Miért jó pályaelhagyó fizikusnak lenni?

Természetesen, nem annyira jó. Ezzel kapcsolatos gondolataimról és érzéseimről, indokaimról és okaimról részletes beszámoló olvasható a "Miért nem lettem fizikus?" című írásomban. Egyetlen egy előnye viszont ténylegesen van ennek az állapotnak, és ez legjobban azzal a szóval jellemezhető, hogy "függetlenség".

Minden tudomány megfogalmaz elméleteket, néha egy dologgal kapcsolatosan többet is, ezek persze bizonyos részleteket tekintve ellentmondhatnak egymásnak. Előbb-utóbb azonban, ahogy a kutatások és a kísérletek egyre több részletet fednek fel és egyre több kérdést tisztáznak, a konkurens elméletekből kiemelkedik egy, amelyik a legjobban megfelel a kísérleti eredményeknek, és amely a legtöbb tudós és filozófus rokonszenvét is elnyeri. Az ilyen elmélet bekerül a tankönyvekbe, az iskolák egyetemek tantervébe, és eljön az idő, amikor oly mértékben elfogadottá válik, hogy tudományos körökben nem illik az elmélettel kapcsolatosan semmilyen kétséget felvetni, vagy hangoztatni. Ekkor válik a tudományos elmélet dogmává, mondhatnánk, hogy a korábban rugalmas elmélet, amely még nem irtózott a megmérettetéstől, és termékeny viták talaján erősödött, megmerevedik, kemény páncélt ölt, és hívei nem ismernek semmilyen könyörületet, türelmet, vagy megértést, az elméletet bármilyen módon bírálókkal szemben.

Vajon miért van ez így? A válasz igen egyszerű, mint nagyon sok földi dolog mögött, e dogmává válás mögött is a pénz meghatározó szerepe áll. Hiszen egy elméletet iskolákban tanítanak, tanárok élnek ebből, tudósok tartanak konferenciákat, publikálnak a folyóiratokban, ebből ők is, és a folyóiratok is nagyon jól megélnek. Könyveket adnak ki, ami bevételt termel a kiadóknak és a szerzőknek egyaránt, ismeretterjesztő filmeket készítenek, méghozzá lehet, hogy nem is kis költségvetéssel, ezeknek a befektetéseknek is meg kell térülniük. Ha megnézzük pl. a Világegyetem című, több ismeretterjesztő tv csatornán is futó sorozatot, azt látjuk, hogy a fizika főcsapás irányáról beszél csak, igaz, azt rendkívül látványosan, érthetően, figyelemfelkeltően teszi. Egy szó sem esik a jelenleg elfogadott elméletek problémáiról, rivális elméletekről, vagy éppen rebellis elképzelésekről. Ősrobbanás, fekete lyukak, sötét energia és sötét anyag, görbült téridő, mind-mind a fizika ma dogmaként elfogadott elméleteinek megfelelően.

Aztán van emellett a tulajdonképpen tárgyilagosnak nevezhető vonal mellett egy bulvár vonal is, az efféle stílusban készült műsorokban és könyvekben kötelező kellék az időutazás, a féreglyuk, a görbült tér, a teleportálás, a 11 vagy éppen 21 dimenzió. Ennek a típusú "ismeretterjesztésnek" nyilván egy célja van, a pénzszerzés, minél több televíziós sorozat bemutatása, minél több könyv megjelentetése, minél nagyobb pénzügyi siker realizálása. Ezzel együtt nem elhanyagolható szempont az sem, ha az ilyen megjelenések során a fizikusok mintegy varázsló szerepkörben tűnhetnek fel, akiknek sem a tér sem az idő nem lehet akadály mágikus, emberiségmentő munkájuk során. Az ilyen filmeken nevelkedő nézők, akik között olyan politikusok is vannak, akik hatalmas pénzek elköltéséről döntenek, nyilván nem fognak megilletődni, ha ezek a varázsló fizikusok néhány milliárd eurót kérnek egy gyorsítóra. Főleg, ha ezt a mérhetetlen pénzt azért kérik, hogy megtaláljanak valamilyen "isteni" részecskét, vagy éppen az ősrobbanás korabeli állapotokat reprodukálják. Hát ki tudna ilyenkor olyasmire hivatkozni, hogy talán hasznosabb dolgokra is elkölthető lenne ez az összeg.

És ezzel el is érkeztünk mondanivalónk lényegéhez. Ha ugyanis én fizikusként írnám le ezeket a sorokat, valószínűleg holnap már nem lehetnék azon az egyetemen, ahol éppen oktatok, vagy nem folytathatnám a kutatómunkámat abban az intézetben, ahol éppen dolgozom. Pályaelhagyó fizikusként, viszont nyugodtan és viszonylag kockázatmentesen elmélkedhetek írásban és a nyilvánosság előtt is ezekről a dolgokról, és ez az, ami a független gondolkodás lényege. És ez valami olyasmi, ami a ma tudományából elképesztő módon hiányzik.

Természetesen, azért logikus oka van mindennek, a dogmává válásnak és a dogma hűséges védelmezőinek viselkedése is érthető bizonyos szempontból. Hiszen ha valaki egy intézetet vezet, és egész életét feltette arra, hogy a Lorentz-kontrakció létezik, a doktori értekezését is ebből a témából írta, számos publikációja jelent már meg, esetleg könyveket írt, műsorokban szerepelt, és elismert helye van a tudományos hierarchiában, nyilván minden szempontból ellenérdekű fél egy olyan vitapartnerrel szemben, akinek esetleg erős kételyei vannak az említett elmélettel kapcsolatban. Nyilván nem fogja bátorítani ezt az individualista kételkedőt, munkahelyet sem valószínű, hogy ajánlani fog neki az intézetében, és ha az illető netalán cikket szeretne publikálni valamilyen folyóiratban, lehet, hogy még a befolyását is be fogja vetni annak érdekében, hogy megakadályozza a rivális gondolatok megjelenését. Hiszen túl sokat veszíthet, egész élete, egzisztenciája - amit évek hosszú sora alatt alapozott meg - válhat semmivé, ha esetleg mégis kiderül, hogy amiben eddig hitt, az mégsem megalapozott, mégsem igaz.

Ha valaki tehát bekerül a tudományos élet főáramlatába, onnantól kezdve abban érdekelt, hogy csak olyan tényeket vizsgáljon, csak olyan elméletekkel foglalkozzon, csak olyan kísérleteket végezzen, és csak olyan eredményeket tekintsen valósnak, amelyek megfelelnek a fősodor elvárásainak. Ez nyilván nemcsak a fizikára jellemző, a politika világa még sokkal inkább ilyen világ, és persze ilyen az orvostudomány is. Az hogy a fizikára ez jellemző, csak azért lepi meg az embert, mert úgy gondolná, a fizika mégis csak egy objektív tudomány, és ott nincs helye a nyáj szellemnek.

De térjünk csak vissza a Lorentz-kontrakcióhoz: nem kell csak egy gyors Google keresés az interneten ahhoz, hogy sejtésünkből, miszerint ennek semmilyen kísérleti bizonyítéka sem létezik, konkrét valós tény váljék, és ekkor bizony el kell gondolkodnunk azon, vajon miféle tudomány az, amely olyan kijelentéseket enged a tankönyvekbe kerülni, olyan állításokat képes igaznak elfogadni, amely állításoknak semmilyen kísérleti megerősítése nem létezik.

Még egyszer mondom, ha én most fizikusként dolgoznék, és nem számítás-technikusként, már vehetném is a kalapom, és erős a gyanúm, hogy a világon többet sehol nem tudnék fizikusként elhelyezkedni.

Pedig ez nagyon nagy baj. A fizika jelenleg szerintem sokkal nagyobb bajban van, mint a múlt század elején volt. Az 1800-as évek végén úgy tűnt, hogy a fizikával már nem is érdemes foglalkozni, már csak a tizedes-jegyek szaporítása lehet a feladat, semmi új nem várható. Akkor úgy gondolták, két nehéz dió van csak, de rövidesen az is feltörhető lesz: az elektromágneses hullámok terjedésével kapcsolatos problémák, és az ultraibolya-katasztrófa. Az egyikből lett a relativitás-elmélet, a másikból a kvantummechanika. Ez a két elmélet aztán a feje tetejére állította azt a fizikát, amit oly biztos talpakon állónak gondoltak akkoriban.

Ma mindkét elmélet elfogadott, mondhatnám, túl van a dogmává válás folyamatán is, igaz mindkét elmélet hemzseg a kétséges megállapításoktól, és olyan alapvető problémákra világítanak rá, amelyek sokkal, de sokkal mélyebb válságról tanúskodnak, mint ami valaha is sújtotta a fizikát.

És egy ilyen válságos helyzetben nem elegendő csak az eddig beváltnak hitt taktikákat használni. Ide már nem elég a megmerevedett dogmatikus alapokon álló fizika, nem elég a tévhitekhez, mítoszokhoz mereven ragaszkodó kutató-társadalom, több kell, friss, független, elfogulatlanul gondolkodó elmék sokaságának tisztán látó, intuitív és kitartó munkájára is szükség van. Ez a tudós réteg viszont a mai viszonyok között nem tud kialakulni.

Valami olyasmire lenne szükség, mint amilyen a középkori mecenatúra intézménye volt. Gazdag, tehetős emberek támogattak tudósokat, művészeket, akik így nem voltak kiszolgáltatva az anyagi kényszerek által az éppen uralkodó tudományos és művészeti irányzatoknak (persze azért a vallásos dogmatizmussal nekik is meg kellett küzdeniük), hanem szabadon és egyéb figyelembe veendő szempontok nélkül, csak a tudomány szempontjainak megfelelően hitelesen és őszintén dolgozhattak és alkothattak.

Olyan alapítványokra lenne szükség, ahol a kutatásokhoz szükséges pénz is rendelkezésre állna, viszont semmilyen egyéb elvárás nem lenne az ott dolgozó kutatókkal szemben, csakis az, hogy függetlenül, és ha lehet, eredményesen dolgozzanak.

És ha már a pénznél tartunk: megengedhetjük magunknak vajon, hogy euro milliárdokat költsünk egy hadron-ütköztető építésére, amikor olyan, néhány ezer dollárból elvégezhető kísérleteket sem végeztünk még el, mint a már sokat emlegetett Lorentz-kontrakció bizonyítása vagy cáfolata, az egyirányú fénysebesség mérés mozgó fényforrással és mozgó megfigyelővel, és még sorolhatnám a példákat. Az idő dilatációval kapcsolatban is elég vajon a 70-es években végzett Hafele-Keating kísérlet? Miért nem végzünk újabb, olyan kísérletet ezzel kapcsolatban, amely kevesebb kételyt ébresztene, és amely biztosabb alapokra helyezné a relativitás-elméletet. Miért nem végezzük el a Michelson-Morley kísérletet mondjuk vákuumban és nem levegőben? Talán nem mindegy, hogy a fény hogyan teszi meg az útját az interferométerben. És hogyan beszélhetünk egyáltalán a fény útjáról az interferométerben, amikor a kvantummechanika azt mondja nekünk, hogy a foton a hullámtér egészében jelen van. Talán nem ártana ezeket a kérdéseket tisztázni, mielőtt milliárdokat ölünk egy ilyen gyorsító építésébe (ami állítólag megtalálta a Higgs-bozont, viszont a szimpla sajtó-bejelentés óta gyanúsan nagy a csend e körül).

És bizony, ezért jó pályaelhagyó fizikusnak lenni, mert ilyesmiket írhatok. És persze mondhatják erre, hogy kívülállóként nyugodtan mondhatok ostobaságokat, és hogy irigylem azokat, akik benne vannak a fizika fősodrában, és olyan lapokban publikálhatnak, amikről én még csak nem is álmodhatok, ez természetes, ez az egészséges vita része.

Ma már szerencsére mindenki rendelkezésére áll az internet, párezer forintért domain nevet regisztráltathat bárki, és a tárhelyére töltheti fel az irományait, ezt vagy olvasni fogják, vagy nem, ebben igaz, sokszor a szerencse is dönt, hogy melyik írásra mikor talál rá a kereső kíváncsi Olvasó.

De ha valakiben kétségek merülnek fel a fizika bármely területének jelenkori állásával kapcsolatban, és megteheti, mert független, akkor annak bizony kötelező legalább ennyit megtennie, hogy megfogalmazza, és a net kegyeire bízza a gondolatait.

És hogy ezekből a gondolat magvakból melyik hullik érett földbe, és melyikből lesz tápláló termés, vagy gyönyörű virág, az többek között éppen annak a fizikának is lehet a következménye, amelynek titkaival foglalkozni olyan izgalmas, és amely megérdemli, hogy az életünkből időt áldozzunk rá.

Tudomásul kell vennünk azonban azt is, hogy mindannyian kiszolgáltatottak vagyunk, hiszen nem tudhatjuk, a fizikai törvényei olyanok-e, hogy a hozzánk hasonló értelmes lényeknek van esélye arra, hogy megértsék azokat, vagy a fizika olyan, hogy eleve kizárja bármiféle értelem számára a teljes megértést. Ezt bizony nem tudhatjuk, de gondolkodhatunk rajta.

Akár minden nap…

2012.10.10