Plágium

Abban az évben az ősz a szokottnál is korábban köszöntött be. Hűvös ködszínű köpenyét elterítette a világon, elmúlás szagát költöztette a nyár friss illatai helyére. A nap még magasan állt az égbolton, de a sugarai megtörtek és felszívódtak a párás, hideg őszi levegőben.

Az úton senki sem járt. A mély csöndet csak a levelek halk zizegése zavarta meg, csak lépteim nesze hallatszott a finom homokban. Mögöttem lassan eltűnt a fák árnyékában a kollégium tömbje, nem látszott már a szobám ablaka sem. Megfakultak a mögöttem hagyott fárasztó hét emlékei, és nem bántam már azt sem, hogy a helyükre az elmúlt nyár kusza képei tolakodtak.

A nap fénye áttetszett a fák lombjain, színes foltokat vetített a vastagodó avarra, amelyek mintha eddigi életem képeit elevenítenék meg, némelyikük különösen élesen és kiemelve látszott, határozottan elkülönülve a többitől. Furcsa borzongással először érintett meg igazán az egyedüllét érzete. Kiürült a világ körülöttem, megszűnt minden mozgás és zaj, nem hallatszott a villamos kerekeinek csikorgása, abbamaradt az egyetem előtti szökőkút csobogása is, és nem hallottam a város mormogó imáját sem. Csak a gondolataim maradtak velem, és azok a képek, amelyek színpompás játékát már nem zavarhatta semmi sem.

Amikor az út végén, a fák között előtűnt az aszfaltút szürke csíkja, amely a főút felé vezetett, akaratlanul is lassítottam a lépteimet. Mintha késleltetni szeretném, hogy újra a megszokott világba csöppenjek, és jobban szemügyre szeretném venni mindazt, amit egyedüllétem hívott elő a ködből és a párából.

Ahogy egyre lassabban lépegettem, a fejem egyre tisztább és a gondolataim egyre egyszerűbbek lettek. Mintha egészen nyilvánvaló módon látnám eddigi életem forrását, és semmi kétségem sem lenne afelől, hogy ki vagyok.

Érzékeim megnyíltak, mintha az idő egyetlen pillanatba sűrűsödött volna, mintha a tér is egyetlen pontba zsugorodott volna, egyszerre voltam mindenütt és mindenkor, hogy aztán néhány pillanat múlva minden újra elfoglalja a régi megszokott helyét.

Megnyugodva indultam tovább, amikor egyszerre belém hasított, hogy mégsem állt helyre az eredeti rend a tér és idő tengerében. Valami megzavarta az évmilliárdok óta fennálló harmóniát, és ez a valami most is itt van a közelemben. Egyre kényelmetlenebbül éreztem magam, már a lépteimet is meggyorsítottam, és lassan kiértem a temető előtti főtérre.

Itt már többen jártak, néha egy-egy autó is érkezett, vagy indult tovább, előbbi félelmem csillapodni látszott, de csak néhány pillanatig. Hirtelen világosan láttam magam előtt egy kamion műszerfalát, és a szélvédőn át a kanyargó utat. A számban egy futva elfogyasztott reggeli és egy keserű kávé íze tolult egy ismeretlen asszony csókja helyére. Az érzés hihetetlen elevensége és plasztikussága elektromos sokk erősségével sújtott végig idegrendszeremen. Magam előtt láttam az előző este minden mozzanatát, a váratlan ismerkedést, a tétova felajánlkozást és a hosszú éjszaka minden örömét. Aztán reggel a kapkodó sietséget és a kamion suhanását a végtelen aszfalton.

És láttam a sokasodó, géppel írt sorokat egy fehér papírlapon.

 

Mert írónak készültem, gyermekkorom óta faltam a könyveket, mindent elolvastam, amit a termékeny emberi fantázia távoli világok bolygóiból, élőlényeiből, történéseiből összegyúrt. És amikor először ültem az írógép elé, és először bontottam ki az elmém mélyében gyökerező halvány képeket egy történet nyomtatott soraivá, akkor úgy éreztem, ez az amit mindig is csinálnom kell.

Elővenni egy darab papírt üresen, és a szavakat mondatokká fűzve megtölteni azt egy olyan világ történéseivel, amely világ kevéssel azelőtt még nem létezett. Néhány oldalon megalkotni egy történetet, legyőzve a szavak egymást eltávolítani igyekvő taszító erejét, próbálgatva őket, melyik viseli el leginkább a másikat, és ha már egymás mellé kerültek, rácsodálkozni a hirtelen megszülető harmóniára. Megalkotni egy történetet, amely a maga egyedi módján zárt, befejezett. Amiben benne van minden a teremtéstől a halálig, a születéstől az elmúlásig. A semmiből kerül elő, kibomlik, színes, érzékletes, pompás világgá alakul, majd néhány oldal múltán egyszerre vész el újra a semmiben.

Az első próbálkozásaim mind sikertelenek maradtak. Néhány bátorító, szűkszavú levél a kiadóktól, és semmi több. Ennek ellenére mindig születtek új és új ötleteim, hol váratlanul, minden előjel nélkül, hol hosszú küzdelem után. Mindig a sajátjaimnak éreztem ezeket az írásokat, mégis sokszor ért az a vád, hogy ezek csupán ügyes utánérzések, másolatok.

És most itt volt egy eleven történet, ami csak az enyém volt, ami nem lehetett senki másé, hiszen velem történt, és aminek egyetlen szemlélője, egyetlen szemtanúja voltam. Történet egy kamionról, egy íróról, arról, hogy a világ milyen.

A kamion suhant tovább, a vezető bekapcsolta a rádiót, egészen közelről hallottam, hogy valaki az időjárás jelentést olvassa.

Egy történet főhőse lettem, amit én írtam és játszottam is egyben, és amely ott bomlott ki előttem az őszi ködből.

Eközben kiértem a főútra, megálltam a szokott helyemen a város végét jelző tábla mellett, remélve, hogy sikerül egy autót fognom, ami hazavihet. Álmatagon lengettem a kezemet, tudatom nagyobbik részével az új, még megírandó történetre gondoltam. Kíváncsi érdeklődéssel rakosgattam egymás mellé a szavakat, és egyre feszültebb figyelemmel tapasztaltam, hogy egyáltalán nem megerőltető ezeken gondolkodnom, és hogy a mondataim szinte maguktól állnak össze értelmes egésszé. Mintha már készen lett volna bennem az egész történet, mintha csak arra várt volna, hogy egy váratlan élmény előhívja szunnyadó álmából, felébressze és általam kapjon végleges, szilárd, leírható formát. Szerettem volna már otthon lenni, és papírra vetni a bensőmben születő szavakat, mielőtt még fakó emlékképekké torzítaná őket a gondolatokat sem kímélő elmúlás, mielőtt szürkévé koptatná őket a feledés.

A kamion eközben egy nagyváros határához ért. Különös módon ismerősnek tűntek az út mentén sorakozó fák, és ismerősek voltak a távolban a párából előbukkanó lakótelep házai is.

Aztán megértettem miért. A kamion ugyanolyan feliratú helységnév tábla mellett suhant el, mint amilyen mellett én álltam.

Csak néhány kilométerre lehetett tőlem, a város másik végén. A sorsunk megmagyarázhatatlan módon összekapcsolódott, jövőnk szálai múltunk fonalaiból fonódtak eggyé, többé külön nem választható módon.

Észre sem vettem, hogy közben fékezett és megállt mellettem egy autó. Csak akkor kaptam föl a fejem, amikor az első ajtó szélesre tárult. Hirtelen megkönnyebbülést éreztem, hiszen rövidesen otthon lehetek, és messze kerül tőlem ez a zavaros látomás. Mégis, tudatom legmélyén ott ragadt a kétely, vajon tényleg ott van az a kamion a város túloldalán? Az a másik, ott a vezető ülésben ugyanazt érzi, amit én? Meddig tarthat ez a párhuzamos jelen, és miért érzem hogy a jövőm tükre üresen bámul vissza rám?

Hátradőltem az ülésen és az ablakon kifelé bámulva néhány ügyes válasszal elejét vettem annak, hogy beszélgetnem kelljen.

Újra elővettem a novellát, és lassan mondani kezdtem magamban a mondatait, valahonnan a közepe tájáról.

"Milyen szövevényesek és kiszámíthatatlanok az idő útjai. Összebogozódnak, majd újra kisimulnak a vonalai, érkezve a múlt sejtelmes, sötét mélyéről, felbukkanva a történések és változások izzó kohójából, folyékonyan, ragyogóan, hogy megszilárdulva, formát öltve alkossák a jelen irányító ösvényeit, és eltűnjenek a jövő homályos hegyei között.

Számtalan 'ha' és megszámlálhatatlan 'akkor', milliónyi 'talán' dolgozott azon, hogy a lehetőségek tárházából előkerülhessen ez a bágyadt őszi délután, a kavargó köd, az egyre közeledő kamion, az egész misztikus történet."

Már félúton lehettünk, amikor megálltunk egy kisvendéglőnél. Semmi kedvem nem volt hosszan időzni ott, siettem volna hazafelé, így elköszöntem útitársamtól, és tovább indultam az út mentén.

Egyre közelebbről éreztem a hatalmas jármű létezését. Már a hangját is hallani véltem. A különös, ismeretlen erőkkel szembeni félelmemet csak az tompította, hogy bensőmben teljes szépségében, tökéletességében kibomlani látszott az egész történet. A történet, ami csak az enyém, amit senki el nem vitathat tőlem, amit leírnom olyan könnyű lesz, ahogy lélegzetet veszek. Mert bennem van minden sora, minden szófordulata, bennem van minden szín és minden hang, minden történés és minden gondolat.

Megkönnyebbülést éreztem és nyugalmat, és suttogni kezdtem a történet újra előtoluló mondatait.

"A kamion egyre gyorsabban közeledett a kanyarhoz. A sűrűsödő köd és az út menti apró bokrok lehetetlenné tették, hogy a bent ülő észrevegye a gondolataiba mélyedve ballagó szürke alakot.

Az út üres volt, közel és távol egyetlen más jármű sem látszott. Nyugodtan taposott rá a gázra, és élvezte ahogy az autó megremegve engedelmeskedik az akaratának és egyre gyorsabban suhan a kanyar felé.

A jármű hirtelen megcsúszott a szokottnál is nedvesebb útfelületen, és egyenesen az út mentén lépkedő autóstopposba hajtott."

Éreztem a súlyos ütést, a csont átható reccsenését, ahogy az erek felszakadtak, és előbuggyant a mélyvörös vér.

A novella utolsó sorai belenyugvó mosolyt csaltak a vértől és piszoktól fekete arcomra.

"Hát ez sem volt az enyém. Plágium volt ez is, akár az összes többi, és kiadatlan marad az idők végezetéig. Mégsem bánom. A leghatalmasabb alkotót próbáltam másolni, és talán egy pillanatra, egy villanásnyira megéreztem valamit a művészetéből. Talán nekem is adta tökéletességének egy darabját, és tudom, hogy a titkot, amibe sikerült bepillantanom, már nem veszi vissza tőlem soha többé."

 

Mielőtt az autóba tették volna a letakart, összetört testet, a mentőorvos még egyszer felhajtotta a takarót a fiú arcáról.

Nézte a kisimult, nyugodt vonásokat, a mosolyt, amihez hasonlót halott arcon még sohasem látott.