A tökéletes pillanat

2013. június 30.

 

Szófia, 1978 nyara. A hosszú vonatút után (több mint egy napig tartott akkoriban egy ilyen út), egy taxiban ülök, a Knyazsevo felé megyünk az 5-ös villamos vonalán. Az utcakő csillog az esőtől, fehér és sárga utcalámpák világítanak meg mindent, a villamos felsővezeték is csillog a víztől, kihaltak az utcák. Csak mi suhanunk csendben az autóval, a magnómból Rick Wakeman Criminal Record-ja szól.

 

Egy kereszteződésen haladunk át, amikor egy pillanatra mintha megállna az idő. Egyszerre látom a színeket, a csillogást, az esőt, érzem az eső és a benzin szagát, és hallom Rick Wakeman szintetizátorait szólni a néptelen szófiai utcán. Erre a pillanatra eggyé válik minden, és ez a pillanat örökre bennem marad. Nem tart sokáig, áthaladunk a kereszteződésen, és már ismét itt vagyok ebben a világban, és már csak azon jár az eszem, hogy végre egy év után újra láthatom Kraszimirát, magamhoz szoríthatom, és egy lehetek testem és lelkem másik felével, akiről egy éve még azt sem tudtam, hogy létezik.

 

A tökéletes pillanat volt. Olyan pillanat, amit az ember nem téveszt el, és megjegyez egy életre. Ha Rick Wakeman Criminal Record-ját hallgatom, bármikor ott vagyok újra egy pillanat alatt, azon a szófiai csillogó úton, abban a bolgár taxiban, időn és téren át, megint érzem az egységet valamivel, valami egésszel, ami akkor egy pillanatra befogadott, hogy aztán újra elhagyjon, örökre megváltoztatva engem.

 

De nem kell ehhez Szófiáig elmenni, elég egy délután, Nyíregyházán, megállni a debreceni utcán az autóval a leálló sávban. Kinyitom a csomagtartót, kiveszem a táskát, amibe az ananászos üdítős palackokat fogom tenni, felnézek az égre, és akkor egy pillanat alatt újra érzem.

 

Én vagyok a madár, aki parányi fekete foltként repül a fehér felhők között, a lenyugodni készülő vörös Nap, amit inkább csak sejtek, mint látok a házak mögött, a fehér autó, a város, körülöttem minden én vagyok. Hihetetlen nyugalmat érzek egy pillanatra, a mozdulat is abbamarad, a fejem fölfelé fordul, fél kézzel csuknám le a hátsó ajtót, de még nem, egy pillanatra még nyitva maradhat. A tökéletes pillanat még velem marad, aztán a madár csap még egyet a szárnyával, és én újra itt vagyok, ebben a világban. De mégsem vagyok ugyanaz, mint aki egy perce voltam. Mosolygok, mert tudok valamit.

 

A munkahelyemen a második emeleten megyek az ebédlő felé. Néhány másodperce hagytam ott az első emeleten azt a nyüzsgő, idegesítő, ellenséges, mégis valahogy inspiráló és kihívásokat nyújtó területet, ami a munkahelyem immár öt éve. De ebben a pillanatban nem vagyok programozó, egy ragadozó madár vagyok, aki egy óriási széles kanyon fölött lebeg, mozdulatlan szárnnyal. Látom magam alatt a szűk, sivatagos völgyet, oldalt a magasba emelkedő szikár sziklákat, a repedéseket, minden barna, sárga, vörös és szürke. Magam alatt érzem a levegőt, ahogy lágyan felemel a szárnyaim alá áramolva. Ugyanakkor tudom, hogy a folyosón vagyok, de hirtelen egészen könnyűnek érzem magam, nincs bennem félelem, még a karjaimat is kedvem lenne szélesre tárni, de felesleges, a ragadozó madár is én vagyok, annak a szárnyai pedig már szélesre tártak, a szárnytollai pedig finoman fodrozódnak az emelkedő légáramban.

 

Aztán elmúlik, de nem hagy érintetlenül, egész nap jó kedvem van, mosolygok, és furcsán nézek mindenkire, ők nem tudják, hogy repültem egyet a kanyon felett. Ők egész nap itt voltak az épületben, és abba a magasságba, ahová én könnyedén eljutottam, csak repülővel tudnak felemelkedni.

 

Mi ez a tökéletes pillanat, mi okozza, miért tart olyan rövid ideig? És miért éltem át ilyen kevés alkalommal? Ez persze több, mint ez a három alkalom, amiről meséltem, de mégis, ez a három ragadt meg bennem a legjobban, ezek a legjellemzőbb "tökéletes pillanat" élményeim.

 

De nem, van még egy, a Plágium című novellám éppen egy ilyen tudatállapotról szól, az ráadásul a leghosszabb ilyen élményem volt.

 

Talán ezek csak illúziók, nem valódi élmények - mondhatja a szkeptikus - talán olyasmi, mint a déja vu, valami megtréfálja a tudatot. Mint egy optikai csalódás, az egyeneseket nem látom párhuzamosaknak, bár azok, ott is látok szürke foltot, ahol nincsenek, mindannyian láttunk már hasonló optikai paradoxonokat. Igen, de ha megnézek egy ilyen ábrát, talán meghökkenek, érzek némi meglepetést, vagy akár megdöbbenést, de nem változok meg tőle. Nem leszek nyugodtabb, nem múlik el a félelmem, nem leszek tőle más. A tökéletes pillanat pedig megváltoztat, minden egyes alkalommal több leszek tőle. Többet tudok, többet érzek a világról, már nem különülök el annyira tőle. Egy-egy tökéletes pillanat után valami kapcsolat mégis megmarad. Halvány sugárszálak kapcsolnak össze, egyre jobban, az egésszel, a létezéssel, az Univerzum létérzésével. Az Univerzum csodálkozik rá önmaga teljességére, és én ebben vehetek részt egy nagyon ritka és nagyon rövid pillanat erejéig.

 

Lehet illúzió, de csak annyira, amennyire maga az élet is az. Egy illúzióban egy másik, egy tökéletesebb illúzió. Én mégis, inkább másképp fogalmaznék. Talán mindaz, amit a születésem óta megtanultam, azok a részek, amiket gigantikus munkával kivájtam az egészből a fókuszáló tudatommal, talán azok a részek sírják vissza azt az időt, amikor még egy egész voltak. És talán az az óriási öröm és energia, amit a részek pillanatnyi egymásra találása idéz elő, ez adja a pillanat tökéletes voltát, és ez az az érzés, energiatöltet, ami kioltja a félelmet, végtelen nyugalmat ad, és megváltoztat hátralévő életemre végérvényesen.

 

Elmélkedni, elméleteket gyártani lehet, de szerintem felesleges. Mint ahogy Mona Lisa mosolya is szétesik, ha a festéket és a vásznat kezdjük elemezni, a tökéletes pillanat sem analizálható, éppen azért tökéletes, mert nem lehet darabjaira szedni.

 

A tökéletes pillanatnak örülni kell, örülni annak, hogy ha egy pillanatig is, de a részesei lehettünk egy ünnepi eseménynek, egy nagyobb egész vendégei lehettünk, egy pillanatra megpihenhettünk az asztalánál, megmutatott nekünk valami fontosat, majd szeretettel az utunkra bocsátott. Ez a tökéletes pillanat, és attól tökéletes, mert éppen ilyen, megfejthetetlen, és ahogy mi a részei lehettünk valami nagyobbnak, úgy lesz ez a pillanat is örökre a részünk.