Harmadnap

Harmadnapra a város elcsendesedett. Az idő két lépés között észrevétlen állapodott meg. Mozdulatlan, hideg érzés csapott végig a házakon. A teremtés rosszkedvű napja volt az a nap. Minden mi elrendeltetett, megtörtént. Minden mi írva volt, elkövetkezett. Minden mi homályos volt, alakot öltött, és minden mi kérdés volt, válaszát meglelte azon a napon.

A próféta eleven sebeit szemlélve ült a világ képmása előtt. Nem volt tiszta, és nem volt bizonyos. Nem volt hitszegő, és nem alkudott egykönnyen. Félt, mert egyedül maradt. Elkoptak mellőle mind az illúziók. Elfogytak előle mind a választható utak, elkerülte minden, ami evilági.

Már csak egyetlen jelet látott. Fényesen és ragyogva égett a jel a bőrére festve, átsütött a húsán, a fénylés láthatóvá tette összetört csontjait. A jel nem kopott el sohasem. Nem fogta sem víz, sem eső, sem tenger, nem fakította nap, nem halványította idő és feledés.

A jel csupán hitvány utánzata volt annak a valaminek, ami a próféta egész életében, hol nyilvánvalóan, hol mélyen lapulva, de ott volt benne, az agyában, a szívében, minden sejtjében és minden egyes molekulájában.

A jel csupán kiválasztotta őt, csupán nem hagyta, hogy olyan legyen, mint a többiek. De ez a jel, nem a könnyű jelek közül való volt. Nem mutatott és nem informált. Nem kérdezett és nem válaszolt. Csak ott volt, kitörölhetetlenül és megtagadhatatlanul.

A próféta elvesztette mindenét, ami ezen a jelen kívül eddig neki jutott ebből a világból. És ő megértette, hogy soha nem is lesz más, ami igazán az övé lehet. Meg kell elégednie ezzel, nem várhat, nem kérhet, nem követelhet egyebet.

És minden mi ezen kívül van, érdektelen és megszerezhető.

 

Nyíregyháza, 1994. június 3. - 2018. július 20.