Lynn

Az űrhajó úgy esett le a sötét égboltról, mint egy kövér, fekete bogár, miután nekikoppan a parkban világító lámpatestnek. Egyenesen, gyorsan és végérvényesen.

Lynn várta a robbanást, akaratlanul is összehúzta magát, de aztán csak a talaj finom remegését érezte a vakító villanás után. A vékonyka légkör alig juttatott el hozzá valamit a detonáció hangjából.

A mentőkapszula félig nyílt ajtaja előtt ült egy karosszék méretű szikladarabon, és foszlányokká tépett űrruháján próbálta a kapcsokat és zárakat úgy elrendezni, hogy a szivárgás megszűnjön, hogy ne veszítse el a megmaradt levegőjét is. Szerencséjére a sérülések a ruhán és a ruha konstrukciója lehetségessé tette mindezt. Tépett, piszkos, és égésfoltokkal tarkított űrruhája megbízhatóan tartotta most már a belsejében az éltető levegőt és a meleget. Mindkettőre szüksége volt, bár egyelőre nem tudhatta, érdemes volt-e életben maradnia, és ha igen, hány napig tarthat még ki.

Amikor meggyőződött arról, hogy közvetlen életveszély nem fenyegeti, csak akkor gondolt a többiekre. Meglepődött ezen, hogy a mentőkapszula indulása óta, ami már jó néhány órával ezelőtt volt, csak most jutottak az eszébe. A váratlan baleset, a halálfélelem kiváltotta ösztönök, és az ösztönök sugallta szinte öntudatlan menekülés nem engedett egy pillanatot sem a tépelődésnek, nem engedte, hogy bármi más lefoglalja a tudatát, a testének, az izmainak, a reflexeinek minden energiára szüksége volt ahhoz, hogy megmenekülhessen. Tudta, vagy csak sejtette, hogy a többieken ő sem segíthetett, ha nekik maguknak nem volt elég idejük a meneküléshez. Talán ezért nem gondolt rájuk mindeddig.

Most azonban egyedül volt. Egyedül volt egy ismeretlen, minden űrjárattól távol eső kis bolygón, egy expedíció túlélőjeként fürkészte az égboltot másik mentőkapszula után kutatva. De csak a rezzenetlenül ragyogó csillagokat látta. Valamirevaló légkör híján a bolygó delelő napja sem tompította a fényüket, nem remegtek és sziporkáztak, mint a Földön tették volna a langyos nyár esti levegő lágyan mozgó légáramlatainak köszönhetően. Ha egy-egy pillanatra a szeme be is csapta, és már-már mozgó, közeledő fénypontot vélt látni a mozdulatlan tűzgömbök között, az hamarosan csupán túlfeszített várakozása kivetítésének bizonyult. Bármennyire is remélte, nem érkezett újabb mentőkapszula az övén kívül.

 

Az ösztön rendkívül különleges valami. Egyedül maradsz egy bolygón a menekülés legkisebb esélye nélkül. Kapsz néhány nap, vagy néhány hét haladékot az élettől, mielőtt elfogyna a víz, vagy a levegő, vagy az élelem, vagy elvéreznél, vagy megtámadna egy idegen organizmus, trópusi lázzal hevítve száraz porrá testedet, és bár minden logika azt súgná, hogy rövidítsd le az agóniát fegyvered egyetlen energianyalábjával, most mégis arra gondolsz, milyen csúnyán behorpadt a mentőkapszula oldala a leszállás során. Arra, hogy lesz-e a magaddal hozott, sebtiben berámolt felszerelés között olyan szerszám, amivel kijavíthatnád. És még arra is, hogy vajon van-e a kapszulában egy tükör, legalább egy kis tört darab, amiben megnézhetnéd magad. Hiszen csak a szivárgó vért érzed az arcod bőrén, valami furcsa szárazsággal párosulva, amit valamilyen vegyszer vagy sugárzás okozhatott, és fogalmad sincs arról, megismered-e még magad, maradt-e valami felismerhető az arcodból.

Lynn lassan kipakolt mindent a mentőkapszulából, szépen rendszerezve, egy kupacba az élelmet, egy másikba a gyógyszereket, aztán a műszereket, a szerszámokat. Ahogy nőtt a kupacok száma és a halmok terjedelme, Lynn egyre inkább meg volt elégedve azzal, ahogy a menekülésre jutó néhány perc alatt ellátta a mentőkapszulát az életben maradáshoz szükséges dolgokkal. Most végignézve a halmon, már nem is volt olyan reménytelen a helyzete. Igaz, ez is csak egy-két hónapra növelhette életesélyeit, és Lynn képtelen volt magát azzal áltatni, hogy ez elég lesz az esetlegesen utánuk küldött mentőhajó megérkezéséig.

Mindenesetre, amikor végzett a kirakodással, összeszedte a mentőkapszulában maradt törmelékeket, törött, hasznavehetetlen dolgokat, amik a bolygófelszínre érkezés közben sérültek meg, és egy hatalmas zsákba dobálva őket, kivonszolta az egészet a kapszulából, ami így már tiszta volt, készen arra, hogy berendezkedjen benne, és megpróbálja kialakítani azt a környezetet, amiben majd lehet, hogy életének hátralévő rövid részét el kell töltenie.

A bolygó távoli, fehér napja már a látóhatár szélére ért, mire Lynn elfoglalhatta új otthonát. Nem tudta milyen az éjszaka ezen a helyen, ezért azt már szerette volna odabent tölteni a kapszula barátságosnak ugyan csak jóindulattal nevezhető, mégis ebben a pillanatban a bolygón a legbiztonságosabbnak tűnő belsejében.

Bezárta az egyetlen nyílást a kapszulán, ami így ajtó és ablak is volt egyben, megvárta, amíg odabent elegendő levegő gyűlt össze ahhoz, hogy megszabaduljon űrruhájától, a világítást és az energia-felhasználást a minimálisra csökkentette, aztán csak feküdt a csöndben, a majdnem koromsötét fémtestben. Aludni szeretett volna, de még nagyon sokáig csak feküdt, és nem tudta, vajon lényegesen különbözik-e a halál attól, amit most érez.

 

A másnap reggeli ébredés ólmos fáradtsággal és már nagyon régen nem érzett hihetetlenül intenzív izomlázzal fogadta. Az űrhajó mesterséges gravitációja után, ami csak töredéke volt az otthon megszokottnak, a tegnapi egész napos ki- és berakodás ezen a Mars méretű világon igen csak igénybe vette az erőfeszítéstől elszokott izmait. Az ébredés pillanatában, amikor megérezte az izmaiban a feszítő fájdalmat, hirtelen úgy tűnt, a Földön van, a kiképzőközpontban, egy fárasztó, edzésekkel telezsúfolt nap után. Akkor érezte utoljára ezt az érzést az izmaiban, de amint a szemét kinyitotta és csak a kapszula fémfalának tompa, szendergő visszfényét látta maga körül, azonnal visszatért a jeges valóságba. Felült az ágyon, megdörzsölte a szemét, aztán beletúrt az éjszakai hánykolódástól borzos hajába. Jólesett ez az érintés így űrruha nélkül, és Lynn azt sem vette észre, hogy a szokásosnál több hajszál maradt az ujjai között.

 

Napközbeni tevékenysége az étkezésen, a meglehetősen puritán módon elvégzett tisztálkodáson és a kapszula viszonylagos rendjének megőrzésén kívül sok egyébre nem terjedhetett ki. Kommunikációs eszköze semmilyen sem volt. Az űrhajó központi számítógépe a mentőkapszulák távozása után automatikusan elküldte a vészjelzést a közelben lévő űrhajóknak és az ember lakta telepek irányába, ezzel tehát nem volt gondja. Ha valaki fogta az adást, az tudja azt is, mi történt az űrhajójával, hány mentőkapszula hagyta el azt a katasztrófa előtt, és hogy hol szállhattak le ezek a mentőegységek. Tehát csak várnia kellett, és reménykedni abban, hogy valakit valóban elért a vészjelzés. Ez persze nem tölthette ki a napját, annál inkább sem, mert minél többet gondolt erre, annál nagyobb volt a valószínűsége, hogy elveszíti a reményt, és elfogja egy olyan pánik, egy olyan fóbia-szerű érzés, amiből nem biztos, hogy megtalálja egyedül a kiutat. A nappal is sötét égbolt sírboltszerűen föléje boruló gömbje nagyon könnyen kiválthatta belőle a bezártság érzését, amit a kapszula szűkre szabott belső tere csak fokozhatott. Ha ezt engedi elhatalmasodni, az ő testét is úgy fogják megtalálni, mint annyi más szerencsétlenül jártét. Űrruha nélkül, egy rövid, de a tüdőben maradt kevéske levegőt azonnal felemésztő futás közben összeroskadva. Egyetlen dolga maradt csak, amivel szorongását is háttérbe szoríthatja, és amivel a napja is jobban telhet: valamilyen nyom után kutatni, ami azt mutatná, hogy rajta kívül is érkezett még mentőkapszula erre a bolygóra. Az esélye nem is volt olyan kicsi, mint azt az első nap gondolta. A katasztrófa közelében csak ez a bolygó volt elérhető, a mentőkapszuláknak közel azonos időben kellett startolniuk, közel azonos helyen is kellett volna leszállniuk. Persze lehet, hogy nem jutott el mindenki a mentőegységekhez, vagy jobban szétszóródtak az űrben a bolygó felé közeledve, esetleg nem is szállt le mindegyikük, maradhattak körpályán is, egy későbbi leszálláshoz készülődve. Számtalan érv amellett, hogy lennie kell még rajta kívül is túlélőnek. Ha pedig van, akkor ő meg fogja találni.

 

Lázas izgalommal látott hozzá a kereséshez, gondosan összeállított napirend és útitervek szerint. Szisztematikusan fésülte át otthona egyre tágabb környékét. Először távcsővel és egy-két megmaradt műszerével vizsgálta meg a körülötte elterülő barátságtalan környezetet, majd ahol valami érdemleges, vagy figyelemfelkeltő dolgot vett észre, bejegyezte a térképére. Aztán igyekezett úgy összekötni a bejelölt helyeket, hogy egy napi kutatással minél többet érinthessen közülük. Aztán amikor végzett ezekkel, újakat keresett, egyre távolabb, ezeket is bejelölte, megtervezte a hozzájuk vezető utat, majd visszatért ezekről a helyekről is, minden nap fáradtabban, és minden nap egyre reményvesztettebben. Később felhagyott minden rendszerességgel, ébredés után, ha volt kedve, elindult csak úgy egy irányba, amerre talán már többször is járt, újra és újra végiglépkedett a saját lábnyomain makacs elszántsággal kutatva bármi apró jel után, amit egy másik túlélő hagyhatott maga után. Ha fáradt volt, nem ment sehová. Leült a kapszula előtt egy sziklára, és csak nézte a bolygó egyre magasabbra kúszó napját, a felhőtlen, átlátszó, fekete égboltot, a csillagokat, a mindig ugyanolyan sziklákat, a néma hegyeket a távolban.

Két hét elteltével már semmilyen reménye nem maradt. Az elérhető környéket már bejárta és semmit sem talált. Készletei kimerülőben voltak, és a hegyek egyre hívogatóbban ragyogtak a horizonton. Néha szinte lebegni látszottak, óriás testük a palaszürke és a zöldeskék megannyi árnyalatát vette magára, ahogy a nap körben járva felkelt a horizonton, majd eltűnt a másik irányban. Lynn érezte hatalmas és bölcs jelenlétüket kicsiny világában is. Kíváncsivá és vakmerővé tették, ahogy ott magasodtak minden reggel, távoli létezésükkel valami megmagyarázhatatlan misztikus erőt árasztva Lynn felé. Tisztában volt vele, hogy már csak néhány napja maradt. És ezek a napok két dolgot tartogathattak még számára: csendes haldoklást a kapszula fémkoporsójában, vagy egy utolsó utazást a bolygó óriás hegyeihez, aminek a végén úgy nézhet szembe a halállal, hogy utolsó perceiben is valami nagyszerűt vitt véghez. Riasztotta a végelgyengülés unalmas sivársága, és bár fáradt és kimerült volt, érezte, legalább ahhoz lesz még ereje, hogy elinduljon. Aztán visszafordulni már úgysem lesz értelme.

 

Az úton csak egyszer nézett vissza. Akkor a kapszula már csak csillogó, sima kavics volt a sivatag homokjában, valószerűtlenül messze. Lynn úgy érezte abban a pillanatban hagyta el igazán a Földet, a földi létet, és ebben az értelemben halott volt már. Nem létezett számára a Föld, az otthon, és ő sem létezett már az ott maradtaknak. Egy darabig még kérdőjellel megjelölt bejegyzés lesz valamelyik computer memóriabankjában, aztán onnan is eltűnik. Létezése semmilyen módon nem kapcsolódik a többiekhez. Halott, bár még mozog, halott, bár még lélegzik, amíg a hátára vett gépek biztosítják számára a levegőt, halott, bár még gondolkodik, ha gondolatai már nem is kötődnek többé a Földhöz. Fizikailag talán élt még, de lélekben megszűnt földi embernek lenni. Ezt a létezést elhagyta, mielőtt igazán megszűnt volna a szíve dobbanni. Lábait vonszolva, hosszú csíkot húzva a homokban, a felszerelés terhe alatt görnyedve ment egyre tovább, tovább a hegyek irányába. Ha beesteledett, csak leült egy szikla tövébe, és úgy ahogy volt elaludt.

Álmában egy tükröt tartott a kezében. Az arcmás ismerős volt. A szemei, az orra, a szája vonala, az arcvonások, mindezt nagyon jól ismerte. De ez az arc üres volt, kiégett, reménytelen, csak a szemek izzottak. A két tágra nyílt pupilla óriás sötét kapuként állt nyitva a szemöldök nélküli szemüregben. És nem hullottak fekete hajtincsei sem a homlokába. A fehér, csupasz koponya sápadt fényű, sima gömbje olyan volt, akár az őszi hold.

 

Amikor felébredt, furcsamód egyáltalán nem csodálkozott azon, amit látott. Annyira vágyott látni a többieket, hogy most, amikor Kyle és Dolan ott álltak előtte, csak a kezét nyújtotta nekik, biccentett feléjük, és hagyta, hogy felsegítsék.

Mintha el sem váltak volna. Mintha csak egy perce hagyta volna ott őket az űrhajó pihenőhelyiségében a gőzölgő kávé mellett, csak folytatnia kellett, amit akkor elkezdett. Kyle és Dolan voltak a legjobb barátai. Odafent a hajón csaknem minden idejüket együtt töltötték.

Lynn piszkos, ápolatlan és mosdatlan volt. Kyle és Dolan makulátlan fehér egyenruhája mellett ez különösen szembetűnő volt. Lynn mégsem kérdezte meg őket, hogyan lehetséges ez, jólesett neki, hogy a másik kettő sem tett semmilyen megjegyzést a ruházatára vonatkozóan.

Tudta, hogy már nincs szüksége azokra a hegyekre. Biztos volt benne, hogy Kyle és Dolan megfelelő vezetők lesznek, és neki csak engedelmeskednie kell.

Két óra alatt érték el azt a katlant, ami nagyjából merőleges irányban volt a Lynn által kitűzött eredeti útvonalhoz képest. Korábban Lynn nem tudott a katlan létezéséről, és amikor elérték, csak még furcsább volt, amit látott. A sárga sivatagban egy halványzöld hegykoszorúval körbeölelve, valami hullámzó és kavargó kék buborék lüktetett, és mozgásának minden újabb ritmusával nagyobb és nagyobb lett.

A többiek már tudták az utat fölfelé, és néhány perc múlva már fent álltak az egyik legmagasabb ponton. Innen még impozánsabb látványt nyújtott a fekete égbolt alatt növekedő kékes gázgömb. Hogy mi táplálta a gömböt, nem lehetett tudni, talán a hegykoszorú alatti repedésekből szivároghatott folyamatosan az a valami, ami egyre csak növelte és növelte a gömböt, aminek párolgó felszíne egyre közelebb került hozzájuk.

Vártak, amíg a gázbuborék elérte azt a helyet ahol álltak. Hagyták, hogy a lábuk lassan elmerüljön abban a valamiben, ami hűvös volt, de nem kellemetlenül hideg. Kyle és Dolan lehajolt, és mintha egy folyóban fürdenének, kezükkel merítettek a kéklő valamiből és magukra öntötték. Lynn is lehajolt, kezeit óvatosan merítette be a buborék felszíne alá. Még ideje sem volt arra, hogy elteljen a varázslatos új érzéssel, amikor végre megtudta, mi az, amiben elmerülni készültek.

Kyle és Dolan levetett sisakja messzire repült, ahogy a másik kettő nevetve rohant előre, lefelé a hegyoldalon belemerítkezve a legfrissebb, legüdítőbb szél lágy hullámaiba, amiben valaha csak részük lehetett. Tüdejük kitágulva szívta magába a levegőt, a bolygó ajándékát, amit talán csak nekik tartogatott itt a hegyek karéjában, de amivel most már kész betölteni akár az egész planétát. Lynn is levette a sisakját, hagyta, hogy a szél belekapjon a hajába. Talán észre sem vette, hogy már alig maradt azokból a fekete hajszálakból, amire annyira büszke volt, gyermeki örömmel rohant lefelé a lejtőn, aztán fejét hátravetve nézte, amint a kéklő buborék eléri a hegykoszorú tetejét, elpattan, és a levegő sisteregve és szuszogva elindul lefelé a lejtő másik oldalán, hogy egyre vastagodó rétegben befedje az egész bolygót.

Mire kimásztak a katlanból, hogy kövessék a friss levegőfolyam útját, Lynn elfeledkezett a tükörről, amit első napján annyira keresett, és amiben most csak egy meztelen koponyát és egy kék szempárt láthatott volna.

 

- Merre van a kapszulátok? - kérdezte Lynn, a második nap reggelén. Akkorra már jódarabon eltávolodtak a katlantól, amiből valószínűleg még mindig ömölhetett a levegő, mert amióta levették a sisakjukat, nem is volt rá többet szükség. Igaz, és ezt Lynn vakmerő könnyelműségnek tartotta, el is hajították azokat még a hegytetőn, csak Lynn tartogatta még a magáét.

- A kapszula? - Dolan értetlenül nézett rá. - Már nem tudom merre lehet?

- Szükségünk lehet még rá. Az enyémben már szinte semmi sem maradt.

- Mindenünk megvan, amire csak szükségünk lehet. - mondta Kyle, és kezével előremutatott, ahol a távolban egy csillogó fonal látszott. Lynn kérdés nélkül is tudta mi az, egy folyó felé közeledtek.

- Hogy lehet itt víz? - kérdezte Lynn. A kapszulám környékét bejártam, de még csak harmatot sem láttam, amióta itt vagyok. Eső nem esett, hogyan is eshetett volna, amikor tegnapig még légkör sem volt. Ez a folyó nem kerülhetett csak úgy elő a semmiből.

- Pedig ez egy folyó. - erősítette meg Kyle. - Ihatunk belőle, és szerintem ennivaló is lesz a környéken, megfürdünk, aztán kifekszünk a partjára, és nézzük a felhőket.

Mintha csak otthon lennénk, és éppen egy délutáni kiruccanásra mennénk - gondolta Lynn - holott két napja még azt sem tudtam megérem-e a hajnalt. - magában haragudott a másik kettőre, amiért azok a kapszulával kapcsolatos kérdéseit elengedték a fülük mellett, láthatóan csak azzal törődve, lesznek-e halak abban a folyóban, aminek zúgását már egyre közelebbről hallhatta ő is.

- És a mentőegység? - folytatta tovább a faggatózást, amikor már kellően elfáradva az úszástól hárman egymás mellett feküdtek a homokban. - Mi lesz, ha már megtalálták a jelzések alapján a kapszulákat, akár az enyémet, akár a tiéteket. Hogyan fognak bennünket is megtalálni. Nem fogják átfésülni a kedvünkért az egész bolygót. Vissza kellene mennünk, és ott megvárni őket.

- Ne rontsd el ezt a napot. - mondta szelíden Kyle. - Gyerekkorom óta nem éreztem magam ilyen jól. Azóta nem éreztem a bőrömön igazi folyóvizet, nem úsztam úgy, hogy közben a lábam mellett halak surrantak el, éreztem a síkos pikkelyeket a bőrömön, nem engedtem még ki ilyen tökéletesen magamból a fáradtságot, a félelmet, a bezártságot, a kötelességtudást. Soha nem éreztem magam még ennyire szabadnak. Adj még legalább egy napot, és talán holnap... Holnap majd gondolkodunk, mi legyen. Dolan, neked mi a véleményed? - fordult Kyle Dolan felé, de a férfi a hátán feküdve jóízűen hortyogott, és ez még Lynnt is meggyőzte az egy nap haladékról. Ő is a hátára feküdt, a feje fölött tovasuhanó felhőket fürkészte, de mindegyikről a Föld jutott az eszébe. Majd holnap, - gondolta - majd holnap...

 

A napok kellemesen teltek. Mint egy végeérhetetlen vakáció, mint gyermekkora távoli nyaralásai, csupán azzal a különbséggel, hogy nem kellett számolnia, hány nap is maradt még az iskolakezdésig. Úgy tűnt, ez a nyár most nem fog véget érni. Kipróbáltak mindent, amire csak az erejükből tellett. Hegyet másztak, versenyt futottak, úsztak a folyókban és a tavakban, hemperegve gurultak le a meredek lejtőkről, merészek voltak és kíváncsiak. És Lynn már-már kezdett elfeledkezni arról, hogy nem a Földön vannak.

Azon kevés pillanatok egyikén, amikor mégis csak eszébe jutott az otthona, hirtelen elkomorodott, és észrevétlenül, hogy a másik kettőt ne zavarja önfeledt szórakozása közben, elhúzódva, egy távolabbi dombtetőn leült és gondolkodni kezdett. Sok minden megfordult a fejében, hiszen az utóbbi napok történései túl gyorsak voltak ahhoz, hogy befogadhassa őket. Most kezdett csak leülepedni benne a sok új élmény, és ahogy lassan lecsendesedett benne a zaj és a nyüzsgés, egy kérdés fogalmazódott meg benne tisztán és világosan:

- Akarom-e még látni azt a távoli bolygót, szeretnék-e újra otthon lenni, vágyom-e még viszontlátni a Földet?

És az utóbbi napok minden zsibongó és kellemes élménye mellett is egyre erősebben kiáltott valami belőle:

- Igen, igen, nagyon hiányzik. - és aztán hangosan is kimondta, amit belül már tudott:

- Szeretnék hazamenni.

 

- Miért? - kérdezték egyszerre ketten is. - Lynn nem vette észre, hogy miközben gondolatai kötötték le a figyelmét, Kyle és Dolan észrevették az eltűnését és utána jöttek. A több órás szertelen fogócska és szaladgálás után sem vette észre rajtuk a fáradtság jeleit, sőt, még csak izzadtak sem voltak.

Nem tudott nekik válaszolni. Jó volt itt, már-már elfelejtette a katasztrófát, ami erre a világra vetette, elfelejtette magányos napjait a kapszulában, ez a világ nagyon jó volt hozzájuk, ellátta őket minden jóval, és mégis, most meg kellett volna fogalmaznia, mi nem tetszik neki itt. És bárhogyan próbálkozott, nem sikerült szavakba öntenie a kétségeit. Aztán egyszerűbb volt újra csatlakozni hozzájuk a játékban, mint kifogásokat keresni.

 

Ahogy erősödött Lynnben a vágyakozás az elhagyott Föld után, úgy adott a bolygó egyre újabb és újabb ajándékokat nekik. Előbb csak füves pusztákat találtak, aztán réteket, virágokat, fákat, és aztán erdőket is. Mintha a bolygó az érintésüktől, hangjuktól, a lépteiktől kelt volna életre, az élet egyre nagyobb területeket hódított meg. Aztán találtak egy békát, láttak egy hollót, egy cinegét, egy nyulat, az eddig mozdulatlan erdők és tisztások megteltek mozgással, zajjal, a bolygó egyre inkább olyan lett, mint a Föld. Már egyáltalán nem emlékeztetett arra a sivataggal borított, kopár, sárga golyóra, ahová a mentőkapszulával Lynn megérkezett. És egyszer eljött az a nap is, amikor megpillantották a várost.

 

Egy reggel, ébredés után emelkedett ki a távoli ködből, furcsa hegyes, csúcsos tornyok, spirálvonalban fölfelé csavarodó hatalmas oszlopok, kőből faragott óriási katlanok és medencék, zegzugos utcák, kristályvirágok, csupa olyasmi, amihez hasonlót Lynn még sohasem látott. A város volt az egyetlen, ami nem emlékeztette Lynnt a Földre. És a lakói még különösebbek voltak. Szinte alig érintették a talajt járás közben. Áttetsző testük mintha súlytalan lett volna. Mintha nem kötötte volna őket semmilyen erő, sem gravitáció, sem bármi más, egészen légies, lebegő lények voltak. És ami a legkülönösebb volt, tudomást sem vettek róluk. Kikerülték, pontosabban körüllengték őket, nem érintették és nem is bántották őket, még csak a mozgásuk sem keltett semmilyen szellőt, amit Lynn érezhetett volna a bőrén. Egyszerűen csak hagyták, hogy a földi emberek ott legyenek közöttük, hogy bámulják őket, hogy megpróbálják megérinteni őket, ahogy elsuhannak mellettük. Tökéletes lények voltak, bölcsek és gyönyörűek, könnyedek és szelídek.

 

Lynn végre megnyugodott. Annyi, a Földet idéző dolog után, most itt volt a város, és itt voltak ezek a lények, akik egészen rendkívüliek és szokatlanok, ismeretlenek, és mégis szeretetre méltóak voltak. Annyi ismert dolog után, most tömérdek felfedeznivaló várta Lynnt. Minden lény egy-egy újabb világ, gondolatok, érzések, amikkel még sohasem találkozott. Puha, könnyed, selymes érintések, lebegő gondolatok, semmi irtózatos, semmi kellemetlen, csupa könnyűség és lehelet finomság. Semmi erőszak és semmi durvaság. Csak simogatás, csak öröm, csak gondtalan, felhőtlen játék. Tiszta érzelmek, tiszta szándékok, csupa átlátható és kitapintható dolog. És Lynn hirtelen ráébredt arra, hogy ezek a lények egyáltalán nem ismerik a halált.

 

Nap mint nap elment a városba. Hol csak egyiküknek, hol kisebb csoportnak, volt olyan is, amikor egészen nagy tömegnek mesélt és magyarázott, szónokolt és gesztikulált, beszélt és tanított. A lények egy darabig érdeklődve nézték. Szerették hallgatni a meséit arról a távoli kék bolygóról, azokról az óriás metropoliszokról az óceánok partjain, az űrállomásokról amik mozdulatlanul függtek a bolygó halványkék egén, és az űrhajókról, amelyeken a fénynél is sebesebben utaznak a földiek az ilyen és hasonló világok felkutatására. Kerekre nyílt szemekkel, szótlanul csüggtek a szavain egészen addig, amíg Lynn valami érthetetlen, homályos dologról nem kezdett el nekik beszélni. Valami olyasmiről, hogy elmúlás, hogy nemlét, hogy véget érni, hogy nem élni, hogy nem mozdulni soha többet. Ilyenkor egy darabig még ott toporogtak Lynn körül, később próbálták kérdezgetni, vagy éppen elmagyarázni neki, hogy nem értik, miről beszél. Lynn persze próbálkozott, de hiába. A legegyszerűbb hasonlat is sántított, a legvilágosabb beszéd is értetlenséggel találkozott, és a vége mindig ugyanaz lett. A lények folytatták kedves semmittevésüket, lebegtek, szárnyaltak, és élték árny nélküli életüket tovább, mintha Lynn ott sem lett volna.

 

- De hát nekik is tudniuk kell. - mondta Lynn egy kellemes vacsora után egy erdei tisztáson, amit gyenge fény világított meg valahonnan a bolygó valamelyik holdjáról visszaverődve.

- Nem értem miért vagy ennyire makacs. - Dolan a puha fűben feküdt. A levegő nem volt sem túl fülledt, sem túl hűvös, éppen csak annyi szellő fújt, ami hűsítette az italtól felhevült testüket. Egyike volt ez az egymást érő tökéletes estéknek.

- Tökéletesek és csodálatosak, - mondta Kyle - és a tökéletességgel nem fér meg az elmúlás. Nem kellene ezzel ennyit törődnöd Lynn. Csak feküdj a fűben, és figyelj.

A csend is tökéletes volt, mint ahogy minden ezen a bolygón. Mégis, ha jobban odafigyelt, Lynn most valami hihetetlenül egyszerű dallamot hallott. A város felől jött, mintha minden lény egyszerre énekelt volna. És Lynn igyekezett, hogy mielőtt álomba ringatta volna az a földöntúli dallam, ne gondoljon arra a tükörre, amit annyira keresett azon a napon, amikor megérkezett.

 

Másnap korán reggel csomagolni kezdett. Tulajdonképpen nem is volt mit összepakolnia, hiszen a holmiját már régen szanaszét hagyta a hosszú úton, amit Kyle és Dolan kíséretében megtett, mégis, valahogy jobban érezte magát így, talán jelezni akarta a többieknek a szándéka komolyságát.

- Már megint kezded? - Dolan ébredt elsőnek. - Miért csinálod ezt velünk? Tudod, hogy nem tudsz innen elmenni, és nem is akarsz igazán te sem, ugye?

- Nem. Ez egyszer tényleg elmegyek Dolan. El kell jutnom, vissza a Földre. Nem maradhatok örökre itt. Nekem ott a helyem. Várnak rám, hiányzom nekik. A Föld visszahív és én hallom a hívását minden este, hiába a város minden dallama és muzsikája, hiába minden szép és kellemes dolog ami körülvesz, nem tudom elfelejteni a Földet, nem tudok nem tudomást venni arról aki vagyok, és nem tudom nem kimondani azt, amit itt nem ért meg senki sem. Miért nem érted Dolan? Régen te is ismerted, és most olyan vagy, mint ezek a lények. És már te sem tudod miről beszélek. És Kyle sem emlékszik már rá. Azt hiszem ezen a bolygón én vagyok az egyetlen, aki nem feledkezett meg arról, hogy egyszer szembe kell néznie valamivel. Valamivel, ami ott vár a fűben fekve, a folyóban lebegve, vagy lefelé szaladva a domboldalon. Valami, ami ott van minden szemben amibe belenézek, minden szóban amit kimondok, minden mosolyban amit nektek adok. Valami, amiről most már csak én tudok, amitől menekülni próbáltam, de ami mindig megtalált, bárhogyan is próbáltam elkerülni.

- Nem tudom miről beszélsz. - szólalt meg Kyle. - Fürödj meg, reggelizünk, aztán elmehetünk ahová csak akarod, csak ne beszélj többet erről. Én is és Dolan is türelmesek vagyunk, de te kezded elrontani az egészet. A Föld messze van. Zajos, piszkos és mosdatlan. Nekem nem hiányzik. Nincs űrhajónk, de miért is lenne rá szükségünk. Mindenünk megvan itt. Mindenünk.

 

Még eltartott néhány napig. Lynn minden reggel elkészült, hogy elindul a mentőkapszula felkutatására. Minden reggel elmagyarázta a másik kettőnek, hogy már megérkezhetett a mentőűrhajó is, menniük kell. Ha nem találnak a kapszuláknál senkit, halottaknak fogják őket hinni.

- Halottaknak? - kérdezte mindig szinte egyszerre Kyle és Dolan.

És Lynn hiába próbálkozott. Már nem emlékeztek rá mi az.

 

Lynn álmában egyre tisztábban látta a tükröt. Ott hevert a mentőkapszula egyik szekrényének legalján. Csillogó volt és őszinte.

 

- Miért akarsz még mindig elmenni? - kérdezte Dolan.

- Biztosan tudni akarjátok? - Lynn nem nézett fel a földről.

- Hát persze, - válaszolta Dolan mosolyogva - miért ne tudhatnánk az okát? Igaz Kyle? - fordult a másik felé, aki buzgón bólogatott.

- Gyertek velem. - mondta egy kis idő múlva Lynn, most már határozottan. Megfogta a másik kettő kezét, és egy fél lépéssel mindig előrébb tartva, közöttük lépkedve, elindultak a város felé.

 

A városban javában tartott az ünnepi készülődés. A Földön Karácsonynak hívták volna az ünnepet, amire most mindenki izgatottan készült. A város furcsa, néha érthetetlen kavargása most még inkább fokozódott, a járművek és a színes ruhákban pompázó lények valami olyan kavalkádban és forgatagban közlekedtek egymás mellett, egymás között, szinte súrolva egymást, mégsem érintkezve egy pillanatra sem, mindenki a maga kiszámíthatatlan kacskaringós útján. A kirakatok fényárban úsztak, a város összes világítóteste bekapcsolódott az ünnep tiszteletére, a földi emberek még sohasem látott fényárban értek a város első házai közé.

A lények kavargó áradása körbefolyta őket. Hihetetlen fürgeséggel és gyors reflexekkel kerülték ki hármójukat, nem állva meg egy percre sem. Mintha a földiek ott sem lettek volna, most mindenki az ünneppel foglalkozott, az ajándékok vásárlásával, annak kitalálásával, hogy mit szeretne az a néhány szeretett bolygótársuk, akiket meg akartak lepni az ünnep estéjén.

Mintha keresett volna valamit, Lynn néha meg-megállt, benézett egy-egy utcába, majd továbbment, maga mellett, mögött, húzva, vonszolva két társát. Aztán hirtelen megállt. Egy tágas utcában álltak, a lények állandóan nyüzsgő folyama most mögöttük áradt, előttük egy áruház óriási kirakatüvege. Lynn egészen közel húzódott a kirakathoz, amelynek sötét üvege mögött most alig látszottak a benne lévő, vásárlójukat váró ajándékok. A másik két ember is közelebb lépett. Az ajándékok az üveg mögött lassan eltűntek, ahogy mindhárman, egymás mellett állva, a kirakatüvegben tükröződő valóságot nézték.

Az üveg tükröző felületén egyetlen ember képe látszott. Tépett, szakadozott űrruhája szinte meztelenül hagyta csontsovány testét. Szőrtelen, fehér koponyája, akár egy furcsa, torz telihold világított a szürke üvegfelületen. Halottnak tűnt, csupán két égszínkék szeme ragyogott élőn, fáradtan, lázasan. A kirakatüveg nem tükrözött vissza semmi egyebet. Nem volt ott Dolan, nem Kyle, és nem látszottak a lények sem. Nem volt kavargó utcai forgatag, sem ünnepi fények, sem házak, sem áruházak. Csak két, égszínkék ragyogó szem, egy szemöldök nélküli csontboltozat alatt.

 

Dolan és Kyle egy pillanatig tanácstalanul álltak. Aztán elengedték Lynn kezét, és eltűntek az ünnepre készülődők forgatagában.