Vihar

A kérdések attól igazán kérdések, hogy megválaszolhatók. Minden kérdéshez létezik válasz, és minden válaszhoz található kérdés. A probléma csupán az, hogy kérdés és válasz tartósan egymás mellett - térben és időben - nem létezhet. Ha ez mégis megtörténne, úgy olyan kérdést tennénk fel, amelyre akkor és ott válaszolni is tudunk. De hát akkor ez miért lenne kérdés? A kérdések és válaszok tehát valamilyen velük született ösztönnel és makacssággal kerülik egymást. Ez az ösztön a halálos ellenségek létfenntartó ösztöne, amely sokszor jóval erősebb, mint egy bolygó évezredek alatt felhalmozott tudása, és ez gyakran megkeseríti a gondolkodók életét.

Azért akadnak néha szövetségeseink is, hiszen a véletlenről még oly keveset tudunk...

 

A vihar hosszú évekig szunnyadt a bolygó felszín alatt fortyogó lávatavaiban, a hegyek mögött készülődő szelekben, az esőtől duzzadó, egyre sötétebb felhőkben. A bolygó öreg volt és halni készült. Egyedül hajdani méltósága volt az, ami nem engedte csak úgy elkopni, eltűnni, ahogy nap mint nap megteszik más kiöregedett bolygók. Halála majd - legalábbis ezt szerette volna - megmutat valamit fiatalságából, újra érezni akarta mélyének lüktetését, és erejét megtalálni a föltámadó szélben.

És a föld újra feldübörgött, a megnyíló hegyeken tüzes lávát köpött magából és sziklákat dobált a tengerek füstölgő vizébe. A szél is megszabadult köteleitől, esőt és havat vonszolva magával, hogy aztán ráterítse a földön nyíló sebekre. A bolygó játszott. Játszott hajdani erejével, hatalmával, és a láva ömlött és lassan hűlt. Szelek formálták és eső barázdálta, hirtelen olyan lett, mint egy könyv.

Olyan nyelven írták, amelyet soha sem ismert itt senki. A betűk szabályosan sorakoztak, és az egyre ömlő láva és a szél csak még jobban kiemelte a sorokat, és már tisztán látszott minden részlete.

Akár el is lehetett volna olvasni, persze csak akkor, ha valaki ismeri azt a régen elfelejtett földi nyelvet, amelyen a szöveg íródott.

De ha valaki emlékezett volna talán még rá, a Föld akkor is olyan nagyon messze volt, reménytelenül messze. És a bolygó ereje elfogyott.

A létezés oly sokat keresett titka még egy rövid ideig olvasható volt a fortyogó sziklaháttérben, aztán egy robbanás millió darabra tépte az öreg bolygó testével együtt, hogy aztán csak hűlő por maradjon utána.

A másik két bolygó egy pillanatra megremegett talán, de csak egy pillanatra, aztán folytatta az évezredes körjátékot ragyogó napja körül.