A három alapkérdés

Korábban már láttuk, hogy létezésünk három nagy alapvető kérdése vár megválaszolásra, és azt is láttuk, hogy a válasz megtalálása bizony igen valószínűtlen. Elfogadtuk a pesszimista alapvetést, mely szerint ezekről a kérdésekről sohasem fogunk megtudni semmi bizonyosat. Majd miután felkészültünk a legrosszabb lehetőségre, és láttuk, hogy akkor sem történik semmi különleges, ha ezekkel a kérdésekkel sohasem fogunk tudni megbirkózni, ezzel a "teherrel" is tökéletes élet élhető, végre tiszta, elfogulatlan, objektív és kíváncsi tudattal kezdhetünk hozzá a kérdésekkel kapcsolatos tudásunk összegzéséhez. Az alapfeladat tehát az, hogy nyíltan és őszintén felvázoljuk, hogy mit is tudhatunk meg a racionális elménk segítségével a három legnagyobb kérdésről, mik a lehetőségeink, meddig tudunk eljutni, hol akadunk el, és miért.

Mindhárom alapkérdés keletkezés-probléma, méghozzá amolyan "semmiből történő keletkezés", azaz olyan jelenségekről, létezőkről van szó, amelyek látszólag előzmény nélkül jelentek meg a világban, illetve az első kérdés esetében maga a világ az, ami előzmény nélkül született meg, és létezik most is.

A Világegyetem keletkezése

A három közül ő a legnagyobb, ha a "Gyűrűk Ura" három gyűrűje lenne a három kérdés, akkor természetesen ez a kérdés lenne az "Egy" gyűrű. A másik két kérdés nem létezne, ha nem jött volna létre a Világegyetem, a Mindenség, az Univerzum, azaz minden, amiben benne élünk, minden, ami körülvesz bennünket, és minden, amiből mi magunk is vagyunk.

A tudósok általában a Világegyetem keletkezése alatt az anyag keletkezését értik, mások ide értik magának az időnek a megszületését is, tehát az időt elválaszthatatlannak tartják a Világegyetemtől. Én nem riadnék vissza egy olyan feltételezéstől sem, ami az időt leválasztaná az Univerzum anyagáról, és úgy tekintené, mint egy öröktől létezőt. Bár tudjuk Einstein és Lorentz összekovácsolta a teret és az időt négydimenziós téridővé, ez azonban szerintem nem igazi szövetség, a tér és az idő alapvetően különböző dolgok. Az, hogy egy koordinátarendszerben rajzoljuk fel őket, nem ötvözi őket szerves egységgé.

Még érdekesebb az ideák világa, legelső sorban a matematika. Én még nem olvastam sehol, hogy valaki a matematika létrejöttét is a Világegyetem születéséhez kötné. Pedig az ideák legalább olyan fontosak, mint maga az anyag. A törvények, a matematika adja meg a formát a kaotikus állapotban megszülető anyagnak, tehát vagy ezeknek az elvont törvényeknek is már az Univerzummal együtt kellett megszületniük, vagy - esetleg az idővel együtt - örökéletűek, és az anyag csak az idő és az ideák megszabta bölcsőbe született bele.

A Világegyetem keletkezése még sokkal misztikusabbnak tűnik, ha belegondolunk, hogy már az első pillanatban a megszülető Világegyetem tartalmazott mindent abból a sokszínűségből, amit ma láthatunk és tapasztalhatunk. Mindent: a galaxisokat, a galaxis halmazokat, a naprendszereket, csillagokat, bolygókat, a természeti törvényeket, az élet lehetőségét, az elemeket, az elemi részecskéket, az erőtereket, a gravitációt, mindent. Az Univerzum nem egy csecsemő volt, akit majd táplálnak és nevelnek, és úgy lesz belőle felnőtt, nem, az Univerzum maga tartalmazott minden szükséges összetevőt és kelléket a saját fejlődéséhez. Az Univerzum tehát önfenntartó és önfejlesztő valami, olyasmi, aminek saját magán kívül nincsen másra szüksége.

Nézzük meg, mi a mai tudomány válasza a Világegyetem keletkezésének kérdésére. A ma legelfogadottabb elmélet, a "Nagy Bumm", azaz az Ősrobbanás elmélete. Ezen elmélet szerint minden egy kiterjedés nélküli pontból, a szingularitásból született, azaz valójában a semmiből. Erre a következtetésre a vöröseltolódás jelensége vezette a tudósokat, megfigyelték, hogy minden galaxis fénye annál nagyobb vöröseltolódást szenved el, minél messzebb van tőlünk, azaz minden távolodik mindentől. Ha a folyamatot megfordítjuk, azt kapjuk, hogy ez az egész, amit ma Univerzumként ismerünk, egyetlen pontban létezett valamikor a 13 milliárd évvel ezelőtti múltban. Még két alapvető bizonyítéka az elméletnek, a hélium gyakorisága és a háttérsugárzás. Azt mondhatnánk, ez talán kevés egy, a mindenség születését megmagyarázni kívánó elmélethez, de be kell vallanunk, más elméletnek még ennyi bizonyítéka sincsen, így kijelenthetjük, hogy a legvalószínűbb elméletünk a Világegyetem születésére, valóban az Ősrobbanás elmélet.

Persze ez az elmélet is megoldatlanul hagy néhány problémát, illetve bizonyos kérdésekre egészen furcsa megoldásokkal jön elő. Itt van például az infláció, amit azért találtak ki a fizikusok, hogy megszabaduljanak a horizontproblémától. A rendelkezésre álló idő és a fény véges sebessége ugyanis nem magyarázná meg, hogyan lehet a Világegyetem nagyléptékben mindenütt egyforma. Maga az infláció egy olyan folyamat, amiről nem tudjuk hogyan indult, azt sem hogyan állt meg, és azt sem, mi volt a forrása, ez egy olyan folyamat volt, ami hirtelen nagyon nagy mértékben felfújta a Világegyetemet, így simította ki annak anyagát. A legnagyobb problémám ezzel, attól eltekintve, amiket az előbb már elmondtunk, az, hogy a felfúvódás a fény sebességénél sokkal nagyobb sebességeken zajlott. A fizikusok ezt elintézik annyival, hogy nem az anyag mozgott, hanem maga a tér tágult, és arra nem érvényes a sebességkorlát, én meg erre azt mondom, ez csak félrevezetés. Teljesen mindegy ugyanis, hogyan jut el egy anyagi test egy pontból egy másikba, a saját mozgásával, vagy a tér tágulásával, a kettő ugyanis megkülönböztethetetlen egymástól. Ha a megtett utat elosztjuk a hozzá szükséges idővel, a fénysebességnél nagyobbat kapunk, tehát igen jelentős mértékben sérül a speciális relativitáselmélet.

A legnagyobb probléma mégis, a semmiből való keletkezés marad. Van, aki ennek elkerülésére azt mondja, hogy már a semmiben is létezett a kvantummechanika alapvető bizonytalansága, és valamiféle kvantumfluktuáció volt a világ létezésének elindítója. Manapság is keletkeznek a semmiből részecskék, de ezek ugyanolyan gyorsan el is tűnnek megint, olyan fluktuáció, ami tágulni kezd, és stabil marad ennyi milliárd évig, hát eléggé nyakatekert magyarázat. És mind e mellett ne feledjük, ehhez az kell, hogy már az Univerzum létrejötte előtt létezzen anyag, kvantummechanika, Heisenberg-féle határozatlansági reláció és a többiek. Ez így nem igazán keletkezés elmélet, hiszen egy csomó létezőt el kell fogadnunk alapvetően létezőnek.

A semmiből való keletkezés legkomolytalanabb magyarázata az, hogy tulajdonképpen a Világegyetem összenergiája nulla, tehát végül is, most is a semmi létezik, csak pozitív és negatív energiára osztva. A pozitív energia az anyag, a negatív energia a gravitációs tér. Ez az elképzelés azért egészen elképesztő, mert az, hogy a gravitációs tér nulla energiaszintjét a végtelenbe tesszük, így minden testnek negatív gravitációs energiát adunk, csak egy konvenció. Ezzel a trükkel nem tudjuk eltüntetni az Univerzum összenergiáját, ami így mégis csak származik valahonnan, ha máshonnan nem, hát tényleg a semmiből. Egy dolog tehát biztos: a megmaradási tőrvények (anyag, energia, töltés, bariontöltés, impulzus, impulzusmomentum, …) nem létezhettek a Világegyetem születése előtt, mert megakadályozták volna annak létrejöttét,ezek a törvények csak együtt születhettek az Univerzummal.

Mások más Univerzumokban keresik a mi világunk eredetét, ez sem igazi keletkezés elmélet, hiszen csak áttoljuk a problémát más térbe és időbe, megoldani semmit sem oldunk meg vele. Az ilyen elméletekhez el kell fogadnunk az örökké létező, végtelenszer végtelen térben lévő végtelen számú magától értetődő és létező Univerzumot, mint a mi Univerzumunk szülő környezetét.

Vannak ezen kívül nem természettudományos keletkezés elméletek, ilyen a Biblia teremtés története is. Én hiszem, hogy a Biblia az emberiség történetében a legnagyobb hatású könyv, mégis azt mondom, a teremtés története a léleknek szól, és nem az elmének. Az irracionális jobb agyféltekének, és nem a racionális balnak. Ezért nem is értem, amikor szembeállítják a teremtés bibliai történetét az Ősrobbanással, és azzal sem értek egyet, hogy az Ősrobbanásban keressük a bibliai események megfelelőjét. Nem szabad a kettőt sem szembeállítanunk, sem összekevernünk. Tudom, furcsának tűnhet ez a szemlélet, de ha a fizikában elfogadható az anyag kettős természete, ha elfogadjuk, hogy létezik anyag és létezik információ, törvények, az ideák világa, akkor fogadjuk el azt is, hogy létezik anyagi, racionális, analitikus magyarázat és létezik nem-anyagi , az információra épülő holisztikus magyarázat. A kettő egymást kiegészíti, és nem kizárja.

Rendkívül furcsának és megmagyarázhatatlannak tartom, és megmondom őszintén, én ezt egyes tudósoknak az egyház iránt érzett gyűlöletével tudom csak magyarázni, amikor képesek ugyan elfogadni egy öröktől létező, ok nélküli multiverzum létezését, ugyanakkor minden erejükkel tiltakoznak egy öröktől létező, ok nélküli Teremtő elfogadásával szemben. Egyetlen különbség van a kettő között, ez pedig a felelősség. Egy lélek nélküli multiverzumnak nem tartozunk felelősséggel, míg egy Teremtő kérhet, esetleg követelhet tőlünk, és felelősséggel tartozunk neki. A multiverzumot elfogadó, de a Teremtést visszautasító fizikusok félnek ezt a felelősséget felvállalni, ezért minden, a Teremtésben hívő embert képesek tudatlansággal és babonás világszemlélettel megvádolni. És bármilyen intelligensek is legyenek, legyen akár Nobel-díjuk is, nem képesek felfogni, hogy az ő örökkévaló multiverzumuk nem más, mint egy lélek nélküli Teremtő. Amíg ezt nem fogadják el a világ jelenlegi vezető fizikusai, képtelenség lesz továbblépni az első nagy kérdés megválaszolásában.

Az élet eredete

Ez a második alapvető keletkezés probléma. Azonnal látni fogjuk, miért is olyan fogós kérdés ez: ahová csak nézünk a Földön, mindenhol burjánzik az élet, az egy kivétel talán csak az Atacama sivatag, ahol annyira nincs víz, hogy az életnek nyomát sem lelni, de a felszín alatt, még itt is érhetnek bennünket meglepetések. Vannak arzénnel teli tóban élő organizmusok, vannak a kőzetekben, vannak a mély tengerekben, a vulkáni kürtők kémiai energiáján élő, állandó sötétségben levő élőlények, vannak parányiak és vannak nagyon nagyok, a vírusoktól a bálnákig hatalmas méretskálán osztoznak, a Föld minden részén fellelhetjük őket. De menjünk csak ki a világűrbe, és azonnal a nyomukat vesztjük. A világűr, ahogy most tudjuk, teljesen élettelen. Vannak ugyan reményteli lehetőségek még a Naprendszerben is, a távoli exo-bolygókról nem is beszélve, de a tény az szikár tény marad, egyelőre a Földön kívül nem találtunk életet, még a legegyszerűbbet sem.

Van tehát egyrészt a Föld, hihetetlen gazdag élővilágával, és van minden egyéb, a tökéletes élettelenségével. A maximum, amit odakint eddig találtunk, néhány aminosav, aminek ugyan köze van az élethez, de ez még nem maga az élet.

Mert mi is az élő és élettelen között a legnagyobb különbség? Én nem próbálok meg most tökéletes definíciót adni az életre, de én úgy gondolom, amikor életről beszélünk, a kulcsszó a komplexitás.

Vannak komplex élettelen dolgok is, mint például egy tengerpart változatos partvonala, de még a legkisebb élőlény is annyiban több ennél, hogy tovább tudja adni a komplexitását, sőt mi több, növelni tudja az élőlények összkomplexitását. Szerintem ez a legfontosabb ismérve az életnek, a földi biológiai massza folyamatosan növekvő komplexitása. Kipusztulhatnak fajok, az élet szenvedhet átmeneti kisebb-nagyobb vereségeket, de az összeredmény, ha visszatekintünk a Föld életútjára, mégis csak az, hogy mind az egyes élőlények komplexitása, mind összességében a Földi élet bonyolultsága többé-kevésbé töretlenül növekszik.

Az élettelen világ a termodinamika második főtételének súlya alatt nyög, a rendezetlenség az Ősrobbanás minimális entrópiájú állapota óta növekszik. Ezzel szemben a Földön az élet a növekvő bonyolultság, a csökkenő entrópia irányába fejlődik. Talán ez az élet legfontosabb ismertetőjegye, képes az entrópiát csökkenteni. A fizikusok ezen nem lepődnek meg, azt mondják, a Föld nem zárt rendszer, és a Napból kapott energia, ami alacsony entrópiával érkezik, és a Földről távozó magas entrópiájú hősugárzás biztosítja azt, hogy bár a Föld entrópiája csökken, a mindenség entrópiája mégis csak nő.

Ez így szép is lenne, én azonban nem érzem ezt ilyen egyszerűnek. Igaz, hogy az entrópia és az információ, azaz a komplexitás között van összefüggés, de ha belegondolunk egy alacsony entrópiájú sárga napfény és egy magasabb entrópiájú infravörös sugárzás információtartalma, komplexitása között, vajon van-e különbség. A két elektromágneses sugárzás csak a frekvenciájában, az energiájában különbözik egymástól. Hogyan tud mégis a sárga fény komplexitást hozni ide, az infravörös pedig rendezetlenséget vinni el innen. Én ennek szeretném valamilyen részletesebb magyarázatát látni. Az élet keletkezésével kapcsolatban ez az, amiről a tudósok soha nem beszélnek: honnan jön az a szervező erő, ami a Földi élet hihetetlen gazdagságát létre tudta hozni, és mind a mai napig folyamatosan növelni tudja. Ehhez nem elég az energia, a gravitációs térnek is van energiája, mégsem képes egymás körül keringő dolgoknál bonyolultabb szervezetek létrehozására.

Az élet keletkezésének tudományos megközelítése mellett vannak vallásos, mitikus megközelítések is. Az ókori népeknek már voltak nem csak a világ, de az élet keletkezésére vonatkozó elméleteik is, és bár erről biztosan nem tudhatunk, valószínűleg az emberi tudat megjelenésével együtt már megjelenhettek az élet teremtésének korai magyarázatai is. A Biblia a világ teremtése mellett szól az élet teremtéséről is. A Genesis első néhány verse teljes leírását adja nemcsak az Univerzum, a Föld, de az élőlények és az ember teremtésének is, ezzel a szemmel nézve tehát nincs semmilyen keletkezés-probléma, viszont cserébe el kell fogadnunk egy öröktől való mindenható Teremtő létezését. És ez már a hitről szól. Aki ebben hisz, annak nem kérdés többé a földi élet eredete. Ugyanakkor egyszer és mindenkorra megakasztja mindenféle tudományos okoskodás, gondolkodás gyökeret eresztését is. Én úgy gondolom, ez nem biztos, hogy jó. Elfogadhatjuk az élet természetfeletti eredetét, de nem szabad lemondanunk a tudományról. Mert a tudomány nagyon sokat mondhat nekünk a Teremtőről is, vagy eljuttat minket oda, hogy nincs szükségünk a természetfeletti magyarázatra, vagy éppen közelebb visz minket a Teremtőhöz, és a teremtéshez, magához. A legrosszabb, amit tehetünk, ha kizárólagosan letesszük a voksunkat valamelyik oldal mellett. Az álláspontom tűnhet megalkuvásnak is, de nem az. Ez egy egészséges szkeptikus szemlélet, amelyik egyaránt kíváncsi mind a tudományos, mind pedig a természetfölötti magyarázatokra, és megpróbálja kihámozni belőlük az igazságot, ami valószínűleg nem a klasszikus fizika fehér-fekete világához áll közel, hanem inkább eredeztethető a kvantummechanika összecsatolt, egybefüggő, holisztikus valóságából.

Az élet eredetének megfejtése még valamit meg fog velünk értetni, és ez pedig a halál. Mert mi is állhat legközelebb az élet rejtélyéhez, mint a halál, mert hiszen a halál az élet elmúlta. És erről sem tudunk többet, mint az életről. Hogyan lehet az, hogy egy elképesztően bonyolult szerkezet, ami egy pillanattal ezelőtt még lélegzett, élt, az egyszerre csak élettelenné válik. Minden eleme meg van még, minden szerkezete ép, de ha egy határt túllép, már nem fordítható vissza az állapota a halottból élővé. Mi hiányzik belőle? Minden szerve meg van, minden fehérje a helyén, az anyag ott van, ahogy azelőtt is ott volt, mégis valami nincs már benne abban az élőlényben, legyen az egy fűszál, vagy egy ember. Nem anyagi dolog hiánya okozza a halált, hanem az információ, a szervező erő tűnik el az élőlényből. De mi ez a szervező erő, ha nem anyag? Tudományos magyarázat nincs rá, ahogy az élet, úgy a halál is makacs rejtély marad az ész számára. A vallás, a hit, a lélek elköltözésével magyarázza a halált, ez tehát az a nem anyagi létező, ami bennünk van, míg élünk, de hiányzik belőlünk, miután meghaltunk. A lélek így minden élőben benne kell, hogy legyen, számos olyan filozófus akad, aki szerint a léleknek is vannak szintjei, az emberi lélek ezek közül csak az egyik.

Ha tudósok vagyunk, úgy megfejthetetlen rejtély az élet, ha hiszünk a Teremtőben, akkor a tudomány útjai záródhatnak be előttünk, én egyszerre szeretném mindkét utat járni. Hiszek abban, hogy minden élő rendelkezik valamilyen nem anyagi természetű esszenciával, ami ráadásul összeköt bennünket nemcsak egymással, de a Teremtővel is, de abban is hiszek, hogy a világ egységes, és hogy a Teremtőnek köszönhetjük a tudományt is, nem követünk el tehát semmilyen bűnt azzal, ha kíváncsiak vagyunk, és a kérdéseinkre válaszokat szeretnénk kapni. Akár a természettudomány, akár a filozófia számos eszközt adhat még a kezünkbe ahhoz, hogy világosabban láthassunk az élet és halál eredetével kapcsolatban. De ha éppen meditáció, vagy álom közben jutunk valamilyen felismerésre, az éppen olyan jó lehet, mintha az ötlet egy laboratóriumi kísérlet eredménye lenne. Akár a matematikához, az élet rejtélyének megfejtéséhez sem vezet királyi út.

A tudat

Eljutottunk hát a harmadik keletkezés-problémához, a tudat létrejöttének rejtélyéhez. És ha a két előző probléma kezeléséhez a tudományt egy alkalmas eszköznek tartottam, nem zárva ki a természetfölötti magyarázatot sem, akkor a tudat esetében én magam semmilyen tudományos magyarázatot nem látok esélyesnek. Úgy gondolom, a tudat az, amiről a tudomány semmit sem képes mondani. Ez a terület a filozófia, de még inkább a vallás, a hit területe.

Ez így elhamarkodottnak, nagyképűnek és túlzónak tűnhet, de annak, hogy én ebben ennyire biztos vagyok, nagyon egyszerű oka van. A tudat ugyanis szubjektív, míg a tudomány ezzel szemben objektív. Ez egy olyan tény, amit minden tudós szeret elfelejteni, és amiről egyes emberek nem hajlandóak még tudomást sem venni. Én magam már számtalanszor vitatkoztam a tudat természetéről, és egy ponton oda jutunk, hogy megkérdezem, hogy a piros szín és a fogfájás hogyan lehet kétféle érzet, amikor mindkettőt az idegsejteken átszaladó elektromos áram hozza létre. Amikor ilyenkor csak értetlenül néznek rám, és látom, hogy nem értik, hogy én mit nem értek, én pedig azt nem értem, hogy ők hogyan tudnak úgy élni, hogy ezt a kérdést még nem tették fel maguknak, na, ilyenkor gondolom azt, hogy a tudat annyira megközelíthetetlen, amennyire valami csak az lehet.

A másik kedvenc érvem akkor kerül elő, amikor valaki előáll azzal, hogy a tudat csak egy számítógépprogram mellékterméke. Ilyenkor mindig azt mondom, hogy minden számítógépes algoritmus leírható, és működtethető papír és ceruza segítségével is, hiszen a számítógép regisztereinek és memóriarekeszeinek, de még az I/O eszközök állapotainak is pontos, időben történő fejlődését is követő leírása adható meg a papíron. És komolyan azt gondoljuk, hogy ebből valahol előjön majd egy tudatos lény? Egy szubjektív éntudattal rendelkező lény, aki valahol ott van a papírlap és a grafit belsejében, mögötte, előtte? És számára én vagyok a múló idő, ahogy újabb és újabb állapotait vetem a papírra? Ez azért eléggé nonszensz, bár nyilván teljesen megcáfolni nem tudom, én csak a rendkívül abszurd voltára nézve tartom ezt elfogadhatatlannak. Én úgy gondolom, a tudat, egy a tudomány számára megfoghatatlan szubsztancia, ami csak bizonyos típusú szerkezetekhez - ezek az élőlények - tud kapcsolódni, az éntudat pedig csak az ember típusú élőlény sajátja, csak az ilyen típusú szerkezetekhez tud kapcsolódni, a halál pillanatában pedig elválni tőle.

Hogy még jobban érzékeltessem a tudat problémájának mélységét, elő kell vennem a legmeggyőzőbb érvemet ezzel kapcsolatban. Képzeljük el, hogy megszületett a tudat keletkezésének tudományos magyarázata, és az itt van előttünk egy halom papíron. Hogyan kezdődne egy ilyen magyarázat? Kezdődhetne az Ősrobbanás elmélettel is, de ha nem akarunk ilyen messziről indulni, akkor mondjuk, az agy felépítéséről lenne egy alapos leírás az elején. Ilyesféle mondatok lennének benne: "… az agy…", "… az agykéreg…" "… a neuronok hálózata…", "… a szinapszisok…", "… az ingerületátvivő anyagok…". Nem ragozom tovább, nyilván lenne a szövegben egy jó csomó alany, mind egyes szám harmadik személyű, vagy többes szám harmadik személyű, ha éppen több dolog csinál egyszerre valamit. Aztán lennének ebben a magyarázatban igék is természetesen, hiszen a harmadik személyű alanyoknak csinálniuk is kell valamit. Ez így folytatódna hosszú oldalakon keresztül. Mondjuk, nem olvassuk végig az egészet, hanem kíváncsiak vagyunk a végére, odalapozunk, és mit látunk?

"… az agyamban tehát a külső élményekhez hasonlóan belső élmények, érzetek is vannak, így ahogy a külső világot megfigyelem, úgy saját magam is meg tudom figyelni, ebből alakul ki az éntudat, ez tehát nem a külső világ, hanem az én belső saját világom."

Látjuk az óriási különbséget? Amíg a magyarázat eleje harmadik személyű alanyokkal foglalkozott, addig a szöveg vége áttért az első személyre, kénytelen volt áttérni, hiszen az éntudat szubjektív, első személyű alany, még csak nem is többes szám, hanem egyes szám.

És itt van a bökkenő. Az emberi nyelv ugyanis nem képes olyan összefüggő folyamatos szöveg előállítására, amelyikben harmadik személyből folyamatos mondatok során első személy lesz. Ez egyszerűen megvalósíthatatlan. Az első és a harmadik személy annyira különböző valamik, mint a tér és az idő. Sohasem lesz az egyikből másik. Meg tudom tehát magyarázni egy harmadik személy agyának működését, de a saját agyam működését sohasem, mert ehhez végig első személyű alanyokra lenne szükségem. Viszont hiába magyarázom meg egy harmadik személy tudatát, amikor még abban sem lehetek biztos, hogy van neki tudata. Ugyanis csak a saját tudatom létezésében lehetek biztos, a többiekében csak hihetek, az analógia alapján. Úgy néznek ki, mint én, olyasmiket csinálnak, olyasmiket mondanak, mint én, valószínűleg belül is ugyanúgy éreznek, mint én, vagyis nekik is lehet éntudatuk, de én ebben semmilyen formában nem láthatok bele, nem vehetek benne részt, sohasem tudhatom biztosan, hogy az a másik ugyanúgy szemléli-e saját magából kifelé nézve a világot, mint ahogy én teszem azt, saját magamból kifelé.

A saját éntudatomat tehát sohasem fogom tudni megmagyarázni harmadik személyű, külső létezők segítségével azért, mert áthághatatlan akadály van a harmadik és az első személy között, nincs átjárás a harmadik személyű alanyokat tartalmazó mondatokból az első személyű alanyokat tartalmazó mondatokba.

Mondhatnánk erre azt, hogy de hiszen ez csak nyelvészet, ez a nyelv hibája, ez nem jelentheti azt, hogy a rejtély örökre megközelíthetetlen marad.

De éppen azt jelenti. Ugyanis jelen állapotunkban a nyelv az egyetlen eszköz arra, hogy tudományos magyarázatokat megfogalmazzunk. Még a matematika jelkészlete és jelölésrendszere is valamiféle nyelv, még a legelvontabb matematikai bizonyítások is tartalmaznak köznyelvi elemeket, és minden bizonyítás átfordítható lenne köznapi nyelvre is, természetesen sokkal, de sokkal hosszabb lenne így, hiszen a matematika eszközkészletének éppen a rövidítés, az absztrakció a célja. A nyelvünk úgy épül föl, hogy már eleve megkülönbözteti a szubjektív és az objektív alanyt, az első és harmadik személyt, valószínűleg azért, mert ezek kibékíthetetlenül különbözőek. Amikor a nyelv kialakult, azok az emberek, akik először használtak szavakat, mondatokat, már ők is érezhették a belső és a külső világ elválását, egyetlen olyan nyelvi elemünk sincsen, ami valamennyire is keverné a kettőt. Az én és az ő, ők, abszolút módon különbözőek a nyelvben, nincs átmenet közöttük.

Ezért minden tudományos magyarázat, amelyik az emberi nyelvet használja, nem képes az éntudat létrejöttének magyarázatára, már pedig minden tudományos elmélet emberi nyelvet használ.

Ahhoz, hogy a tudatról bármi közelebbit mondhassunk, be kellene költöznünk időről-időre egymás tudatába, és ki kellene alakítanunk egy olyan nyelvet, amely kezelni tudja az én-ő antagonisztikus viszonyt, meg tudja ragadni a különbséget, és képes arra, hogy fokozatokat is megkülönböztessen a kétféle alany között. Ez pedig még nagyon messze van.

Addig el kell fogadnunk, hogy bármekkora előrelépést is tegyünk az első két alapprobléma megoldása felé, a harmadik megoldása még akkor is végtelenül messze maradhat tőlünk.

Ha máskor nem, akkor biztosan bele fogunk ütközni a problémába, amikor létrejön az első találkozás a földi emberek és a földön kívüli intelligens lények között. Meg kell tudnunk majd mondani, hogy azok, akikkel találkozunk, intelligensek-e egyáltalán. De nem ez lesz a legkeményebb kérdés, hanem az, hogy van-e nekik a miénkhez hasonló éntudatuk, vajon ők is belülről szemlélik a világot, mint mi? Van-e szubjektum élményük? Megkülönböztetik-e magukat a többiektől?

És ezek nem egyszerű kérdések. Lehet, hogy ők is tudják majd mi az a pi, az is lehet, hogy sokkal fejlettebb lesz a technológiájuk a miénknél, de hogy van-e éntudatuk, az lehet, hogy sohasem fog kiderülni.

És még az is lehet, hogy elmagyarázni sem fogjuk tudni nekik, mi az a piros szín, és milyen az, amikor nagyon fáj a fogunk.

2013.7.6