Az álmokról

Gyermekkorom óta foglalkoztatnak az álmok. A mai napig emlékszem arra az álomra, amit nagymamámnál aludva éltem át: a szekrényből, ami az ágy mellett állt, előlépett valaki, és egy pisztollyal a hasamba lőtt. Amikor felébredtem, emlékeztem az álomra, és meglepetten és kicsit ijedten vettem észre, hogy a tenyeremet a hasamra tettem alvás közben, éppen arra a helyre, ahová álmomban a lövést kaptam. Akkor döbbentem rá, hogy az álom és az ébrenlét között kapcsolat van. Ma is, ha arról olvasok, hogy álom közben az agy megbénítja az izmokat, hogy azok ne kövessék az álombeli mozgásokat, megkérdezem, vajon az én tenyerem hogyan került a hasamon arra a helyre, ahová az álombeli lövést kaptam, ha az agyam merevségre utasította az izmaimat. Talán mégis kivételt tett akkor a karommal és a tenyeremmel, hogy valahogy értesítsen az álom jelentőségéről. Persze a mai napig nem tudom, mit kellett volna akkor megértenem. Mindenesetre ez az a legkorábbi álmom, amire bármikor vissza tudok emlékezni, pontosan amiatt, hogy az álom valahogy kinyúlt a valóságba, és ébredés után nem hagyta, hogy csak úgy elfelejtsem. Úgy erősítette meg magát az emlékezetemben, hogy a testemmel adott jelzést, és ezt a jelzést már éber állapotban észlelve, a hirtelen előbukkanó álomemléket már az éber agyam emlékezete rögzítette.

Annyira érdekeltek az álmok, hogy többször is elkezdtem lejegyezni őket, arra várva, hogy valamikor majd megfejtem a leírt álmok értelmét. De az álmok csak egyre jöttek, a feljegyzések csak egyre gyűltek, a füzetek vastagodtak anélkül, hogy bármire rájöttem volna. És mivel nagyon nem szeretek kézzel írni, valószínűleg azért, mert csúnyán írok, egy idő után mindig abba hagytam a jegyzetelést, a füzeteket pedig összetéptem és kidobtam.

Aztán egy-egy különleges álom újra és újra arra kényszerített, hogy lejegyezzem, most már persze számítógéppel. Ennek egyetlen hátránya van a számos előnye mellett, sokkal tovább kell emlékeznem az álmaimra, mint amikor papír alapú volt az álomnapló. Hiszen van, hogy csak reggel a munkahelyemen, vagy este, már itthon tudom gépre vinni az álmot, amit éppen álmodtam, ráadásul nemegyszer 4-5 álmot kell leírnom egyetlen éjszaka eredményeként.

Ezért kénytelen voltam kialakítani egy technikát, amivel több álom, és hosszabb időre is megőrizhető, legalábbis addig, amíg lejegyzem. Ébredés után azonnal meg kell próbálni minél több részletet átvinni az álmokból a "nappali" memóriába. Minél különlegesebb az álom, ez annál könnyebb. De sajnos minél hosszabb idő telik az ébredés után, az álmok elevensége annál jobban kopik, és annál több részlet vész el örökre.

Ám olyan is van, hogy az elveszettnek hitt álmok tényleg visszajöhetnek. Néha csinálok olyan "gyakorlatokat", hogy meditáció közben megpróbálok az álmaimra visszaemlékezni, és ilyenkor csak jönnek, egyre régebbi, egyre részletesebb álmok, néha megdöbbentően nagy számban. Persze felmerülhet a kétely, hogy honnan tudom, hogy ezek valóban felidézett álmok, és nem akkor, a meditáció alatt találom ki őket, de erre csak az a válaszom, hogy tudom, hogy ezek álmok. Ilyen furcsa történeteket és képeket nem tudok éber állapotban kitalálni, ezért ismerem meg őket. Ha képes lennék ilyen különleges tartalom előállítására éber tudatállapotban, már régen a világ legnagyobb írója és költője, plusz festője lennék.

Egy-két dolog azért van, amire mégis csak rájöttem az évek során. Az egyik az, hogy álmomban soha nem félek. Haltam már meg álmomban, jártam már a túlvilágon is, sőt vissza is jöttem onnan, hajtottam végre ugrást a hipertérben, utaztam űrhajóval, ott voltam, amikor az Univerzum elpusztult, többször átéltem a születésemet, találkoztam emberekkel, akik a születésem előtt segítettek, szinte kiképeztek, de mindezen álmok közben soha nem éreztem félelmet. Mindig a hihetetlen nyugalom és béke érzete az, amire felébredve emlékszem. Amikor a halálból visszatért emberek beszámolóit olvasom, és mindegyikük hatalmas békéről és nyugalomról számol be, olyan érzésekről, ami megváltoztatja a későbbi életüket, akkor mindig az jut az eszembe, az álmaimban én is valami hasonlót érzek. Őszintén vágyom erre a békére, és nem értem, hogy amikor felébredek, hová lesz ez a végtelen nyugalmas érzés, miért leszek szinte azonnal feszült, szorongó, mint egy ketrecbe zárt állat. Talán mert valóban ketrecben vagyok? Az éber tudatállapot egy fogság lenne a végtelen lélek számára, aki csak az álmaiban tudja átélni azt a nyugalmat és békét, ami azt a helyet jellemzi, ahonnan erre a világra érkezett? Nem tudom, természetesen, de az álmaim egyik legfontosabb jellemzője ez a végtelen béke.

A második, nem kevésbé fontos jellemző, a döntéskényszer teljes hiánya. Éber állapotban állandóan választanom és döntenem kell, megannyi alternatíva, lehetőség, út között. Talán ez okozza a félelmet és a szorongást is, vajon sikerül-e jól döntenem, vajon nem választok-e olyan utat, amely rossz irányba visz, és ahonnan már nem lehet majd visszatérnem. Az álmaimból ez teljes egészében hiányzik. Ott nem kell döntenem, a dolgok teljesen maguktól történnek. Nekem csak át kell élnem őket, csak figyelnem kell, mint egy filmet, úgy vagyok aktív szereplő, hogy valójában passzív néző vagyok.

Az őszinte igazság az, hogy az álmaim annyira másak, mint a valóság, és annyival jobban érzem magam az álomvilágban, hogy már-már jobban szeretek aludni és álmodni, mint ébren lenni. Egyszer valaki azt mondta nekem, ő sajnálja az alvásra az időt, én annyit mondtam neki, hogy az alvásra szüksége van mindenkinek, az alvás hosszabb megvonása halált okoz, ezért ne sajnálja az időt rá. Ez is igaz persze, de valójában azt kellett volna mondanom, hogy ha olyan álmai lennének, mint nekem, akkor az ébren töltött időt sajnálná, mert azzal is kevesebb idő jut az álmokra. De ezt nyilván nem mondtam neki, nem volt rá felkészülve, mint ahogy akkor még én sem. Ma már őszintén látom, és merek is róla beszélni, és ezt ajándéknak tartom, és nem annak a jeleként értékelem, hogy alkalmatlan lennék a valódi életre vagy, hogy ne tudnék megbirkózni a valósággal.

Az álmok tudósítások egy másik világból, de hogy mi a szerepük, azt nem tudom.

Még valami jellemző az álmokra, olyanok, mint egy novella. Van kezdetük, kibontakoznak, majd véget érnek. És bár számtalan, az éber elme számára ellentmondó és logikátlan cselekmény is van bennük, a történet fő eseményszála mégis csak összefüggő. Nem igaz az tehát, hogy ez olyan lenne, mint a hallucináció, az sem igaz, hogy az agy minden ráció nélkül, véletlengenerátor-szerűen dobálja fel a színeket, helyszíneket, eseményeket az álom színpadára, minden egyes álomnak története van, ami összefüggő, magában is megálló cselekménysor. Az agy ilyenkor olyan, mint egy író, vagy rendező. És én csak azt nem értem, hogy ez a kiváló alkotóművész hová tűnik éber állapotban. Miért tűnik el belőlem szinte teljesen. Hogy ez az író hasonlat mennyire helytálló, az is bizonyítja, hogy az egyik novellámat, a Lynn címűt, éber állapotban írtam ugyan, de teljes egészében egy álomból származik. A völgy, ahogy megtelik levegővel, a kapszula, a kirakat, amiben Lynn végül meglátja a valóságot, mind-mind az álom része volt. Az az álom tehát egy teljes értékű történet volt, amit tényleg csak le kellett írnom.

Persze ez a kitűnő művész néha túlzásba viszi a kreativitást, ilyenkor annyi logikátlanságot halmoz fel az álomban, hogy ennek mindig ébredés a vége. Nagyon sok ilyen álmom volt már, amikor az első logikátlan elem előkerült, az álom még valahogy igyekezett azt hihetővé tenni, korrigálni, de aztán ahogy a szálak egyre kuszábbak lettek, és az ellentmondások is egyre képtelenebbé tették a történetet, az agy egyszer csak úgy dönt, hogy "na jó, elég volt ebből, ez már annyira kusza, hogy tényleg túlzás", és felébreszt. Pedig mit is tehetnék, ha tovább álmodnám az egyre logikátlanabb álmot? Semmit. És valamiért mégis, egy szinten túl, az agy inkább megszakítja a történetet, mint hogy tovább varrja a szálakat. Ennek is van nyilván valami oka, de egyelőre nem világos, hogy mi lenne az.

Az álmok további fontos jellemzője az egyediség. Soha nem ismétlődik meg ugyanaz az álom kétszer. De van egy ezzel ellentétes tendencia is, az ismétlődő témák. Ilyen az, amikor az egyetemen már a diploma megszerzése után még vizsgáznom kell egy olyan tárgyból, amiből semmit sem tudok, és olyan kevés időm van a vizsgáig, hogy teljesen reménytelennek tűnik a dolog. Ez a téma hihetetlen sokszor előkerül az álmaimban, de az álom részletei sohasem ismétlődnek, mind egyedi improvizáció, mind-mind variáció ugyanarra a témára. Ez is érdekes, hogy ha már egy témához elkészül egy álom, miért nem tárolódik, és miért nem használja fel az agy újra és újra, ahelyett, hogy új variációt készít. Nyilván itt a variáció, az improvizáció a lényeg, hogy miért, az rejtély.

A következő érdekesség az álmokkal kapcsolatban az, hogy ugyanúgy éljük át őket, mint ahogy éber tudatállapotban a valóságot, egyes szám első személyben, belülről, egy szubjektív megfigyelő észleli a történéseket az érzékszervek közvetítése nélkül, de ugyanolyan módon, mintha az álom kívülről, az érzékszerveken keresztül érkezne. Ez azért nagyon érdekes, mert az agy a saját maga számára állítja elő az álmokat, de mégis úgy tesz, mintha az álmok kívülről érkeznének, egy olyan csatornába tereli őket, ami az érzékszervek és a tudat között van, és olyan formában állítja elő az információt, mintha az érzékszervekből érkezne minden. Az álmokat tehát az agyunk egy olyan része állítja elő, amely független a tudatos énünktől, és ami ezen a közvetítő csatornán keresztül kommunikál a tudatos énnel. Hogy miért vannak ilyen elkülönülő részei az agyunknak, és hogy ezek a részek miért így kommunikálnak, az szintén rejtély.

Az álmok alapvetően vizuális természetűek és a közvélekedéssel ellentétben színesek is lehetnek. Az én álmaim azonban nagyon sokszor zenét is tartalmaznak, nem egyszer teljes albumokat vagy éppen egy egész koncertet hallgatok végig, de a zenékre ébredés után egyáltalán nem emlékszem, csak a karakterüket tudom felidézni, és azt, hogy ki volt az előadó. Illatok, szagok, érintés: ezek viszont szinte teljes egészében hiányoznak az álmaimból, és érdekes, hogy a beszéd is nagyon ritka az álmaimban, erre akkor jöttem rá, amikor elkezdtem írni ezt az álmokról szóló gondolatcsokrot.

Amikor beszéd is van az álmomban, akár monológ, akár párbeszéd formájában, annak mindig nagyon fontos jelentősége van. Erre példa lehet egy álmom, amely nagyon nagy hatással volt rám, nemcsak az ébredéskor, amikor felidéztem, hanem azóta is meghatározó álomélményem:

Egy medence szélén ülök, a medencében emberek állnak sorban, egy lány van a medence közepén, és ezek az emberek egyesével sorban odamennek hozzá. Innen szélről nem látszik, hogy mi történik, de aztán egyszer csak eltűnnek az emberek a medencéből, és már csak én vagyok hátra. Odamegyek a vízben a lányhoz, aki azt mondja, hogy van egy alagút a vízben, és hogy abba kell beleúsznom. Én erre azt válaszolom neki, hogy nem lehet, mert azonnal megfulladok. Ő mosolyogva mondja, hogy ne féljek, van egy eljárás, ő kondicionálásnak nevezte, ami segít a víz alatt, hogy ne jusson be víz a testembe, és semmi bajom sem lesz, hiszen mindenkivel így tesznek, és már mindenki beúszott az alagútba. Aztán megfogja a fejem, koncentrál, a szemembe néz, és úgy tűnik, sokáig próbálkozik valamivel. Aztán elengedi a fejem, odafordul a medence körül álló többiekhez, - őket csak most fedezem fel, egészen mások, mint azok, akik a medencében előttem álltak a sorban - és azt mondja nekik (és ez az a kulcsmondat, amiért az egészet leírtam): "Őt nem tudom kondicionálni, mert ő alfa egyed."

Nem tudom ez mit jelentett az álmomban, mint ahogy azt sem tudom az éber életemben mi a jelentősége, mindenesetre még most is beleborzongok, ahogy felidézem. Ez az egyetlen mondat volt a lényege az álmomnak, utána fel is ébredtem. Az egész álomban a beszéd csupán kétszer játszott szerepet, egyszer, amikor elmagyarázta a lány, hogy mit kell tennem, illetve, hogy mi az a kondicionálás, és másodszor, amikor a kulcsmondat elhangzott.

Gondolkodni viszont nagyon sokszor gondolkodom álmomban, és ezt ugyanúgy teszem, mintha ébren lennék, tehát álmomban is világosan és élesen elkülönül a gondolkodó énem, az engem körülvevő világtól. Ez persze azért érdekes, mert az álombéli világot a saját agyam teremti meg, de úgy, hogy az a saját tudatom számára külső világként ölt testet.

Az álmok vizuális dominanciáját én különösképpen tanúsíthatom, egész városokat járok be, kilométereket gyalogolok ismeretlen városokban, és az épületeket és utcákat, tereket olyan elképesztő részletességgel látom, hogy ha ennek csak morzsányi töredékére tudnék éber állapotomban visszaemlékezni, egész óriási vásznakat tudnék telefesteni utcaképekkel. Tehát az az érdekes, hogy arra emlékszem ébredés után, hogy mennyire részletes és mennyire tökéletes vizuális élmény volt az álmom, azonban egyetlen részletét sem tudom lerajzolni.

Nagyon sokat repülök, de nemcsak úgy egyszerűen, ahogy valószínűleg mások is repülnek álmukban, hanem repülőgéppel. Olyan részletes repülőgépes élményeim vannak, hogy éber állapotban egészen komolyan el tudom hinni, hogy valóban megtettem azokat az utakat. Moszkva számtalanszor, Párizs, New York, az út minden részletére emlékszem. Soha egyetlen percig sem féltem az utak alatt, holott életemben még sohasem repültem, és ennek az is az oka, hogy rettegek a repüléstől, attól az érzéstől, hogy nem tudok kijutni a gépből, amikor az már elindul a kifutón. Álmomban ez eszembe sem jut soha.

Végül három álmomat szeretném ideidézni, elsősorban azért mert rendkívül jól reprezentálják az álom hol logikus, hol egészen irracionális világát.

  1. Egy vastag, négyezer oldalas könyv van a kezemben, én írtam, bárhol nyitom ki, értelmes és fontos mondatok sorakoznak a lapokon. Körülöttem emberek, mindegyikhez odamegyek, és megpróbálom nekik elmagyarázni, hogy meg kell tanulniuk a könyvet, mert ha felébredek, akkor nem fogok rá emlékezni, és a négyezer oldalas könyv megsemmisül. Persze senki sem foglalkozik a dologgal, én pedig felébredek, és csak a könyv hiányát érzem, egyetlen mondata sem jut az eszembe.

    Ez az álom egyike azoknak, amikor tudom, hogy álmodok, sőt annak is tudatában vagyok, hogy el fogom felejteni az álmomban látott könyvet, ha felébredek. Itt tehát keveredik az álom és a valóság, olyképpen, hogy az álmomban tudok a valóságról, és arról is tudok, hogy most éppen álmodok.

  2. Nagymamám házában vagyok, éjszaka van, állok a nyitott ablak előtt, érzem a kívülről befújó hűvös szellőt a bőrömön. Aztán arra gondolok, lehet, hogy csak álmodom? Hogy meggyőződjek arról, mi az igazság, megcsípem a karomat, fáj, így úgy döntök, hogy mivel érzem a bőrömön a szelet, és fáj a csípés helye a karomon (ritka alkalom, érintés élmény az álomban), nem álmodhatok, hanem biztosan ébren vagyok. Aztán persze felébredek, és kiderül, hogy az egész álom volt.
  3. Ebben az álomban nem tudtam, hogy álmodok, sőt be is bizonyítottam magamnak, hogy ébren vagyok. Ugye egy kicsit hátborzongató?

  4. Egy szobában vagyok. Nem tudom, hogy hol dolgozok, hogy gyalog járok-e munkába, vagy kocsival, és azt sem tudom, hol parkol az autóm. Próbálom elképzelni, hogy hol lehet a kocsim, de nem sikerül. Ez nagyon furcsa, és nem értem, és ez egyre jobban zavar. Aztán arra gondolok, lehet, hogy azért nem emlékszem rá, mert álmodok. Felállok az ágyra és azt mondom: "ha álmodok, akkor most repülni fogok, ha ébren vagyok, akkor leesek.". És repülök! Lebegek, és akkor már tudom, hogy álmodok.
  5. Ez olyan álmom, amikor is tudatában vagyok annak, hogy álmodok, ráadásul erre racionális gondolkodással jövök rá, az álom kellős közepén, olyan racionális okoskodással, amiben erősen irracionális elemek is vannak (a repülés). Így a transzlogika és a normál logika érdekesen keveredik, végső soron helyes következtetést kialakítva. Azzal, hogy az álom közben rájöttem, hogy álmodom, az éber tudatomat vittem be az álomba. Érdekes az is, hogy világos különbséget látok az álom és a valóság között, hiszen tudom, hogy az álomban tudok repülni, a valóságban pedig nem. Persze az is lehet, hogy nem az éber tudatom került be az álomba, hanem az álom állított elő egy éber, racionális tudatnak látszó álombeli tudatot.

    Hát, nem egy egyszerű helyzet.

Talán nem is az a dolgunk, hogy megértsük az álmokat, éppen mostanában olvastam, hogy az álmokat nem is arra tervezték, hogy tudatosodjanak bennünk, így lehet, hogy éppen elég az a számunkra, ha jól érezzük magunkat álmodás közben. És ha még az az ajándék is megadatik nekünk, hogy egy-egy különleges álmunkra ébredés után is emlékszünk, mondjunk érte köszönetet, még akkor is, ha fogalmunk sincs arról, hogy vajon tényleg saját magunk vagyunk-e a gyártói ezeknek a különleges történeteknek, vagy egy másik világra nyitunk-e ilyenkor ablakot.

Utószó: Már készen voltam ezzel az írással, amikor elolvastam a "The Mind at Night" című rendkívül jó könyvet, ami miről is szólna másról, mint az álmokról, és az álomkutatással foglalkozó tudósokról. A könyvből többek között megtudtam, hogy azt az állapotot, amikor valaki álmában tudja, hogy álmodik, "lucid dreaming"-nek hívják. Kevesen képesek erre, én, az itt leírt álmaim alapján úgy látszik "lucid dreamer" vagyok. Amire egyelőre nem vagyok képes, az az, hogy előre megtervezzem az álmaimat, illetve, hogy képes legyek jeleket adni a külvilágnak álmodás közben. A könyv leír ilyen kísérleteket, amikor "lucid dreamer"-ek a szemükkel, illetve a légzésükkel jeleznek az álmukon belülről kifelé, a külvilágnak. De a legérdekesebb élményem a könyvvel kapcsolatban az volt, amikor egy álom leírását olvastam: abban az álomban egy "lucid dreamer" úgy bizonyította be, hogy álmodik, hogy megpróbált repülni, neki is sikerült, így ő is tudta, hogy álmodik. Nem vagyok egyedül tehát az ötlettel, hogy álombeli képességek kipróbálásával kell és lehet eldönteni, hogy álmodunk-e vagy sem. Egy kicsit szomorú voltam ettől, hogy valaki más is rájött már erre, viszont érdekes volt látni, hogy mennyire hasonló lehet két ember gondolkodása még álom közben is, bár lehet, hogy egy óceán választja el őket egymástól.

Lehet, hogy álom közben nem is vagyunk olyan messze egymástól?

2013.01.26