Úszni tanulni

Roy kinyitotta a szemét. Az előbb még oly éles és eleven álomképek egy pillanat alatt elenyésztek, és Roy már egyikükre sem emlékezett.

Odakint megvirradt, a Nap a tenger felett állt, egészen kiemelkedve a csendes, nyugodtan hullámzó vízből, sugarai szinte áttetszővé tették a sátor vásznát. A hűvös levegő befurakodott a szorosan összehúzott hálózsák alá. Remegés futott végig a fiú testén, ahogy a kora reggeli levegő a bőréhez ért, bár nem csupán a hideg volt az, ami ezt a kellemetlen érzést előidézte. Roy izgalommal és kétségekkel telve gondolt előző esti, akkor még szilárdnak tűnő elhatározására, amit most egy hűvös fuvallat is képes volt megingatni.

A többiek aludtak a sátorban, és láthatóan eszükbe sem jutott korábban ébredni, mint az elengedhetetlenül szükséges lett volna. Nyugodt, kiegyensúlyozott szuszogásuk bosszantotta Roy-t, aki az egész éjszakát forgolódva, egyik helyzetet a másik után váltogatva töltötte, és próbált némi alváshoz jutni. Rövid tépelődés után, amiben szerepet kapott közismert lustasága, a kora reggeli ébredéstől való idegenkedése, és sok egyéb kisebb vagy nagyobb érv és indok, mégis döntésre szánta el magát.

Óvatosan kibújt a hálózsákból, vigyázva arra, hogy még véletlenül se érjen a többiekhez. Minden moccanásra összerezzent, és lázasan gondolkodott azon, hogy valami ürüggyel védekeznie kell, ha esetleg észrevennék váratlan távozását. Ruháit már előző este egy csomóba készítette, most csak ezt kellett megmarkolnia, és kivinnie magával a sátorból. Odabent nem vesződhetett az öltözködéssel, hiszen az végképp kockázatos lett volna ilyen parányi helyen. Kilépett a sátorból, és maga után gondosan újra összezárta a bejáratként szolgáló sátorlapokat. Sietve magára szedte a ruháit, belebújt a cipőjébe, és csak ekkor nézett körül.

A tábort még soha nem látta ilyennek, mint aznap reggel. Az ami nap közben zsúfoltnak, zsibongónak, zajosnak, kellemetlennek, sőt néha ellenségesnek tűnt, az most szinte hihetetlen módon átváltozott. A sátrak között senki nem járt, a tábor lakói békésen aludtak matracaikon, a kényelmes hálózsákjaikban, valószínűleg mindegyikük a maga kényelmes és egyénre szabott álmát álmodta, nyoma sem volt a nappali tülekedésnek, a veszekedéseknek, az erőpróbáknak, a szabályoknak és a számonkéréseknek. Csak néhány fürdőnadrág és bikini száradt a köteleken, csak néhány gazdátlan cipő hevert a sátrak között.

Roy kezdte magát jobban érezni. A mozgás, és az hogy kezével átdörzsölte, átmasszírozta a tagjait, az előbbi remegést teljesen eltüntette. És bár a Nap még nem melegített igazán, sugarai mégis a melegség képzetét ébresztették Roy-ban. 16 éves volt akkor, második alkalommal volt táborban. Nem azért, mert különösebben vágyott volna erre, vagy annyira jól érezte volna magát, hanem azért, mert a nyarat hasznosan kellett eltölteni. Erre a táborozás tűnt a legalkalmasabbnak. Nem ülhetett egész nap - apja szavai szerint - könyveket bújva, vagy csak a semmit bámulva a szobájában, amikor más, korabeli fiúk már motoroztak, horgászni jártak, vagy éppen első randevúik egyikén próbálták szívük választottját valami olyasmire rábeszélni, amiről maguknak sem volt még fogalmuk. Nem nézhette a tévét, bármennyire is szerette volna, amikor a nyár a mozgás, a nyaralás, a testedzés időszaka. Nem tarthatott halat, amikor mindenki másnak madara, macskája, vagy teknőse volt. Nem vehette elő gyermekkorának kedves játékait, amikor már mindenki kidobálta a sajátjait, és felnőtt szerepére készülve igyekezett minden szükséges kelléket beszerezni a cigarettától a hajbalzsamig. És nem ülhetett a parton a hullámok véget nem érő játékát szemlélve, amikor mindenki a vízben volt, és határozott tempókkal szelte a habokat.

Apja számtalan alkalommal próbálta már az úszás alapismereteit beleerőltetni, de mindezen alkalmaknak többszöri alámerülés, néhány korty víz lenyelése, majd sírás és összeveszés lett az eredménye. És amikor az apja reménytelennek ítélve az ügyet feladta, akkor született az a családi elhatározás, hogy majd egy tábor meghozza a kellő eredményt.

Nos, ez a második tábor annak pótlásául szolgált, amit az elsőnek nem sikerült elérnie. Roy ugyanúgy alámerült a vízben, mint annak előtte. Nem mintha nem érezte volna meg pillanatokra, hogy a víz már majdnem fenntartja, talán már csak néhány csapás kellene hozzá, néhány megfelelő lélegzetvétel, és már lebegne a vízen, akár a többiek. Nem mintha nem akarta volna eléggé. Hiszen az, hogy a társait alig lehetett a vízből kicsalogatni, elég meggyőzőnek tűnt ahhoz, hogy ő is próbálkozzon. És az sem igaz, hogy veleszületett alkata okozta volna benne ezt a víztől való iszonyodást. Egyszerűen csak azt nem értette, miért kell neki a vízben lenni, amikor a szárazon is kitűnően elboldogul.

 

A tábort messze maga mögött hagyta már, és a kétségei is mintha lemaradoztak volna mellőle. Most megint az a tegnap esti Roy volt, aki szilárd eltökéltséggel vette a fejébe, hogy ma reggel megpróbálja azt, amihez eddig nem volt elég sem a jószándék, sem a kérés, sem pedig a kényszer. Megtanul úszni. Csak a maga erejéből. Nem kötelességből, nem azért, mert a többiek is tudnak, nem azért, hogy a szüleinek örömet okozzon vele. Nem. Kíváncsi volt a saját erejére, a saját akaratára, azokra a képességeire, amikről mindig is sejtette, hogy benne lakoznak, de amit soha nem mert másoknak megmutatni.

A tenger nyugodt volt, hullámai csendes egykedvűséggel csapódtak a partnak, kifutottak a homokra, majd elenyésztek, ahogy eddig mindig a tenger születése óta. A néptelen part elhagyott napernyőit meg-megmozgatta a víz sós permetét hozó hűvös szellő. A napfény ezernyi mozaikban csillogott a tenger felszínén, soha nem nyugvó szikrázó színjátékot tárva a kora reggeli látogató elé.

Roy most nem érezte idegennek és nyomasztónak a partot, ahová pedig eddig mindig vonakodva jött ki a többiekkel. Nem voltak emberek, akik őt nézték, ahogy bátortalanul lépdel egyre beljebb a vízbe, és ahogy néhány pillanat múlva félve és a hidegtől remegve fut vissza. Nem voltak ott a társai, akik nevettek rajta, ahányszor csak prüszkölve és fuldokolva elmerült a hullámokban, nem volt ott az apja, aki annyiszor megalázta sürgető és türelmetlen tanácsaival, érthetetlen és mégis végrehajtandó parancsaival, sem az anyja, aki csak szomorúan bámulta a partról, és akinek vigasztaló simogatásában is volt némi egykedvű szánalom és beletörődés. És nem voltak ott a lányok, akik egyszerűen csak keresztülnéztek rajta. Akiknek a szemében nem volt más, mint esendő és nevetséges figura, aki még arra sem volt képes, hogy a vízben fejen álljon, vagy hogy megfogjon egy medúzát, és aztán a kezében lóbálva végigkergesse őket a parton.

Roy most egyedül volt. És tudta, hogy minden kérdésére választ fog kapni. Egy egészen elhagyatott partszakaszt választott ki. Nem mintha bárki is megzavarhatta volna ezen a korai órán, mégis jobban érezte magát a sziklák között megbúvó kisebb, fövenyes részen. Itt nem voltak napernyők, nem voltak cigaretta csikkek, sem söröskupakok eldobálva és félig a homokba taposva. Csak néhány partra vetett és száradó hínárfoszlány hevert ott, a tenger furcsa illatát árasztva. Levetette a cipőit, és élvezte, ahogy a hűvös homokszemcsék körbeölelték a lábát és befurakodtak a lábujjai közé. Aztán levette az inget és a nadrágot is, majd kis tétovázás után az úszónadrágot is. Mintha jelzés lett volna ez is önmaga számára, hogy nincsen szüksége semmire, ami zavaró emlékeket ébreszthetne benne, semmire, ami felidézhetné a tábort, vagy akár az otthonát. Egyedül akart lenni egészen, és ehhez a meztelenség is hozzátartozott.

Elindult a víz felé, egészen addig, amíg a lábujjai először találkoztak a partra futó hullámok hideg, szinte jeges érintésével. Igyekezett előkészíteni magát erre az élményre, mégis meglepte és elkeserítette, az amit tapasztalt. A víz olyan hidegnek tűnt számára, hogy pillanatnyilag semmilyen esélyt sem látott arra, hogy belemerészkedjen. Leült a víz szegélyéhez, csak a lába ért bele a vízbe, és végtelenül magányosnak és reményvesztettnek érezte magát.

Az apja hangját hallotta:

- Menj már, mire vársz? Ott akarsz ülni délig, amíg felmelegszik a víz?

Aztán a táborvezetőét:

- Mi a fenét csinálsz itt? Miért nem mégy bele, ha egyszer elhatároztad? A többiek nem gondolkodnának ennyit rajta, indulj már, nem látod, hogy mindenki téged néz?

- De hát én megpróbáltam! - kiabálta a szikláknak és a tengernek. - Én eljöttem és megpróbáltam! De nem megy! - a szavai nekicsapódtak a kopár falaknak, szétszóródtak a tenger fölött.

- Miért nem bízol magadban? - kérdezte a visszhang.

Roy felemelte a fejét, körbenézett, de a part továbbra is néptelen volt, a sziklák között sem látott senkit.

- Tudod, hogy mennyire nevetséges vagy? - egy lány hang szólt hozzá, egy azok közül, akiket sohasem mert moziba hívni, akiknek a kezét sem foghatta meg soha.

- Nagyon hideg, nem bírnám ki azt hiszem. A szívem, vagy valami. Biztosan nem bírnám ki. - esedezett a néma köveknek és a fáradhatatlan hullámoknak.

- Miért nem bízol magadban? - kérdezte újra a visszhang. Roy ezúttal nem kereste a hang forrását. Biztos volt benne, hogy most sem látna senkit a parton.

- Igazán szeretnéd? - kérdezte a hang.

- Igen. - felelte Roy, és maga is meglepődött, milyen könnyen mondta ki ezt a szót.

 

A következő hullám hatalmas volt, és váratlanul érkezett. Egy pillanat alatt beborította és csurom víz lett az egész teste. Hideget csak akkor érzett, amikor a hullám visszavonultával a szél szárítani kezdte a bőrét.

És önkéntelenül is a tenger felé csúszott, hogy egészen elmerüljön a hullámokban.

- Mozogni, mozogni, mert különben megfagysz. - mondogatta magának, és igyekezett a bőrét csapkodni a tenyerével, és különféle tornagyakorlatokkal próbálta mozgásban tartani magát, és egy kis meleget ébreszteni a testében.

- Nem úszni akartál? - hallotta a táborvezető gúnyos hangját.

- De igen. - mondta némi határozatlansággal a hangjában.

- Hát akkor lássuk, feküdj a vízre, és gyerünk.

- Mindjárt. Csak egy kicsit jobban átmozgatom magam. - mentegetőzött, és érezte, hogy félelme és gyengesége egyre erősödik, és egyre inkább a part felé húzza.

- Ne törődj velük. - most nem a visszhang szólt hozzá. A tenger mormolásából, a szél suhanásából szövődött a hang. Gyengéd volt és türelmes, és Roy minden kétségén és tétovaságán átsütött melegsége és segítőkészsége.

Már a vállát is ellepték a hullámok, és Roy szeme elől hirtelen eltűnt a látóhatár. Mintha egészen messze látott volna, mintha minden fénysugár eljutott volna a szemébe, bárhonnan is indult, látta az egyenlítői óceán hatalmas, hajókat táncoltató hullámait, látta a Nap óriás korongját egészen a feje felett, látta az afrikai partokat ostromló sós hullámokat, és érezte a meleget. Igen, a meleget, amit sok ezer kilométernyire halmozott fel magában a tengervíz, és ami most az ő bőrét melegítette.

 

Első próbálkozásai egytől-egyig kudarcot vallottak. Vagy egy nagyobb hullám csapott az arcába, vagy a lába csúszott meg, vagy csak a határozatlansága miatt, de egyetlen pillanatig sem sikerült a vízen maradnia. Görcsösen próbálta a fejét a víz fölött tartani, minden erejével azon igyekezett, hogy fennmaradjon. De minél inkább gyötörte magát, annál több sós vizet nyelt le, annál többet prüszkölt és köhögött az orrába, szájába csapó permettől.

Végül két kezével csapkodta a vizet, dühödten és kimerülten.

- Nem bírom tovább. Akármennyire szeretném, akkor sem megy. Egyszerűen feladom, visszamegyek a táborba, összecsomagolok és eltűnök innen. Ez nem nekem való. Úgy látszik nehezebb vagyok mint a többiek, a fajsúlyommal lehet valami, vagy nincsenek úszóhártyák az ujjaim között, vagy a tüdőm kicsi? Valami biztosan lehet velem. Megpróbáltam, nem megy. Ez ilyen egyszerű.

- Számítottam rá, hogy hamarabb hazajössz. - az apja hangja egykedvű és szánakozó volt. - Megint nem sikerült embert faragni belőled igaz? Menj fel a szobádba, nem akarlak látni. Szállj magadba egy kicsit, és akkor gyere elő, ha van valami amit mondani akarsz. - Aztán később, amikor Roy már felért a lépcsőn: - Nem tudom mi lesz belőle. Egészen elkeserít. Hát már soha nem fog felnőni?

Roy még mindig a hullámokat csapkodta, könnyei sós íze összeolvadt a tenger permetével.

A hang akkor szólította meg újra.

- Dühös vagy Roy, és mérges. Haragszol rám, haragszol mindenkire. És ez jó. Ez is érzelem, és ha elfoszlik belőled, tisztább leszel, és meg fogod érteni, mit kell tenned.

Roy lassan lecsillapodott. Az arcát megmosta tengervízzel, és most valóban üresebbnek és nyugodtabbnak érezte magát. Mintha a könnyeivel a bánata is távozott volna. Homályosan még látta maga előtt a tábort, hallotta és elképzelte a meglepett hangokat, ahogy keresni kezdik az ébresztő után, de már nem törődött velük. Látta az apját, ahogy lassan kicsúszik a kezéből a telefonkagyló, és ahogy halkan közli az anyjával, hogy a fiukat egyszerűen nem találják sehol, de most ezt is inkább nevetségesnek találta, mint rémisztőnek. Egész addigi élete távoli, ködös derengésen keresztül jutott el hozzá, és ahogy az emlékei egymástól megkülönböztethetetlen olvadékká mosódtak össze, úgy lett egyre nyilvánvalóbb, hogy mit kell tennie.

Lassan bemerítette magát a vízbe, de most nem csak a válláig. Hagyta, hogy a víz egészen elborítsa, már a feje sem látszott ki a hullámokból. Egészen sokáig maradt a víz alatt. És miközben a minden eddiginél tökéletesebb csendben a tenger mozgására figyelt, meglepetten vette észre, hogy már nem a fennmaradás okoz nehézséget, hanem az, hogy a víz alatt maradjon. Egy furcsa és határozott erő emelte fölfelé, és ő feladva minden ellenállását és görcsös kapálódzását, hagyta, hogy ez az erő lassan közelítse a felszín felé, egészen addig, amíg az arcát kiemelve újra levegőhöz jutott.

Hihetetlen örömet érzett. Újra és újra lemerült a víz alá, és önfeledten élvezte, ahogy a hullámok és a víz ereje megemeli a testét, és már nem csodálkozott azon, hogy a lebegés semmilyen erőkifejtést sem igényel tőle.

A hátára feküdt, és hagyta, hogy a víz sodorja, és már azt sem vette észre, hogy eközben messze került a parttól. Ez csak akkor vált fenyegető veszéllyé, amikor megpróbálta a lábával az iszapos aljzatot elérni. Egy pillanat alatt görcsbe rándította a pánik. A feje alámerült a vízbe, a szájába tengervíz került, a karjaival csapkodni kezdett, agyában iszonyú gondolat kezdett formálódni.

Már egészen kimerült, amikor a hang megint megszólította.

- Emlékezz ki voltál, és tudd azt, ki vagy most. Emlékezz mindazokra, akik a tengerből jöttek, és mindazokra, akik ott leltek nyugalmat. Ne magadra figyelj. Érezd mindazt, ami körülvesz. Mindazt, ami érted van. Mindazt, ami segít neked.

 

És Roy újra elernyesztette magát. Izmai, dacára mindazon parancsnak, amit az életben maradás ösztöne sugallt, ellazultak, karjai már nem verdesték a vizet, teste ha nehezen is, de engedelmeskedett a logikátlan érzésnek.

A hullámok újra a hátukra emelték, játszottak vele, egymásnak adták, vigyáztak rá, hol egészen leengedték, hol a magasba dobták. Roy már nem érezte a bőrén a vizet, sem hideg, sem meleg, sem nedves, sem száraz nem volt a teste. Mintha a víz nem ért volna véget a bőrénél, mintha a testében folytatódott volna, és a vérével keveredve eljutott Roy szövetei mélyébe, és átformálta az egész testét. Egyszerre volt ember, és egyszerre volt medúza. Egyszerre óriás bálna és parányi csikóhal, elektromos rája és intelligens delfin. De hínár is volt, és algatelep vagy piros korall. Vagy jéghegyként szakadt a vízbe Grönland partjainál, és hullám testében futott a partra Afrikában. A karjai megnyúltak, elérték a kontinenseket. Egyszerre érezte az ujjaival Long Island-et és Kamcsatkát, Madagaszkárt és Skandináviát. Látta a sarki éjszaka rejtelmes fényeit, és a déli tengerek fölött ragyogó, eddig ismeretlen csillagképeket. Lába a Mariana árok mélységeiben keresett támaszt, a sejtjei millió darabra hullottak, és kezdtek új életet. Mind ő volt, és egyik sem. Mindegyikben benne lakozott, de már nem hívták Roy-nak egyiküket sem.

 

És a hátán érezte a sok ezernyi hajót, mindet, amelyik a világtengerek valamelyikén hosszú útját rótta távoli célja felé, az apró vitorlásokat, a halászbárkákat, a feneketlen tartályhajókat, a konvojban haladó hadihajókat. És érezte azt az egyet is, amelyik ezen a reggelen az ő testét kereste a hullámok között, és amelyikről tudta, hogy sohasem fogja megtalálni.