalsz mindent, ami a feladattal jár. Ha nem kötelességből teszed, hanem szabad akaratodból.

- Igen, tudom, mégis félek. Félek, hogy elég erős leszek-e, nem fogom-e meggondolni magam olyankor, amikor senki nem lesz mellettem, hogy átvegye a helyemet.

- Ha eljöttél, akkor mindezt végig kellett már gondolnod, és döntened is kellett.

- Persze, döntöttem. De ez a döntés végleges-e, határozott és megbízható-e, képes lesz-e ellenállni minden kísértésnek, minden erőt morzsoló fáradtságnak és lelket nyomasztó kiábrándultságnak? Tudják-e ők, hogy mit teszünk értük, tudják-e, hogy létezünk?

- Nem, és ez így van jól. Nem is tudhatják meg soha, mert ennek ez a rendje. Értük vagyunk, és tennünk kell a dolgunkat. Hála és köszönet nélkül.

- Te mióta vagy itt?

- Több mint háromezer éve. Fontos háromezer év volt, a gyermekkor vége.

- És nekem mennyi időm van itt?

- Nem tudhatod. Egy év, vagy ezer? Vagy annál is több, mint amennyi nekem adatott? Vagy már holnap új érkezik a helyedbe? Soha ne kérdezd, mennyi időd van itt. Az időt nem a te dolgod tudni. A napokat nem a te dolgod számolni. Az idő csak az ő számukra jelenthet valamit. Neked nem. Minden pillanat, aminek tudatára ébredsz, minden perc, aminek a múlását várod, megsokasítja a fájdalmadat, ellankasztja az izmaidat, és nem tudsz többé összpontosítani. És kihullik mindaz a kezedből, ami a kezedbe adatott. Összeroskadsz az alatt, amit pedig viselned kell. Így hát ne mérd az időt, és ne várd azt, ami egyszer anélkül is eljön. Felkészültél?

- Igen. Kételkedtem magamban, pedig egész életemben erre készültem. Nem tudtam elfogadni a feladatot, pedig ez az egyetlen, amire vágyakozhatom. Csak ez, amit szerethetek, csak ez, ami értelmet adhat. Kétségeim vannak, de nincs más választásom. És örülök annak, hogy én lehetek a következő.

- Most állj ide mellém. Szorosan, hogy egészen közelről érezzelek. Érezzem, ahogy megfeszülnek az izmaid, érezzem, hogy most már rád bízhatom őket.

- Mit fogok érezni?

- Hiába mondanám. Minden szavunk kevés lenne, minden mondatunk színtelen, jelentés nélküli. Egyszerre leszel önmagad, és egyszerre leszel mindannyiuk. Hideg tengervizet fogsz érezni, és forró napsugarat. Sima sziklákat és omló homokot, kergetőző felhőket és hulló esőt. És mindeközben érezni fogod a szenvedéseiket és örömeiket, minden késszúrást és minden simogatást. De egy percre sem fogsz elfeledkezni arról, hogy ki vagy, és mi az egyetlen feladatod. És nem leszel szomorú, és nem leszel önfeledten vidám. Csak elégedett leszel, és boldog. Hogy tehetsz valamit. Értük és magadért.

Ott álltam mellette. Éreztem az izmai remegését, a kimerültség izzadtság cseppjeit, és éreztem a szíve dobbanását, a büszkeséget és az örömöt. És megéreztem azoknak a szíveknek a lüktetését is, és éreztem a lélegzetüket.

Előrehajoltam, karjaim fölfelé nyújtva, ujjaim a hűvös óceán vizében, tenyerem biztos támasztékot keresett.